Forrás: Híradó

2006. február 12.

Kattintson ide a videó megtekintéséhez!

Talán – ha jól emlékszem – akadémiai székfoglalójában mondta Finta József építész, ami lényegében egyébként 10 éve az Élet és Tudományban is megjelent, hogy Budapest „múzeumi relikvia”, „túl haladta az idő”, idézem: „e képződmény ésszerűen működő, megélhető térként aligha menthető át a távolabbi jövő számára”.

Neki lett igaza. Bár a magyarok, mint turisták egyre többen rajzanak szét a világba, hogy szépen karbantartott öreg városokban vakációzzanak, itthon – akár befektetők, akár önkormányzati tisztségviselők, kevés kivétellel – csak az új házak építésében látnak üzletet. Ahogy a 168 órában Jolsvay András írta most januárban: „csákánnyal bontjuk a múltunkat”. Finta gondolata lassan megvalósul. Szép lassan, fokról-fokra. Nincs is egyszerűbb megoldás, mint Budapest – vagy más városaink – történelmének és hangulatának megőrzése, a házak helyreállítása, majd folyamatos karbantartása helyett, mindent lebontani, majd a kipucolt, frissen üres építési telket telerakni olyan új házakkal, amiket aztán húsz-harminc év múlva megint le lehet bontani. Mint néhány elhíresült házat a Roosevelt téren, a Vörösmarty téren, a Fő utcában és másutt, és aztán a beruházók meg az építészek megint kereshetnek azon, hogy ismét bontanak, és újabb házakat építenek a már meglévők helyére.

Én ezt a gondolkodást, ennek az üzleti oldalát megértem, csak azt nem, hogy miért ez a befektető-pártoló gondolkodás győztes kerületről kerületre az egész városban, miért nem születik meg a módszer azok ösztönzésére, akik a városok és köztük a főváros értékeit, mind a bentlakók, mind a turisták számára vonzó arculatát, történelmi hangulatait szeretnék megóvni, helyreállítani.Nézzünk csak körül ezzel a szemmel! Mindjárt a város egyik jellegzetes pontján, az Operaházzal szemben.

A MÁV Nyugdíjintézete számára Lechner Ödön és Pártos Gyula által 1883-ban épített bérház fontos műemlékünk. A volt Drechsler Kávéház termeiben működött a háború utáni évtizedekben a Balettintézet, így ezen a néven ismerik az emberek ma már az Andrássy út 25. sz. alatti épületet. A négy utcára néző ház Paulay Ede utcai frontját alul már körülvették színes szalaggal, korláttal, nehogy valakinek a fejére essen, ami a falakról hullik alá. De egy gondterhelt pillantás kedvéért meg sem kell kerülni a házat, mert aki az Operaházzal szemben álló homlokzatát látja, az is észlelheti a pusztulás jeleit, nem is kell nagyon jó megfigyelőnek lennie. Tehát ez a roppant értékű ház – bár (miután első „befektető” vevője továbbadta,) tulajdonosa van – üresen pusztul. Közvetlen a háta mögött, a Paulay Ede utcában áll az Új Színház, és az Új Színház mellett rohad el egy másik nagyon értékes műemlékünk.

A Színház, amelyet ugye, mint tudják, kívül Lajta Béla, belül a Vágó fivérek eredeti tervei nyomán helyreállítottak, pompás. (Átalakításáról, helyreállításáról szóló korábbi műsor-szövegek fellelhetők a Városvédőbeszédek és az Új városvédbeszédek oldalain.) A mellette lévő, Paulay Ede utca 33. alatti ház sokkal korábbi. A reformkorban épült a szép háromszintes ház. Homlokzata harmonikusan egyszerű, boltozatos kapualján át jutunk kettős udvarába. A háznak van tulajdonosa, új is és régi is. Maga a Fővárosi Önkormányzat az egyik tulajdonos, mégpedig 33 %-ban. Fenntart helyiségeket itt a szomszédos Új Színház számára és raktárakat a Nagymező utcai Thália Színház számára. A 66 %-ban tulajdonos befektetővel két éve nem jön létre a megegyezés, nincs meg a társasházi szerződés sem. És a ház csak vár, vár mindaddig, amíg el nem enyészik.

Pusztul – ez a belső udvaraiban is háromszintes, egyidőben megépült – remek, klasszicista épület. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal akár a helyreállítási kötelezettséget is előírhatná, de amíg nem tisztázzák a jogviszonyt egymás között a felek, addig kinek kézbesítsék a kötelezést, ki fogja a helyreállítást megkezdeni, vagy a büntetést kifizetni. A packázás és az állagromlás egyidejűleg folyik.

