A Sorstalanság fikció, nem memoár, megírásának célja annak bemutatása volt, hogy miként veszti el az egyén önnön sorsát a totális diktatúrában – így vallott művéről Kertész Imre Londonban.
A Nobel-díjas magyar író, akinek fellépése a vasárnap este véget ért londoni Zsidó Könyvhét utolsó nagyszabású rendezvénye volt, hatalmas érdeklődés mellett beszélt a kelet-európai zsidó sorsról és sorstalanságról.
A gyerekhőst nem azért találta ki, hogy meghassa a felnőtt olvasókat; a cél annak bemutatása volt, hogy miként fokozza le gyerekké az egyént a totális diktatúra, és hogyan fosztja meg saját sorsától, teszi sorstalanná – mondta Londonban Kertész Imre.
A Royal National Hotel szakadásig megtelt, több száz fős konferenciatermében arra a kérdésre, hogy van-e még mit megírni a holokausztról, Kertész Imre azt mondta: neki személyesen erről a témáról már sok írnivalója nincs, de ez az európai trauma még nemzedékeken át hatni fog.
Természetesen előkerült a kérdés, amellyel az írót nyilván minden hasonló rendezvényen szembesítik: miért maradt Magyarországon a trauma után? – „Magyarországon nem maradtam, hanem oda visszamentem … a kóbor kutya ösztönével találtam haza….” – hangzott a válasz. A legközelebbi alkalom a távozásra 1956 lett volna, de akkor már elkezdett írni, és magyarul írni a nagyvilágban „reménytelen vállalkozás”. „Ágy tulajdonképpen nyelvi okokból maradtam Magyarországon” – tette hozzá.
A közönségből valaki felvetette: annak idején voltak olyan hangok Magyarországon, hogy miért „egy zsidó” kapja a Nobel-díjat, és miért nem „egy magyar”. Kertész Imre úgy reagált: „hát nem örültek neki … de Magyarország nem az az ország, amelyik igazán örülni tud”.
MR
