Forrás: MNOÚgy volt, hogy havonta egyszer, hétköznap esténként magyar filmet tűz műsorára a Magyar Televízió. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából hozza meg ezt az „áldozatot”. A február 27-i előzetes műsortervükből azonban kivették a Húsz óra című filmet a „királyi” televízió vezetői.
Elégedettek a 37. Magyar filmszemle szervezői: ötvenezer jegyet adtak el a rendezvényeikre. A pénztári kimutatások szerint a fődíjas játékfilm, a Taxidermia iránt volt a legnagyobb az érdeklődés, mondják, kétezer-ötszáz ember váltott belépőt Pálfi György munkájához. Arról, persze, mit sem tudnak a statisztikák, hogy hányan hagyták el a vetítőt, öklendezve, émelyegve, s arról sem szól a fáma, hogy a nézőtéren hányan tettek ünnepélyes fogadalmat: hátralévő életükben soha többé nem ülnek be magyar film vetítésére. De talán nem is ez a fontos. Aki nem dől be a „nagy” számok misztikájának, pontosan tudja, hogy az égvilágon semmi lényegeset nem mondanak a magyar filmgyártásról a forgalmazási adatok. 2005-ben például volt olyan magyar játékfilm, a Dear Daughter, amelynek a mozikban huszonegy (!) nézője volt, s a legeslegnagyobb közönségsikerként kezelt Sorstalanság is félmilliónál kevesebb embert vonzott. A televízióban ekkora nézőszám hallatán csak hümmögni szokás, a hirdetők biztos, hogy nem jönnek lázba tőle. A gőgös, büszke mozgóképeseket azonban nem izgatja a televízió. Ha izgatná, számolnának, mi több, szövetkeznének vele. S nem is csak alkalmi ünnepeiknek és botrányos ügyeiknek a kibeszélésére, de koprodukciós munkákra, közös bemutatókra is. No, persze, a szövetséghez, az együttmunkálkodáshoz legalább két félre volna szükség, és a legtöbb televíziós társaság – noha törvény kötelezi rá – nemigen foglalkozik a hazai mozgóképpel. Sem gyártóként, se forgalmazóként. Sem ünnepnapokon, se hétköznapokon. Azaz, mostanában e téren mintha a változás jeleit fedezhetnénk fel a képernyőnkön: havonta egyszer, hétköznap esténként, este nyolckor (!) magyar filmet tűz műsorára még a Magyar Televízió is. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából hozza meg az intézmény ezt az „áldozatot”. (A kifejezés állítólag egy elnökségi ülésen hangzott el, amikor azt számolgatták az MTV vezetői, milyen anyagi veszteséggel jár, ha az emlékév miatt, havonta egyszer – októberben és novemberben két alkalommal – fő műsoridőben elesnek a reklámbevételektől. Ugyanis „56 emlékének nincs reklámvonzata, panaszolták.)
A nevezetes évforduló tiszteletére felállított emlékbizottság – amelynek Kosáry Domokos az elnöke, s többek között olyan, a harcokban részt vállaló, közismert személyiségek a tagjai, mint Király Béla és Boros Péter – úgy látta jónak, hogy nem csak új játékfilmekkel kell megidézni 1956 dicső és tragikus emlékét, hanem azokkal a már „raktáron” lévő alkotásokkal is, amelyek még a kádári puha diktatúra idején villantották fel a XX. század leginkább besározott küzdelméről a tiszta igazságot. Az új filmek – a Sínjárók, Jeli Ferenc rendezése, a Csendkút, Mihályfi Sándor munkája, a Dömölky János nevéhez fűződő Bibó-körút, a Szilágyi Andor-féle Mansfeld, valamint Goda Krisztina Szabadság, szerelem című produkciója – vagy elkészülnek a megadott időre, vagy nem. Vagy méltók lesznek az ünneplésre, vagy nem. (Alkotóikat ismerve, erős a remény bennem, hogy emelkedetté s tanulságossá teszik az ötvenedik évfordulót.) Arról a huszonkilenc filmről azonban, amelyet a két közszolgálati televízió műsorára tűz a 2006-os esztendő folyamán (tizennégy alkalommal a Magyar Televízió, huszonegy alkalommal, kedd esténként, a magyar kultúrát „nagy testvérénél” ezerszer jobban pártfogoló Duna), tudni lehet, hogy figyelemre méltó s tisztességes alkotások. Egyik-másik közülük – nemzetközileg elismert remekmű. Aki valamennyit megtekinti, nem csupán történelmi leckét kap általuk. Ez sem csekélység, persze, megismerni az okokat, amelyek „56. október 23.-ig elvezettek, valamint a bizonyságokat, hogy kiket tekinthet az utókor az 50-es, 60-as évek bűnöseinek, áldozatainak és hőseinek. És nem is csak filmtörténeti, filmesztétikai stúdiumoknak lehet a résztvevője, aki következetesen figyeli a sorozatot. Természetesen az sem szolgál a mai tévénéző nagyközönség ártalmára, ha „szemléltető ábrákon” tanulmányozhatja, mit ér egy mozgóképes történetben a jellemábrázolás, a drámai feszültség, a katarzis… Ami azonban e ködös és szutykos 2006-os esztendőben mindennél fontosabb, az alkotó ember legfőbb kötelességéről, erkölcsi helytállásáról kap nagyszerű elismervényt az emlékév filmjeinek a nézője. Arról a korábban magától értetődő, ma viszont szinte teljesen ismeretlen feladatról, amely húsz-harminc évvel ezelőtt úgyszólván minden igazi tehetséget éltetett, írót, rendezőt, színészt, operatőrt, tanárt és hivatalnokot, baloldalit, jobboldalit, istenhívőt és istentagadót egyaránt, ha rendben volt a morális mércéje legbelül: igazmondó művekkel és egyenes cselekedetekkel kell szolgálni a közösséget, amelyhez tartozik. A diktatúrák, a társadalmi s gazdasági bajok túlélésében ugyanis más nem segít.