A ház nem csak a jelenlegi tulajdonosaié, mindannyiunké. A reformkori Magyarország fontos, jellegzetes és még azt mondhatnám ép épülete, emléke. És nagyon használható is lehetne!

Közvetlenül mellette, a 31. sz. házból szállodát csináltak, ebből is látszik, hogy ezek, az ilyen idős házak használhatók – lennének!

A volt Balettintézet hátsó frontja mögött indul a Vasvári Pál utca, amelyben a 4.-es számú háznak már csak a nyomai látszanak. Üres a telek, nemrégiben bontották le az épületet. Régi ház volt ez is, csak kicsi és a helyén – ugye –

sokkal nagyobbat lehet építeni, sokkal gazdaságosabbat – akkor aztán biztosan, ha már hozzábontották a szomszédot is! A második (általam szervezett) városvédő fotós akció során még 1983-ban készítette Lampert Mária és

Lampert Melánia azokat a képeket, amelyeknek a bemutatásával megpróbálok hangulatjelentést adni arról, hogy milyen volt a Vasvári Pál utca 4., amikor még megvolt…

Sokkal nagyobb a szomszéd sarokház, a Vasvári Pál utca 2., avagy Király utca 40., aminek az ajtaja be van zárva, még le is láncolták. Persze ez senkit nem gátol meg abban, hogy fölfeszítse a kirakat-együttest, behatoljon, bent lakjon, vagy belülről kezdje meg a ház széthordását. De egyébként megy ez hátulról, a már üres telek felöl is. Ott forgattunk, amikor éppen folyt a ház vas elemeinek kihordása. Volt is némi konfliktusunk azokkal, akik ebben érdekeltek…

Egyébként a Király utca sarki ház jó nagy, négyszintes és más baja nincs, nem is volt, mint az, hogy egy olyan még nagyobb ház helyén áll, amit majd ide fognak építeni. Erre a házra is kiadták a bontási engedélyt, és rövidesen megkezdődik a bontása. A portálból egy rész még az eredeti, íves, 150 évvel ezelőtti arculatát mutatja a háznak, amire később ráépítettek. A jobb oldali portál az, amit fölfeszítettek, már erősen átalakított, „modernizált”. A ház bontása és a helyén az új megépítése tovább rongálja majd a Király utca nemrég elkészült díszburkolatát – természetesen.

Áll egy másik, a szomszédainál jóval kisebb, 120 éves ház, ugyanitt a Terézvárosban, a Nagymező utca 5. alatt, szemben a Tivolival, az Ernst Múzeummal. Már kiürítették, nem lehet kétséges, hogy mi a sorsa. Korábban volt az udvarán szobor, szökőkút, a lépcsőházban színes üvegablak is…

Azt, hogy ide mi kerül, még nem tudom, de az már biztos, hogy az előbbi két ház helyére, a Király utca- Vasvári Pál utca sarkára egy 99 lakásos, nyolc emeletes ház kerül.

„Csákánnyal bontjuk a múltunkat” – írta Jolsvay. Meg dózerrel – tegyük hozzá -, olykor robbantással is, hogy gyorsabban menjen.

Időnként egy-egy ház életét, ha nem is a végletekig, de meghosszabbítja az, ha egy civil szervezet, vagy az összetartó szomszédok, akiknek joguk van fellebbezni, sarkukra állnak és harcba szállnak a régi házak, a település múltjának megőrzéséért. A VII. kerületben folyik a küzdelem (l. Óvás Egyesület, „zsidó negyed” témakörökben az összes hírforrásoknál), a VI. kerületben ilyenről nem tudok, és a VIII. kerületben sincs ilyen mozgalom. Pedig a Nemzeti Múzeum mögötti történelmi városrészben szintén kiderült a házakról, hogy helyükre lehetne akár nagyobbat is építeni.

A Szentkirályi utca 4. szintén egy arányos ház. A három legnagyobb magyar klasszicista építész a Hild József, Pollack Mihály és Zitterbarth Mátyás közül az utóbbi, a pesti megyeháza (V. Városház utca 7.) építésze tervezte, és tudni lehet róla, hogy a funkciója gyerekkórház volt. Kezdetben itt volt igazgató Schöpf-Merei Ágost, majd őt követte Bókay János, a hazai gyerekgyógyászat kiemelkedő alakjai. Itt volt az első altatásos műtét Magyarországon. Tehát ennek a háznak a megmaradása nem csak építész tervezője, nem csak építészeti harmóniája révén lenne fontos, de kultúrtörténeti szempontból is.

