Az európai fővárosokban joggal ad okot aggodalomra, hogy a muszlim világban utcai tüntetéseken nyilvánosan meggyalázzák az európai zászlót, lerohanják a nyugati követségeket, halállal fenyegetnek karikaturistákat. Pedig az igazi baj még nem is látható. A karikatúrákra való heves reagálás csak a felszökő láz a vírus által fertőzött beteg szervezetben, figyelmeztetve, hogy súlyos a kór!
Kivétel nélkül minden muszlim társadalomban mély, egyelőre alig felszínre tört súlyos változások zajlanak. Nemcsak a fundamentalista elvek szerint működő Iránban vagy Pakisztánban, hanem a nyugati demokráciákhoz legközelebb álló, liberális berendezkedésűnek mondható Törökországban is. A csendes tömegek, amelyek az iraki háború kezdetétől élénk figyelemmel kísérik a Közel-Keleten zajló folyamatokat, de eddig távol tartották magukat a mások megsemmisítését hirdető nézetektől, a szent iszlámra hivatkozva ártatlan gyermekeket is felrobbantó terroristáktól, egyre határozottabban a radikális muszlim politikai mozgalmak mellé állnak. Eddig csak rémülettel vették tudomásul az iraki börtönökben tapasztalt fogolygyalázásokat, a Pakisztánban és Afganisztánban terroristák után kutató különleges osztagok civilek elleni támadásait. A többség számára ez eddig idegen háború volt, amelyben nem akart részt venni. Eddig!
Az utóbbi időben változott a kép. A növekvő Amerika-ellenességgel párhuzamosan növekszik a tömegek muszlim értékek felé fordulása is. A muszlim világ pedig mindinkább összezár. Az egymástól eltérő politikai rendszerű muszlim országok között mind észrevehetőbb a szolidaritás, Szíria és Irán védelmében ma már többen emelnek szót, mint akár csak két évvel ezelőtt.
Irakban a beavatkozás egyik legfontosabb vívmányaként beharangozott általános választások egyértelmű győztesei a muszlim alapon politizáló pártok. Törökországban szintén erősödtek, Pakisztánban megnövelte társadalmi bázisát a radikális muszlim mozgalom, amely éveken keresztül az afganisztáni al-Káida hátsó udvaraként funkcionált. Palesztinában kormányt alakít a Hamász, az Egyesült Államok és Izrael eddigi legádázabb ellensége. Egyiptomban – több évtizedes illegális küzdelem lezárásaként – szabad választásokon jutott a parlamentbe a Muszlim Testvériség mozgalom.
Mindebben szerepet játszik a washingtoni neokonzervatív stratégák által kitalált „távirányított demokrácia” modellje, amely szerint a közel-keleti nagy átalakulás színpadán a Nyugat által anyagilag és erkölcsileg támogatott Nyugat-barát, „light muszlim” pártoknak kellett volna hatalomra kerülniük. De nem ez történt: a demokráciaexport kísérlete nem a „szalonképes”, valóban Nyugat-barát erőket erősítette meg a régióban, hanem a totalitárius mozgalmakat. Ezek minden kétséget kizáróan ügyesen használták ki a demokrácia nyújtotta lehetőségeket, miközben a lényegükből fakadóan megvetik és elutasítják a demokráciát. Arra bazírozva értek és érnek el politikai sikereket a tömegeknél, hogy a valódi hatalmat kézben tartó megszálló idegen katonai erőkkel való kollaborálás vádjával bélyegzik meg a muszlim hagyományokat is tisztelő Nyugatbarát mozgalmakat.
A jelek szerint a győztes villámháború után Washington a közel-keleti propagandaháborút elvesztette. Most következik a többfrontos hidegháború a Nyugat és a muszlim világ között, ami sokkal keményebb jégkorszakot hozhat a nemzetközi politikai életbe, mint amilyen a 20. század második felében volt tapasztalható.
DEMIRKAN TARIK
(A szerző újságíró)
