Fél évszázados rejtély oldódhat meg, ha igaz, amit egy Izraelben élő lengyel újságíró a HVG-nek most állít, hogy az ő közreműködésével jutott Nyugatra Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elmondott, híres titkos beszéde. A bejelentés súlyát csökkentheti, hogy történészek szerint a szovjeteknek is érdeke volt a kiszivárogtatás.
1956 egy márciusi délelőttjén a lengyel kommunista párt első emberének, Edward Ochabnak a titkárságán minden összejött egy klasszikus kiszivárogtatáshoz: egy szerelmes titkárnő, egy kíváncsi újságíró és Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár néhány nappal korábban elmondott, akkor még szupertitkos beszédének írott változata. Akár így is kezdődhetne egy ma Izraelben élő nyugdíjas, Viktor Grajewski története, amelyben azt ecseteli, hogyan szerezte meg az utóbb történelemformálónak bizonyuló szónoklat szövegét. Pedig ő csak egy kávéra akarta invitálni kedvesét, ám Lucia nem ért éppen rá, az asztalán hevert viszont Hruscsov titkos, ám már béketáborszerte emlegetett beszéde. A 31 éves lengyel zsurnaliszta, aki – a Molotov-Ribbentrop-paktum miatt a háborút az orosz oldalon, méghozzá szibériai kényszermunkatáborban töltötte, s ott lett hithű kommunistává – akkoriban a távirati iroda, a PAP szovjet osztályának felelős szerkesztőjeként dolgozott, jó érzékkel azonnal kölcsönkérte az anyagot. „Na jó – így a titkárnő -, de délután 4-ig hozd vissza, mert el kell zárnom a széfbe.” A pártközpont őrei által jól ismert Grajewski gond nélkül vitte ki az épületből a titkos anyagot, és miután lázas sietséggel átolvasta, mint most a HVG-nek elmondta, alapvetően megrendült addigi szilárd kommunista meggyőződése.
A Sztálin személyi kultuszával és az elkövetett törvénysértések egy részével első ízben számot vető Hruscsov-beszédet aztán az újságíró rövid hezitálás után nem a pártközpontba, hanem Izrael varsói nagykövetségére vitte. Itt ugyanahhoz a diplomatához – mint utóbb kiderült, az izraeli kémelhárítás, a Sin Beth munkatársához – fordult, akivel már pár hónappal korábban a kivándorolt családtagjainak meglátogatásához szükséges vízum kérésekor összebarátkozott. Az átadott dossziéval a megdöbbent követségi ember másfél órára eltűnt, majd arra kérte Grajewskit, hogy késlekedés és feltűnés nélkül juttassa azt vissza oda, ahonnan hozta.
Az idén 81 éves férfi – némely mozzanatában naivnak ható – története szerint a turpisságra senki sem jött rá, mi több, azt máig a legteljesebb titokban tartotta. 1957 januárjában sikerült Izraelbe távoznia, ahol évtizedekig az izraeli közszolgálati rádióban volt a külföldi adások vezetője.
Nem biztos azonban, hogy a szupertitkosnak minősített Hruscsov-beszéd kiszivárogtatása kizárólag Grajewskin múlott. A valóban zárt ajtók mögött, a külföldi delegáltak és a sajtó kizárásával a XX. kongresszus zárónapján, 1956. február 25-én – a pártfőtitkár hosszas vívódása után – elmondott leleplező beszéd (lásd Sztálin lebuktatása című írásunkat) ugyanis történészek szerint eleve a nyilvánosságnak volt szánva, a titokzatoskodás is egy jól kigondolt – bár egyes lépéseiben nem feltétlenül így tervezett – stratégia része volt.
Az SZKP központi bizottságának (kb) égisze alatt működő, „a kommunista pártokkal való kapcsolattartásért felelős osztály ugyanis már február 27-én elküldte a beszéd szövegét a szocialista országokban regnáló testvérpártok, valamint az olasz és a francia kommunisták vezetőinek” – mondja Baráth Magdolna történész. Ez tulajdonképpen nem mond ellent annak, hogy Hruscsov a beszéd február 25-ei elhangzása után hivatalosan azt az ukázt adta: a kérdést nem szabad a párton kívülre vinni. Valójában – így Baráth – a beszéd tartalmával a párt és a Komszomol (az SZKP ifjúsági élcsapata) tagjainak széles körét meg akarták ismertetni, ami azt jelentette, hogy rajtuk keresztül a lakosság többsége tudott a titkos beszédről, még ha pontos tartalmát nem ismerte is.