Akkor is, ha kisebb, mint a szomszédjai. A ház 1961-ben még műemlék volt(l. Genthon-Zakariás: Magyarország művészeti emlékei – Budapest 1961)! A „60-as évek közepén húzták ki a védett épületek listájáról, mint oly sok társát az időtájban. Sajnos (hibázott,) nem nyilvánította újra védetté időben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal. Talán (a szomszédoknak a bontási engedélyt megtámadó kemény ellenállása által megteremtett helyzetben) még nem késő!

Fogynak az olyan házak is, amelyeknek egy város vagy az egész ország kultúrtörténetében érdekes hely jutott. Ilyen volt például az Úttörő Áruház, amelyről hosszan beszéltem már, aki akarja, visszakeresheti a korábbi műsoraimat tartalmazó könyvekben (Új városvédőbeszédek: 167-170., 207-8. o.; ill. 133. adás). Az Úttörő Áruház a Kossuth Lajos utca 9.-ben, és a (Kossuth Lajos utcában, s hátuk mögött a Reáltanoda utcában) hozzá tartozó épületek. Azért mondom, hogy hozzátartoznak, mert együtt adnak helyet a rövidesen itt megszülető új hatalmas iroda és szállodaépületnek. A Reáltanoda utcai házakra is megkapták a beruházók a bontási engedélyt. De hát azt a tevékenységet, mármint a bontást, látja is mindenki, aki a főváros szívében jár.

Építészetileg, kultúrtörténetileg egyaránt fontos lehet a Kőbányai Sörgyár a X. kerületben (Maglódi út 17.). A hatalmas, négy-telepes gyárépület-együttes házai elkezdtek fogyni (előzmény: Új városvédőbeszédek: 369. o.), és ki tudja, hol a vége. A magyarországi ipari épületek igazán jól épültek meg a XIX. század végén, a XX. század első negyedében. Szerintem bontásuk helyett az új funkciójukat kéne megtalálni. De hát úgy tűnik, manapság nem ez a megoldás. Nem ez a „gazdaságos” megoldás, amit keresnek, illetve megtalálnak a tulajdonosaik.

A MÁV sorban üríti ki az állomásépületeket mindenütt az országban, és a Kelenföldi pályaudvart is jó ideje felújítatlanul hagyja a sorsára (l. a sok helyszínt érintő híradsokat a két könyv mutatóinak segítségével, meg itt az interneten is). Most beállt ebbe a sorba a Budapest Józsefvárosi pályaudvar. Az 1866-ban épült Józsefvárosi pályaudvar, eredeti nevén Északi, majd Losonci Indóház fontos része a magyarországi vasúttörténetnek, építészetileg is értékes. Ráadásul a II. világháború utolsó évében a deportálások, a halálvonatok indító állomása volt. Tehát az ország történelme szempontjából jelentős emlékhely egyben. Nagyon fontos, ezért sokszor elmondtam már: nem akkor kell keresni az új funkcióját egy háznak, miután már kiürítették, hanem előtte. A kiürített házon ugyanis elkezdődik egy olyan folyamat, ami előbb-utóbb megállíthatatlanná válik, és akkor jön az ismert szöveg: „nem gazdaságos felújítani”. És a Józsefvárosi pályaudvar, ez a történelmi tanúként is jelentős épületegyüttes is kultúránk, örökségünk pusztulásának része lesz, ugyanúgy, ahogy az sejthető a Szentkirályi utcában, a Paulay Ede utcában, és ugye, Kedves Nézők, Olvasók, Önök tudnák folytatni a sort, hány kicsi és nagy ház van az országban, amelyeket üresen hagynak tönkre menni mindaddig, amíg a bontás várva várt lehetősége el nem érkezik.

A XIV. kerületben, a Népstadion közvetlen közelében a volt (irodákká, áruházzá átalakított) Récsei-garázs (l. 156. adás) mellett épül egy új lakótelep. A mellette lévő házakat – még a lakók bent léte miatt – nem tudják bontani, de hát nyilvánvalóan ezek a házak is előbb-utóbb új építésnek adnak helyet, hiszen relatíve kicsik itt, a Thököly út partján, és a IV-es metró megépítésével minden négyzetméter építési telek felértékelődik ezen a környéken.

Nem ezek a főváros legértékesebb házai, csak eszembe jut róluk, hogy a meglévő házak egyedi hangulata mennyire másodlagos szempont.

