Forrás: HVG

Az átlag európai az utóbbi hónapok, évek eseményei miatt hiperkonzervatív és intoleráns kultúraként tekint az iszlámra. Talán ezért sem árt felidézni, hogy egy évezrede az iszlám világa – tudományos, politikai, sőt néha vallási értelemben is – sok tekintetben haladóbb és liberálisabb volt, mint az európai kereszténységé.

„Amíg a művelt 8-9. századi kalifák a görög filozófiáról vitáztak, addig Nagy Károly és környezete azzal bajlódott, hogy megtanulja leírni a saját nevét” – állítja Philip Hitti libanoni keresztény származású princetoni történész Az arabok története című munkájában. Még ha van is némi túlzás ebben a kijelentésben, tagadhatatlan, hogy az újgazdagokat gúnyoló, a bort vagy a férfiszerelmet éltető urbánus versek, a szent könyvek alapvető kijelentéseit relativizáló és megkérdőjelező filozófiai tételek, valamint a világ matematikai, orvostudományi fejlődését fél évezredre meghatározó tudományos áttörések egyaránt beletartoznak az iszlám kulturális örökségbe. Amiből Európa is jócskán részesedett: a reneszánsz és a felvilágosodás szellemi újításai számos esetben a néhány évszázaddal korábbi közel-keleti szellemi aranykor vívmányaira épültek.

A virágzás hátterében szakértők szerint részben az állt, hogy az iszlám egy évszázad alatt akkora földterületet hódított meg, mint amennyihez a kereszténységnek hétszáz év kellett. Ágy hirtelen óriásira növekedett befolyási övezete – Jávától a Brit-szigetekig – szükségszerűen sok mindent magába szívott a megszerzett vidékek filozófiai gondolataiból, földrajzi ismereteiből, politikai hagyományaiból és természettudományos felfedezéseiből is. Ráadásul az integráció természetes eszközeként a földközi-tengeri civilizációt a Kelettel összekapcsoló földrésznyi területen évszázadokra az arab lett a művelt értelmiség által beszélt közvetítő nyelv – lingua franca.

Az idegen kultúrák értékeinek befogadása persze eleinte nem volt magától értetődő. Miután alig 18 évvel Mohamed medinai „futása” (az iszlám időszámítás kezdete) után, 640-ben a korábban még sivataglakó, törzsi nemzetségekben élő arabok meghódították Egyiptomot, a legenda szerint azért pusztították el az alexandriai könyvtár maradékát, mivel Omár kalifa úgy nyilatkozott: „ha a görögök írásai megegyeznek a Koránnal, akkor fölöslegesek, ha viszont ellentmondanak neki, akkor károsak”.

Később a kalifák felhagytak az ilyetén tisztogatásokkal. „A 7-10. században az iszlám még nem volt olyan kizárólagosságra törekvő, mint a későbbiekben, ezért például az elfoglalt hellenizált területek kultúráját magától értetődően tette a magáévá” – mondta el a HVG-nek Maróth Miklós orientalista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának prodékánja, honnan származhatott a középkori arab kultúra szellemi tőkéje. A világ iránti nyitottságot az is elősegíthette, hogy míg Európa a Platón által alapított athéni iskola gondolataiból merített, addig az iszlám – szó szerint – rátelepedett az alexandriai filozófiai iskolára és más keleti szónokképző intézményekre. Ez azért fontos különbség – állítja Maróth akadémikus -, mert a Nyugat így az athéni iskolának leginkább a természetfelettiről elmélkedő neoplatonista gondolatait, míg az iszlám az alexandriai iskola arisztoteliánus gyakorlatiasságát örökölte meg. Az antik filozófusfejedelem ugyanis rengeteget értekezett az állat-, a növény- és az ásványi világról, valamint a természettudományokról. Műveinek és gondolatainak befogadása persze több volt holmi racionális megfontolásnál. A legenda szerint Al-Mámún 9. századi kalifa álmában egy trónuson ülő, sápadt, kék szemű férfival beszélgetett, akiről tudta, hogy csak Arisztotelész lehet. Ennek hatására pedig megparancsolta a bagdadi akadémia tudósainak, hogy legott fordítsák le a görög bölcselő műveit.

A muszlim uralkodók sokszor prófetikus jelek nélkül is felismerték, milyen fontosak a tudományos eredmények. A csillagászati ismeretek tudatos fejlesztésével az óriási birodalomban élő hívek egészen pontosan meg tudták például határozni, milyen irányba kell fordulniuk Mekka felé a kötelező napi ötszöri imádkozáshoz. De az arab földrajztudomány is részben azért született meg, hogy jobban tudják menedzselni a muszlimok számára kötelező zarándoklatokat.

Második oldal

A középkori muszlim világ nyitottságára és tudásvágyára jellemző, hogy a Közel-Keleten már a 10. században (kétszáz évvel európai intézménytársaik előtt) felállították az első egyetemeket, így a kairói al-Azhart vagy a marokkói al-Qaravijjint. Befogadókészségüket dicséri, hogy Marokkóban tanult például a francia Gerbert d”Aurillac, a későbbi, Szent István királynak koronát küldő II. Szilveszter pápa is. A tudós katolikus egyházfő – s rajta keresztül egész Európa – így ismerkedhetett meg a nullával és az arabok által Indiából importált „arab számokkal”.

