A politikában a száz nap afféle mágikus szám, egy kormány hivatalba lépése utáni századik nap környékén az elemzők hada kezdi magyarázni, kritizálni vagy dicsérni az adott kabinet tevékenységét. Nincs ez másképp Németországban sem, ahol most éppen, ott eléggé szokatlan módon nagykoalíció van hatalmon. A kereszténydemokrata Angela Merkel kancellár megítélése szinte minden tekintetben jobb a vártnál, ám a közgazdászok egy része borúlátó a most éppen szebbnek látszó jövőt illetően.
Tombol a tél március elején itt Németországban is, de a berlini utcákat járva mégis valamelyest tavasziasnak érzi a szemlélődő a hangulatot, tavasziasabbnak, mint tavaly ilyenkor, amikor az időjárás márpedig kegyesebbnek mutatkozott a jelenleginél, az atmoszféra tűnik fel jobbnak most, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Ebben a németországi viszonylatban szegénynek számító városban (a legnagyobb németországi városban), ahogy tapasztalom, erősen növekszik a forgalom, többen autóznak, és ami ennél fontosabb, többen és többet vásárolnak, mint a korábbi években. Tudom, sokak szerint ezek a dolgok megtévesztők, és nem szabad belőlük messzemenő következtetéseket levonni, Amerikában azonban jómagam megtanultam valamit, azt tudniillik, hogy igenis szabad hinni a saját szemünknek, amikor tehát azt látjuk, hogy többen vásárolnak, mint korábban, és ezt újra és újra megállapítjuk néhány hét leforgása alatt, akkor nyugodtak lehetünk, nem csalnak érzeteink.
Az Egyesült Államokban és most Németországban az ilyen meglátásokat előbb-utóbb a statisztikák is alátámasztják, de fordítva is így van ez, a statisztikák igazságait mondjuk egy életszínvonal-emelkedésről a szem is észleli, feltéve, hogy objektív szemlélődő szeméről van szó. Ha tehát Németország egyik legalacsonyabb életszínvonalú városában, a három és fél milliós Berlinben érzékelni a pezsgés beindulását, akkor – merem mondani – nőtt a fogyasztói bizalom, az emberek ma jobban hisznek a holnapban, mint tegnap. Erről van szó, és nálamnál sokkal okosabb, avatott szakértők párthovatartozástól függetlenül írják is, hogy kétségtelen ez a bizalomerősödés, melyet ők, a szakértők nem csekély részben az új német kormánynak tudnak be.
E kormány a múlt héten ünnepelte fönnállásának századik napját, ez alkalmul szolgált számomra is ahhoz, hogy röviden számot vessek a mögöttünk tudott több mint három hónap történéseivel. Ezek így vagy úgy egyetlen személyhez, Angela Merkeléhez is köthetők, az a meglátásom, hogy ő a meglepetések asszonya, egy olyan területet nem tudunk említeni, ahol csődöt mondott volna, illetőleg ahol ne mutatott volna a vártnál jobb teljesítményt. Mindenekelőtt a külpolitika; emlékszem, még a szeptemberben tartott választásokat követően azt nyilatkozta rádiónknak egy külpolitikai szakértő, hogy Angela Merkelnek ez a terület a gyenge pontja, nem kizárt, hogy le fogja járatni az országot, ehhez képest – mármost csak az eredményre, legalábbis a száz napos részeredmény közlésére szorítkozom – Angela Merkel világpolitikai főszereplő lett, Európa legtekintélyesebb nemzetközi képviselője, akit Bush amerikai elnök, Putyin orosz államfő, Chirac vagy Blair, Berlusconi vagy Gyurcsány, a lengyel Kaczynski elnök vagy Abbász palesztin és Olmert izraeli vezető egyaránt, udvariaskodásaikon túlmenően is nagyrabecsüléséről biztosít.
Nem csoda, hiszen Merkel központi szerepet játszott alighogy hivatalba lépett, az Európai Unió hosszú távú költségvetésének megmentésében, egyidejűleg tudta biztosítani Amerikát szolidaritásáról és fölemelni szavát az amerikaiak guantanamói sötétségei ellen, vagy a másik oldalon megnyugtatni Putyint, hogy Németország stratégiai szövetségesnek tekinti őt, viszont azt is megmondta neki, hogy Németországnak nem tetszik a tekintélyuralomra törekvési tendencia, amit a putyini Oroszországban tapasztalni.