A régi házak felújításának divatját most megelőzi az a szemlélet, ami a házat csak házhelynek, szabadon beépíthető teleknek látja. A még álló házat hamar romosnak nyilvánítják, s kimondják a halálos ítéletét, eladják, illetve megveszik – bent lakókkal együtt: aztán jöhet a költözés, bontás, építés. A régi házakra azt szokás mondani, hogy már kiszolgáltak, korszerűtlenek. Mondják ezt általában azok, akik egyébként méregdrága turista utakon, az ezeknél sokkal régebbi házak lefotografálására költenek el vagyonokat Franciaországban, Németországban, Angliában, Olaszországban vagy másutt.

Hogy a fenébe maradhatnak meg ott a több száz éves házak, míg nálunk a száz évesek, százötven évesek is pusztulásra vannak ítélve?

Jellegzetes példa a bontásokra a Nagyenyed utca Budán, a XII. kerületben. Négy ház, egy komplett épületsor. Nincs műemléki értékük, semmi sem különleges. Csak éppen jó nagy, négyszintes házak, nyilván felújíthatók, jól lakhatók lehetnének. Azonban a bontásuk, a helyükre – u. n. „zöldmezős beruházásban” – újat építeni sokkal jövedelmezőbb tevékenység. mindenesetre (A középen kialakított franciaudvarban elkezdtük felvenni a bontást, de nincs kedvem folytatni, követni az eseményeket.) A bontás is üzlet, az új építés is az. Csak a felújításra, a város történelmi léptékeire, egymástól sokszor eltérő, változatos hangulatainak megőrzésére nem ösztönöz semmi.

Beszéljünk másról!

A gödöllői Grassalkovich-kastély télen olyan mintha téli álomra szenderült volna, de nem így van. Van, ahol keményen dolgoznak benne, például abban a szobában, ami Ferenc József dohányzó szobája volt.

Szebényi Judit, restaurátor: „Ezt a kályhát báró Bánffy Ádám készítette, és 1879-ben a székesfehérvári Ipari és Kereskedelmi Kiállításon mutatta be. A kiállítás után a kályhát Ferenc Józsefnek ajándékozta, aki felépíttette a Gödöllői kastélyban. A báró 1880-ban elkészítette ennek egy második példányát, amit otthon, a Válaszúti-kastélyában, Erdélyben épített föl a nagyteremben.

1945-ben a szovjet hadsereg katonai kórházat rendezett be Gödöllőn, és akkor a kályha lebontásra került. Ahogy a darabokat, töredékeket elnéztük, csákánnyal bontották, valószínű, és néhány töredéket megtaláltak a sörház lépcső feljáratának az alapozásában. Csodával határos módon a Válaszúti kastélyban a kályha megmaradt, és ezért az itt megtalált töredékeket a Válaszúti kastélyban készített szilikon negatívok segítségével tudtuk kiegészíteni. Ami itt, Gödöllőn nem került elő, azt szintén az ott készített negatívok alapján készítettük el. A kályhának körülbelül a 15 százaléka eredeti, összesen 118 darabból áll.

Fölső részén látható domborművek egyike a vérszerződést, a másik azt, amint Árpád fogadja Zalán követét, a kis csatajelenetek pedig a pozsonyi csatát és a Morva melletti csatát jelenítik meg. A Bánffy Ádám által használt mintákat Dávid Ferenc művészettörténész megtalálta: Peter Geiger 1843-as kőnyomatai alapján készültek ezek a domborművek.”

Amikor február első napjaiban forgattunk, még javában folyt a munka, mára a kályha-remek már elkészült, február 10-e óta látogatható, akárcsak a Grassalkovich-kastély összes olyan terme és folyosója, amely eddig is nyitva állt már a nagyközönség előtt. Februárban elkezdődött a szezon, a Királyi kastély újra látogatható Gödöllőn.

Térjünk is vissza a korábbi korokban elfecsérelt, majd a ma restaurátorai által helyrehozott értékekhez.

Az előző műsorban (l. 177. adás) beszámoltam önöknek egy szegedi szobor-együttes csodálatos megmeneküléséről. A ferencesek bontották el 1947-ben az általuk elhanyagolt és erősen megromlott állapotú szobrokat, és azok földbe kerültek, ahol jó néhány évtizedet átvészeltek, majd – mint erről egy hónapja beszámoltam, a 10 éve megtalált darabok a restaurátori munka nyomán még eredeti színeiket is visszakapták.

Amikor én bemutattam a szobrokat önöknek, akkor még a budai Várban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal aulájában álltak. Azóta a bőségszarut tartó angyalok kezeibe helyükre kerültek már az újra kovácsolt kandeláberek is. Az új, szegedi kiállításon láthatók az együttesről készült korábbi képek, egészen régiek, aztán olyan képek is, amikor folyamatosan fogytak a

szobrok. Az I. világháború idején már csak egy angyal volt meg a négyből, aztán láthatják a törmelékeket és a restaurációs munkát is dokumentálva, valamint olyan képet, tervrajzot, amin ábrázolva van, hogy hogyan fog kinézni, amikor majd az egész újra áll.