Az emlékév filmjei közül kettő már szerepelt a két közszolgálati adó műsorán. A Duna Televízió január 24-én sugározta Bereményi Géza Eldorádóját, az MTV január 30-án a Déry Tibor két elbeszéléséből készült Szerelmet, Makk Károly rendezését. A „királyi” televízióban e héten, a 9.-en futtatják a Húsz órát, amelyet Sánta Ferenc írása alapján Fábri Zoltán rendezett. Ha az intézmény falai közt ezúttal a tisztesség győz, marad a nyolcórai műsoridő. Ha az anyagiasság uralkodik el a csonka vezetőségen, már a második alkalommal éjszakai adásidőre száműzik az 56-os emlékév retrospektív sorozatát. A kolhozosítás drámáját, a több száz éves paraszti társadalom felrobbantását sajátos módon kibeszélő Húsz óra még megfelelő hivatkozási alap is lehet a szerkesztőknek a műsorváltoztatáshoz, ez az 1964-ben forgatott film ugyanis sötét gondolatokat hívhat elő a kellő háttér-információ nélkül hagyott nézőkből. Híreim szerint, mire a Húsz óra a képernyőn megjelenik, az emlékév internetes honlapján, az Utak, keresztutak fejezetben ugyanúgy megtalálják az érdeklődők a szükséges háttér-információkat, ahogyan a Szerelem bemutatója előtt. Az összeállítást egyetemista fiatalok készítik, remélhetjük tehát, hogy azt teszik fel a hálóra, ami az ő históriailag (és, talán, politikailag is) érintetlen nemzedékét valóban eligazítja a múlt bonyolult világában. A Szerelem című film internetes hátországának ismeretében arra számítok, hogy ezzel a feladattal is megbirkózik a névtelenség homályába burkolózó ifjúság. Amit ugyanis a Déry Tibor-film kapcsán az interneten olvashatunk, voltaképpen kifogástalan munkának tekinthető. (A „voltaképpen” kitétel leginkább a rendszer lassúságára s pár tartalmi hiányosságra vonatkozik. Leginkább arra, hogy egyetlen dokumentumot sem találni arról, miként lett a kommunisták pártját 1946 és1950 között szinte vak hűséggel szolgáló Déry Tiborból a lázadás -okos – vezérszónoka.) E sorok íróját, aki gyerekfejjel élte meg 1956-ot és, ami utána következett, az fogta meg leginkább e „keresztutas” háttéranyagból, ami az ötven évvel ezelőtti, hiteles tárgyi bizonyítékokból a jelenre vonatkoztatható.
„Pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik bennük, mint egy gyermeknek a vásári trombitában, és nem vesszük észre,… a cselekvés jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért…” „Gazdasági és szellemi szabadság nélkül az élet fabatkát sem ér…” „Tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot…” „Nagy Imre mindig egy lépéssel a nép mögött maradt…” „Nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé…” Ilyen és ehhez hasonló mondatokat olvashatunk most az interneten. De jó is volna, ha a folytatás sem volna érdektelenebb! És milyen hasznos volna, ha a játékfilmes retrospektív sorozatot az 1956-tal foglalkozó dokumentumfilmekből összeállított műsorfüzér követné! Mert ne áltassuk magunkat, a rendszerváltozást előkészítő, történelmi tisztánlátásunkat segítő alkotásokat nem a játékfilmesek, hanem a dokumentumfilmesek terítették a nemzet elé.