Merkel asszony nagykoalíciót irányít, ez egy viszonylag ritka kísérlet egy fejlett nyugati demokráciában, arról van szó, hogy az ő személye révén konszenzus alakult ki az ország legfőbb dolgainak intézéséről az eddig egymással versengő szociáldemokraták és kereszténydemokraták – ha úgy tetszik: konzervatívok – között, mármost csak azt észlelni, hogy a nagytőke éppúgy, mint általában a szakszervezeti oldal – legalábbis eddig – messzemenően megadta ennek a nemzeti egységkormányszerűségnek, és jelesül Angela Merkelnek, nem mellesleg Németország első keletnémet, egykori NDK-állampolgár kormányfőjének a bizalmat.
Nos, innen eredeztethető szerintem az a tavaszias hangulat, ami ebben a téli márciusban észlelek Berlinben. De hogy ne csak jót halljunk, mert azért a jobb hangulat az egy dolog, de a mérleg másik serpenyőjében egy óriási problémahalmaz található, megkérdeztük hát Németország egyik legkiválóbb közgazdáját, Thomas Straubhaart, a hamburgi Világgazdasági Kutatóintézet igazgatóját. Neki például lesújtó véleménye van arról, hogy nem történik igazából semmi sem az ország adósságának csökkentése érdekében. Tudni kell, hogy Németország immár hatodik éve megsérti az euróövezetre vonatkozó egyik alapfeltételt: az államadósság folyamatosan meghaladja a nemzeti össztermék, a GDP 3%-át. Az Európai Unió ezen a héten minden eddiginél erőteljesebben jelezte: be fogják indítani Németország ellen a büntetőeljárást.
„Egyszer és mindenkorra végre ki kell mondani, hogy a munkanélküliség okozza meghatározó módon az államadósságot” – szögezi le első hallásra meghökkentőnek tetsző álláspontját a tudós. Gondolatmenetének a lényege a következő, hogy a kormány a következő időkben megpróbálhat még sok mindenen takarékoskodni, igyekezhet az adókkal játszani, egyes adókat csökkenthet, másokat emelhet, mint ahogy emelni fogják például az áfát, és szűkítheti a kormány bőségesen még az állami kiadásokat, de a dolgok lényege a munkanélküliség, hogy tudniillik ötmillió német polgárnak kell fizetni munkanélküli és egyéb segélyeket, és ugyanakkor ez az ötmillió ember nem fizet adót, ennek az ötmillió embernek a kimaradása a gazdaság vérkeringéséből folyamatosan csak növeli az állam adósságterheit.
„Összefoglalva: a munkaképes lakosság több mint 10%-a nemhogy nem gazdagítja az államkasszát, hanem azt – erős szóval élve – kizsebeli. Persze nem ezek az emberek tehetnek erről, hanem a politika tehet róla, a politika hosszú-hosszú évek óta csődöt mondott, mert nem volt képes olyan munkaerőpiacot alkotni, ahol a mozgás szabad, ahol nincs megkötve sem a munkaadó, sem a munkavállaló keze, amely egy jó szándék, tudniillik egy szociális és szolidaritáson alapuló piacgazdaság címszava alatt valójában tartósított egy, az ország jövőjét veszélyeztető állapotot. Az adósságnövelés a jövő, a gyerekeink gyerekeinek a kárára, nekik kell majd megfizetniük a most még mindig életben lévő, eladósodásra építő gazdaságpolitika árát. A jelenlegi kormány, Angela Merkel kormánya egyelőre nem mutat alapvetően semmi komoly változtatási szándékot, és ha továbbra sem fog mutatni, akkor történelmileg ez a kormány politikai csődöt fog mondani” – véli Thomas Straubhaar, a tekintélyes német közgazda.
Ettől jómagam, a berlini tudósító továbbra is fönntartom véleményemet: ez a jelenlegi német nagykoalíció az emberek szemében jobban végzi a munkáját, mint bármelyik elődje az elmúlt tíz évben. Lássuk hát a következő százat!
Zentai Péter (Berlin)
