2006. március 09.
Március 23-án jelenik meg Kertész Imre új műve, a K-dosszié. A könyvből először nálunk olvashatnak néhány oldalnyi részletet.
A könyv borítója
A K. dosszié „önéletrajz két hangra”: regényes párbeszéd Kertész Imre életéről ‘ szüleiről, szerelmeiről, pályájáról, a szellemi szabadságért vívott harcról, és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal.
A fejezetekre nem tagolódó, sajátos szépségű szövegfolyamban Kertész Imre a többi között arra keresi a választ, szolgálhat-e egy regény tárgyául az egyénileg megélt borzalom és boldogság, s mennyiben tartozik ez az „egyéni” mindnyájunkra, akik olvasunk ‘ akik őt olvassuk.
A kötet bemutatója március 23-án lesz a budapesti Radnóti Miklós Színházban, ahol Szörényi László irodalomtörténész beszélget az íróval. A regényből Kertész Imre és az est házigazdája, Bálint András olvas fel részleteket.
Kertész Imre az április végi XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is felolvas új művéből.
Részlet a könyvből:
„Itt nincs megoldás, s a probléma permanensen mindenhova elkísér, akár az árnyékunk. Én legföljebb engedtem a csábításnak, hogy őszinte legyek. De ehhez ‘ ha szabad szélsőségesen fogalmaznom ‘ Auschwitzra volt szükségem. Nem beszélnénk valami derűsebb dologról inkább?
Ehhez egy derűsebb életrajz kellene…
Egészében véve, én a derű pártján állok. Az én hibám, hogy ha másokban nem ezt az érzést keltem. De nézd csak: elég korán kivívtam a szellemi szabadságomat, s a pillanattól fogva, hogy az írás mellett döntöttem, a gondjaimat egyszerre a művészetem nyersanyagának tekinthettem. S ha ez a nyersanyag eléggé komornak látszik is, a forma megváltja és örömre fordítja. Árni ugyanis csak az energiák bőségéből, tehát örömből lehet; az írás ‘ ezt nem én találtam ki ‘ felfokozott élet.
Ehhez az örömhöz azonban, mint magad mondtad, szenvedések árán jutottál, és most már az apáddal való kapcsolatodat is világosabban látom: egyszerűen fogalmazva, ezt a kapcsolatot nem a nyíltság jellemezte.
Igen, valamit kétségkívül elhallgattunk egymás előtt: apám azt, hogy milyen sorsra segített a világra jönnöm, én pedig, hogy ezt a sorsot nem fogadom el. De erről a tényről egyikünk sem tudott; csak az eredményt észleltük, s ez keserves volt. Ellenszegülésem mindenre kiterjedt, szolidaritás helyett distancia alakult ki bennem. Már említettem, hogy nem szerettem magamat ebben a destruktív szerepben. Szívesebben lettem volna simulékony, de gondtalan kisfiú, jó tanuló, tiszta lelkiismeretű, őszinte, szorgalmas, szeretetre méltó. Ha viszont ezzel próbálkoztam, undorodtam önmagamtól. A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam. Most, hogy elmondom ezt, végtelen szeretet fog el apám iránt: nem érthette szegény, hogy miért van ennyire nehéz dolga velem.
Úgy akarod feltüntetni, mintha alattomos, rosszkedvű gyerek lettél volna…
Rosszkedvű semmiképpen: könnyen barátkoztam, minden csínyben, minden röhögésben benne voltam. S alattomos is csak annyira, amennyire a helyzetem rákényszerített. Mondom, nem ismertem a saját problémámat, amelyről ma nagyképűen azt mondanám, hogy a zsidókérdés interiorizálása volt, a félfasiszta Magyarországon.
Az édesanyáddal való kapcsolatodat is beárnyékolta ez a „helyzet”? Vagy vele talán nyíltabban beszélhettél?
Anyámat a zsidókérdés, eltekintve a… hogy is mondjam: technikai oldalától, no meg a későbben föllépő életveszélytől, egyáltalában nem érdekelte. Anyám életélvező volt, igazi epikureus, és ebben nem nagyon hagyta zavartatni magát néhány antiszemitától. A vallás mint olyan: mint meditáció, hit, bensőség, áhítat, lelkiség satöbbi, távol állott tőle. Mindenesetre ‘ mert a társasága ezt tanácsolta neki ‘ úgy a harmincas évek vége felé áttért valamilyen más felekezetre, talán a reformátusra, ha jól emlékszem, ám ez merő formaság volt, amit aztán ‘ miután kiderült, hogy nem védi meg a bajtól ‘ jószerivel el is felejtett. Eléggé nehezen sikerült elválnia apámtól. Akkoriban a válást nehézkes jogi formulákhoz kötötték. Például le kellett szögezni, hogy a férj vagy a feleség hibájából mondják-e ki a válást, s apám azt a föltételt szabta, hogy a válást az anyám hibájából mondják ki. Ez viszont azzal járt, hogy anyámnak le kellett mondania a fia fölött gyakorolt jogairól, s bizonyos „láthatásban” kellett kiegyezni, ami meg is történt. Ágy aztán anyámat hetente egyszer, vakáció idején hetente kétszer láttam. A válás után eleinte egy Pannónia utcai panzióban lakott, amit roppantul előkelő dolognak tartottam. Később, ugyanakkor, amikor apám is megnősült, ő is férjhez ment egy kellemesen szituált úrhoz, akit Seres Lászlónak ‘ az én számomra Lacinak vagy Laci bácsinak ‘ hívtak. Köpcös, jól öltözködő, a feje tetején már kopasz ember volt, megnyerő polgári jelenség, azt hiszem, anyám életének egyetlen igazi szerelme. Egy nagyvállalatnak volt a cégvezetője ‘ ahogy ezt akkoriban hívták ‘, míg csak a zsidótörvények során kényszernyugdíjba nem helyezték. Én természetesen nem rokonszenveztem vele, de ellenszenvem az évek folyamán egyre csökkent, s ennek egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy sohasem próbált megnyerni. Általában, az anyámék elegánsabban kezelték a válás nyomán előállt kínos helyzetemet, mint az apám, aki ‘ Kató néni ide, Kató néni oda ‘ vesztesként került ki a játszmából, s nem takarékoskodott a keserű iróniával. Például minden héten kaptam Seres Lacitól egy szép, ezüst ötpengőst. „Mondd meg a hájfejűnek, hogy nem szorulsz rá!” ‘ biztatott apám. Ez bizony nem sok nagyvonalúságról tanúskodott, de legalább közelebb hozott apámhoz; emlékszel ugye Catóra, aki a legyőzötteket szerette…”
Kiadja a Magvető kiadó, honlapjuk ITT.
