Forrás: Magyar Rádió

Mikor, hogyan szabadulhatunk meg az ügynök ügyektől? Érdekel-e még valakit egyáltalán néhány értelmiségin kívül a rejtegetett múlt? Miért tartja fontosnak a szakember, hogy végre elszámolásra kényszerítsék a titkosszolgálatokat, és törvény szülessen a fellelhető iratok további sorsáról? – interjú Varga Lászlóval.

Mindaz, ami Szabó István múltjából nyilvánosságra került, változatlanul nem hagyja nyugodni az értelmiségi kedélyeket. A többiekét, a jelek szerint különösebben fel sem kavarta, ami persze jelenthet sok mindent attól kezdve, hogy az újságolvasók már semmin sem lepődnek meg, egészen odáig, hogy a könyökükön jön ki ez az egész. Ez az ügynökösdi fura mód, talán most éppen azért van még mindig napirenden, mert százvalahányan nyilvánosan is kiálltak, nem csak Szabó István mellett – mert úgy vélik, hogy egy művész hitelét csak a művei vehetik el -, hanem amellett is, hogy ezt a soha véget nem érő esetleges és éppen ezért mindig gyanús leleplezősdit, mielőbb abba kéne hagyni.

A levéltáros történész, Varga László is kifejtette az álláspontját, és elég lehangoló következtetésekre jutott. Úgy látja, hogy az elmúlt tizenhat évben többször is kiderült már, hogy minden politikai párt érdekelt a múlt elkenésében, ám most az vált világossá, hogy a kulturális elit is ebben érdekelt. Úgy viselkedik az egész ország, minta bibliában, amikor egyenként mindenki Krisztust akar mondani, de együtt mégis Barabást mondanak. Ha a keserű, kínos a múlt, az elitet, Szabó Istvánt, Paskai bíborost, de akár szepesi Györgyöt érinti, nem vagyunk rá kíváncsiak.

Úgy tűnik, hogy az egész ügynökösdi már csak néhány értelmiségi belügye, a többség mintha inkább fölösleges kekeckedésnek tekinti ma már az igazság megismerésére vonatkozó igényeket. Ez a reakció csöppet sem ismeretlen, ez működik a holokauszt tekintetében is, de a Kádár-rendszer kapcsán is a magyar közgondolkodás a „nem akarok szembesülni vele” taktikáját követi.

Egy levéltáros történész számára szinte felfoghatatlan rendetlenség uralkodik az Állambiztonsági szolgálat iratai között. A mai napig nem tisztázott, milyen papírokat semmisítettek meg, ki tette ezt, ki őriz olyan dokumentumokat, melyeknek ma már a levéltárban lenne a helyük – egyszóval, teljes a káosz. Ami Varga László szerint csak akkor szűnne meg, ha a társadalmi nyomás kikényszerítene egy tisztességes törvényt. Erre azonban pillanatnyilag semmi esély nincs. Ami baj, mert félő, hogy bár éppen konfliktusmentes átmenetet szerettünk volna, mégis, a legdurvább megoldásra kényszerülünk majd rá, ha még néhány ilyen, a közelmúltbelihez hasonló ügynöktrauma ér bennünket.

Váradi Júlia beszélgetése nyomán