John Rettie, a Reuters hírügynökség akkori moszkvai tudósítója a The Guardian című brit napilap idén február 26-ai számában azt állította, hogy az egyik fő informátora – bizonyos Kosztya Orlov a KGB-től – február végén, március elején már beszámolt neki, hogy a Hruscsov-beszédet birodalomszerte népszerűsítik. A pártaktívákon zajló felolvasások nyomán pedig botrányt botrány követett. A Tbiliszi-Moszkva vonalon közlekedő vonatszerelvények például rendszeresen betört ablakokkal tértek vissza a grúz fővárosból, mivel Sztálin szülőföldjén igencsak nehezményezték földijük kultuszának lerombolását. Hruscsov előre tarthatott ettől, talán ezért is döntött a beszéd fokozatos nyilvánosságra hozatala mellett – véli mások mellett Tischler János történész.
Tény, hogy a Nyugat megsejtett valamit, és március elejétől – folytatja Baráth Magdolna – a szovjet külügyminisztérium sajtóosztályát egyre több külföldi újságíró bombázta azzal a kéréssel, adjanak hiteles tájékoztatást a titkos beszédről. De mind azt az egyenválaszt kapta, hogy hasznosítsa a kongresszus nyílt ülésnapjain elhangzottakat. Az amerikai kommunista párt lapja, a Daily Worker tudósítója ekkor levélben állítólag arra figyelmeztette Mihail Szuszlovot, a szovjet propaganda, ideológia és kulturális élet felügyelőjét, nem mellesleg a Pravda főszerkesztőjét, hogy a Reuters tudósítója – vagyis a már idézett Rettie – különböző forrásokból gazdag anyagot gyűjtött össze az ominózus beszédről, s így előállhat olyan helyzet, hogy a kapitalista sajtóban (elferdítve) előbb jelenik meg híradás a korszakváltó gondolatokról, mint a szocialista lapokban.
Ágy is lett, bár amikor a Reuters, az Assosiated Press (AP) és a United Press (UP) hírügynökségek március 17-én végül hírt adtak a titkos beszédről, Moszkvában dolgozó külföldi diplomatákat jelöltek meg forrásként. Ami a Grajewski-sztorinak sem mond ellent, még azt figyelembe véve sem, hogy a teljes – több órán át tartó – beszéd szövege végül csak június 8-án jelent meg a The New York Timesban, illetve a brit The Observerben. (A béketábor légterébe ezután juttatták be „diverzáns” hőlégballonokkal a magyar, orosz, német, lengyel, cseh nyelvre lefordított Hruscsov-beszédet.) A tengerentúlra egyébként – Grajewski, illetve az ő történetét a múlt hét végén feldolgozó Haaretz című izraeli napilap szerint – igen kacskaringós úton jutott el a szöveg. A beszédet lefotografáló Sin Beth-es követségi diplomata Varsóból Bécsbe, onnan pedig Tel-Avivba juttatta Hruscsov szavait. Ben Gurion államelnök pedig egy kópiát továbbadott a CIA-nek, a forrást azonban az amerikaiak kifejezett kérésére sem árulta el.
A beszéd eközben persze terjedt a vasfüggöny másik oldalán is, kifejezett moszkvai segédlettel: Tischler János szerint legalábbis a kongresszus után pár nappal elhunyt sztálinista lengyel pártvezető, Boleslaw Bierut március eleji temetésére Varsóba érkezett Hruscsov személyesen is jóváhagyta, hogy – kizárólag Lengyelországban – 20 ezer számozott példányban „belső” használatra kinyomtassák, és a párttaggyűléseken terjesszék. Ebben kulcsszerep hárult a Bierut után Hruscsov nyomására kinevezett Edward Ochabra, akinek titkárnője volt Lucia Baranowski, Grajewski szeretője. A szovjet pártfőtitkár (Nyugaton 1970-ben megjelentetett) memoárja is konstatálta az egyébként sejthető következményeket, miszerint 1956 tavaszán a lengyelek már a piacokon is árulták ominózus beszédét – ironikusan hozzátéve, hogy milyen olcsón.
A szellem tehát Grajewski nélkül is kiszabadult volna a palackból. Történészek nem mellesleg e szellemnek tulajdonítják az első politikai robbanást június 28-án, amikor – a magyar forradalmat majd négy hónappal megelőzve – az úgynevezett poznani fekete csütörtökön a százezres munkástömeg tüntetése szovjet- és kommunistaellenes felkeléssé változott, egy napra csatatérré alakítva a várost. Ami pedig Grajewskit illeti: kivándorlása után mai emlékei szerint mindössze egyszer találkozott a Sin Beth egy ügynökével, aki egy Mont Blanc márkájú töltőtollal mondott köszönetet tettéért. Állításának hitelét némileg rontja a Haaretz összefoglalója, amelyben izraeli ügynökként emlegetik a beszéd kijuttatóját.
A hvg.hu honlapján olvasható a Viktor Grajewskivel készült exkluzív interjú.
