Forrás: HVGA múlttal való szembenézés még az olyan nemzetek számára sem egyszerű, mint az önbecsülésben élenjáró Franciaország. Most éppen a gyarmatosítás és a rabszolgaság értékelése körül lángoltak fel viták.
Egy ország nagyságának bizonyítéka, ha egész történelmét vállalja, a dicsőséges lapokat ugyanúgy, mint a sötét oldalakat. A miénk egy nagy nemzet történelme. Tekintsünk rá büszkeséggel, lássuk olyannak, amilyen volt – e szavakkal zárt le Jacques Chirac francia államfő egy, a politikusok és történészek közt pont egy éve folyó vitát. A viszály egy tavaly februári törvény körül robbant ki, amely a gyarmatosítással kapcsolatban azt az útmutatást tartalmazta negyedik cikkelyében, hogy az állami történelemoktatásban hangsúlyozni kell a francia jelenlét pozitív szerepét Franciaország tengeren túli, elsősorban észak-afrikai területein. Más szóval: a gyarmatosítás sok jót is tett a leigázott népekkel.
A törvényt a kormányon lévő jobboldal terjesztette be, a baloldal meg nem emelt szót ellene, így neves történészek egy csoportja tavaly tavasszal Szabadságot a történelemnek! címmel petícióban tiltakozott az ellen, hogy a politikusok törvénnyel akarnak történelmet írni, azt is meghatározva, mit tanítsanak valamiről az iskolákban.
Az egykori gyarmatbirodalomról hosszú ideig nem sok szó esett Franciaországban. Ha pedig mégis, akkor inkább csak mint a nagyság, a gazdasági fejlődés, a világhatalmi pozíció természetes „tartozékáról”. A politikusok és történészek mostani huzakodására sem sokan figyeltek. Egészen tavaly november végéig, amikor lángba borultak a főként bevándorlók és leszármazottaik lakta francia külvárosok. Ekkor vált egy csapásra aktuálissá a kérdés. A lázadás okait keresve ugyanis sokan azt mondták: itt már nem szociális, hanem az egységesnek hitt nemzeten belül keletkezett szakadékról van szó. A fellázadt fiatalok – érveltek a francia identitástudat válságáról beszélők – úgy érzik, történelmi örökségként hordozzák magukkal a másodrendű állampolgár bélyegét.
Ekkor került az újságok címlapjára és az aktuálpolitikai viták napirendjére a gyarmatosítás történelmi értékelésének kérdése. Ha késve is, de feleszmélt a baloldal, és hevesen követelni kezdte az egész inkriminált törvény megsemmisítését, míg a kormányzó jobboldal megpróbálta menteni a menthetőt. Majd egyéves hallgatás után január végén megszólalt Chirac államfő is; fennkölt beszédben ecsetelte a franciák történelmi érdemeit, miközben fejet hajtott a gyarmatosítás és a rabszolgatartás áldozatai előtt, és végül a nemzet egysége, a hazaszeretet és az önbecsülés jegyében mindenkit felszólított a múlttal való szembenézésre.
A konkrét tennivalókat Dominique de Villepin kormányfőre hagyta, aki a törvényt az elnök kérésére az Alkotmánytanácshoz utalta felülvizsgálatra. Végül a tudós testület mondta ki a verdiktet: marad az egykori gyarmatokon, elsősorban Algériában a franciák szolgálatában állt közalkalmazottak, katonák, az úgynevezett harkik erkölcsi és anyagi megbecsülésére született törvény, de törölni kell belőle az iskolai oktatást eligazító passzust, mivel az effajta iránymutatás nem a törvényalkotók dolga. A kedélyek megnyugtatására Villepin is kifejtette, hogy a történelemírás nem törvényhozási feladat, Franciaországban nincs „hivatalos történelem”. Politikai ellenlábasa, Nicolas Sarkozy belügyminiszter – aki szóban és tettekben is meglehetősen keményen lépett fel a külvárosi fiatalokkal szemben – viszont védelmébe vette a vitatott törvénycikkelyt, mondván, legyen már vége az önmarcangolásnak. Ő nem fog szégyenkezni azért, hogy francia – ha nem is tősgyökeres, tehetnénk hozzá, hiszen szülei Magyarországról vándoroltak ki -, igenis voltak az anyaországból érkezett tanárok, akik írni-olvasni tanítottak, orvosok, akik gyógyítottak a gyarmatokon, nekik szól az elismerés. Ezzel a kijelentésével azok táborát erősítette, akik úgy vélik, elég volt már az állandó bocsánatkérésből, megbánásból a múlt bűneiért.
Franciaországban ugyanis a kilencvenes évek eleje óta egymást érik az effajta nyilatkozatok. Sokáig tabutémának számító történelmi kérdésekben szólalnak meg és gyakorolnak történelmi önkritikát politikusok, közéleti emberek. Ágy dőlt meg például a fasizmusnak egységesen ellenálló Franciaország – a filmművészetben, az irodalomban már régóta feszegetett – mítosza, amikor 1995-ben Jacques Chirac elismerte a franciák felelősségét zsidó honfitársaik deportálásában. Ágy kerültek terítékre a kollaboráns Vichy-rendszer bűnei, majd az 1954-1962 közötti algériai függetlenségi háborúban a franciák által elkövetett atrocitások. Mi több, ma már a Napóleon-imádat sem töretlen. Olyannyira, hogy a – francia szemmel – dicsőséges austerlitzi csata tavalyi 200. évfordulójáról a vártnál sokkal visszafogottabban emlékeztek meg Franciaországban, mivel az eseménnyel kapcsolatban többen feltették a kérdést: arról miért nem esik szó, hogy mekkora emberáldozattal jártak a napóleoni hódító hadjáratok.
Történészek és tanárok tavaly december közepén újabb aláírásgyűjtésbe kezdtek a szakma „aktuálpolitikai rabszolgásítása” ellen. Már hatszázan csatlakoztak petíciójukhoz, amelyben azt követelik, hogy az elmúlt években a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet elleni harcról született, az örmények ellen elkövetett népirtás tényét elismerő és a rabszolgaságot emberiség elleni bűntettnek nyilvánító törvényekből is vegyék ki a történelmi értékelésként értelmezhető részeket. Mint írják, az a parlament és a kormány feladata, hogy megemlékezésekről, ünnepségekről, jóvátételről döntsön, de az már nem tartozik a parlament hatáskörébe, hogy olyan törvényeket szavazzon meg, amelyek történelmi kérdésekben bármiféle hivatalos igazságot mondanak ki.
A közvéleményt is felrázta némileg a politikusok kontra történészek vita: decemberben még a franciák 70 százaléka gondolta, hogy az iskolákban fel kell hívni a gyerekek figyelmét a gyarmatosítás pozitív aspektusaira, januárban már csak a megkérdezettek 60 százaléka értett egyet ezzel. 2007-ben azonban újból napirendre kerülhet a kérdés, mivel ekkor nyílik meg Montpellier-ben az algériai francia jelenlét múzeuma. Ráadásul választási év is lesz Franciaországban, és a bevándoroltak megnyerésére vagy éppen az ellenük hangolásra politikusok még előhúzhatják a tarsolyukból a kérdést. De addig még lesz egy nagy közös ünnepség: Jacques Chirac május 10-ére tűzte ki a rabszolgaság emléknapját. Ezen a napon mondta ki ugyanis Franciaország 2001-ben, a világon elsőként, hogy a rabszolgatartás és -kereskedelem emberiség elleni bűntett.
VÁSÁRHELYI JÚLIA