Ellentmond a mai tapasztalatoknak az is, hogy a középkori iszlám aranykorában – ameddig az új tudás nem jelentett kihívást a muszlim vezetők politikai hatalmára – szinte bármilyen diszciplínával lehetett foglalkozni. Az arab világ – részben a lefordított eukleidészi ismeretek továbbfejlesztésével – Európában akkoriban ismeretlen matematikai magaslatokra juthatott el; például a tízes számrendszer, a szinusz- és koszinuszfüggvények használatával. De az orvostudományban is megelőzték korukat – többek között azért, mert sűrűn forgatták a 2. századi Klaudiosz Galénosz görög orvos (a középkori Európában csak a 12. század végén, ráadásul arab fordítások nyomán felfedezett) írásait. Ennek eredményeképpen a Közel-Keleten már a 9. század elején közkórházak létesültek (egyes tudósok szerint Bagdadban és a nagyobb városokban 300 lakosra jutott egy-egy orvos), külön sebészettel, fertőző- és szemészeti osztályokkal. Az egymaga 450 kötetet szerző legnagyobb középkori orvos-filozófus, a modern orvostudomány egyik atyja, ibn Szina (latinosan: Avicenna) már a 11. században kiadta 14 kötetes, Az orvostudomány kánonja című művét, amely elsőként írta le például a cukorbetegséget.

Az általános nyitottság jegyében – ideig-óráig – még az iszlám teológiában is érvényesülhettek idegen hatások, például a görög filozófiáé. Az úgynevezett mutazilita irányzat gondolkodói a 9. században elvetették azt a hagyományos (és a mai napig vallott) tételt, hogy a Korán öröktől fogva való. Sőt korlátozták Allah hatalmát – legalábbis a fundamentalisták szerint -, amikor kijelentették: Isten az embernek szabad akaratot adott. Néhány mutazilita reformátor hatására több kalifa is elfogadta ezt a tanítást, mi több, még egy inkvizíciószerű kormányhivatalt is létrehoztak, hogy a másképp gondolkodó kvázifundamentalistákat felkutassák, és erőszakkal a liberálisabb álláspontra térítsék őket. Al-Mámún kalifa odáig ment, hogy uralkodása alatt csak a hagyományos értelmezést esküvel tagadó személyek működhettek kádiként (azaz bíróként), illetve köztisztviselőként. Miközben a vallásilag konzervatív muszlimok előtt (akkor) zárva volt az államapparátus, keresztények és zsidók továbbra is vállalhattak állami tisztségeket. Nem is akármilyeneket: néhány évtizeddel korábban például az utolsó görög egyházatya, Damaszkuszi Szent János az állami pénzügyek egyik fő irányítója lehetett.

Szó sem volt tehát arról, hogy életforma vagy világnézet kérdésében a muszlimok türelmetlenül viselkedjenek az idegenekkel. Még azt is eltűrték, ha más „igazhitű” élt egyébként elítélendően. Az engedékeny kalifák állandó asztalvendége volt például a 9. század elejének vitathatatlanul legnagyobb költője, Abu Nuvasz, aki nem átallotta homoszexuális és nemi erőszakba torkolló kalandjait is megénekelni. „Gyönyörűségemet lelem mindabban, amit tilt a Könyv” – vallotta a lázadó irodalmár, s bár tiszteletlen magatartásáért néha börtönbe vetették, senkinek nem jutott eszébe rá – a ma az iszlám jog szerint ilyesmiért járó – halálbüntetést kiróni, és istenkáromló műveit sem tették indexre. De nem kövezték meg ar-Rázi polihisztor szabadgondolkodót sem, az iszlám szekularizáció mai híveinek középkori példaképét, aki minden kinyilatkoztatott vallást elutasított, a Koránt pedig egyenesen „abszurd és következetlen mesék” gyűjteményének tartotta. A szénanáthát elsőként leíró orvos-filozófus egyébként többször kifejtette műveiben, hogy a vallás az emberiség nagyobb háborúinak a fő oka, és azt hirdette: az üdvösség nem a valláson, hanem csak a világi filozófián keresztül érhető el.

Nemcsak e lázadónak számító gondolatok, hanem az arab civilizáció általános nyitottsága is elenyészett – mondja Simon Róbert orientalista -, amikor a 11. században felülkerekedett az iszlám intoleráns ága, és háttérbe szorította a többi vonulatot. A tatár betörések és a keresztes háborúk sokkja miatt az egykor befogadó iszlám egyre inkább magába fordult, és intellektuálisan is elszigetelődött. Olyannyira, hogy a 14. század végén ibn Khaldn arab történész már azon kesergett, hogy szinte eltűntek a tudományok, s az a kevés tudós, aki megmaradt, az ortodox teológusok kutató szeme elől bujkálva kénytelen végezni a munkáját.

IZSÁK NORBERT