A dologhoz személyes élményem is kötődik, hiszen a Szegedre visszaszállított együttest én avattam a Kass Galériában. Közben arra is gondoltam, ha már ott vagyok, bemutatom önöknek az eredeti helyszínt, az alsóvárosi ferences templomot és kolostort.

Az újraburkolt téren, a lerakott kockakőben még jelezték is, hogy hol állt valamikor a Mária-oszlop szobor-együttese. Ide kerül vissza, amikor már lesz elég pénz arra, hogy a posztamense is elkészüljön, amire a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke, Varga Kálmán támogató ajánlatot is tett ott helyben.

Ha már Szegeden jártam, Kedves Nézők, még néhány újdonságról be szeretnék számolni önöknek.

Az egyik a Nagyállomás megújulása, márciusban lesz az avatás. Megelőzve a hivatalos aktust bemutatom, hogy a semmiből helyreállították (igaz, csak fémet pótló műanyagból) a homlokzati domborműveket. Elég szépségesek az egyébként téglával burkolt, letisztított homlokzaton.

Rendkívül fontos, hogy megújult a sínek felöli oldal. Helyreállították, s az eredetiek nyomán újraöntött oszlopokon nyugszik már az előtető-szerkezet nagy része, ami alatt a peronon várakozni lehetett, s amelyhez hasonlót oly sok állomás-épületünkön pusztítottak el korábban. Szegeden helyreáll, szép lesz megint.

Nem cserélték, nem dobták ki a pályaudvar épület bejárati kapui körüli eredeti faburkolatokatt, csak leégették, lemaratták a vastag festékréteget róluk. Megújul a lépcsőház és az egész fogadótér. Bevallom, nem nagyon tetszett az a kerámia burkolat, ami a Zsolnay-lapok helyére került a lépcsőházban és a termek oldalfalain.

Érdekes, hogy a fa nyílászárókba visszakerülnek azok a „T” alakú acélidomokból szerkesztett ablakmotívumok is, amelyek oly jellemzőek voltak szerte az országban, és nem csak a vasúti épületekre. Ezeket általában ki szokás dobni, (még a szegedi Anna Fürdő pénztár ablakaiból kiszedetteket is egy éve), itt helyreállították őket, sőt, lesz egy olyan sarka az épületnek belül, ahol mindent eredetiben állítanak helyre. Ezen a ponton visszakerül a falra, a

Zsolnay-féle pirogránit tégla, bemutatják még a volt padlóburkolatokat is, azokat a metlachi lapokat, amelyeket az épület további részén fölszedtek és nem állítottak helyre. Lesz egy sarok, hogy úgy mondjam, archív-sarok, ahol megtekinthető, hogy milyen volt a fal- és padlóburkolat eredetileg. Nagyon örülök annak, hogy minden, ami fából volt, fából készül el megint. Most, munka közben még jól látszik, hogy a szélfogókon milyen részletek maradtak meg, hogyan egészítik ki őket az asztalosok.

Különlegesség az emeleti terem mennyezetén az a tondó, az a festmény, amellyel már elkészültek a restaurátorok.

Szeged város központi magjában, védett városképében megújult az éppen 150 éves, romantikus Fekete-ház, a város múzeuma, visszakapta eredeti színeit. Folyik a 100 éves víztorony megújulása, a Zielinszky Szilárd tervezte vasbetonépítmény felső részének

tatarozása már kész, a folytatást is befejezik az idén. Végül egy hír az Anna-kút avatásáról. Botka polgármester úr avatta a kis szobrot, amely már a fürdő jelképé vált, bár most teljesen modernizálták a környezetét. Az

Anna-kút melletti szecessziós Anna-fürdő felújításáról már beszámoltam Önöknek (l. 158. adás), de új hír, hogy a szomszédságában álló Raichle Ferenc tervezte ház, a szecessziós Gróf-palota éppen az elmúlt hónapban vált műemlékké, azzá nyilvánította a Kulturális Örökség Minisztere.

Ha már a szobrok színezéséről volt szó ma, a szegedi Mária-oszlop restaurálása kapcsán, nézzünk meg néhány színezett szobrot még!

A Jásztelek egyik szélén álló 1811-ben készült Krisztus-ábrázolást felújították – a felirata szerint – 1862-ben. Szerintem akkor kicserélhették a feszületen a korpuszt, mert nagyon hasonlít egy másikra, amely ugyanebből a korból származik.

Járjuk körül a templomot a főtéren! A Szentháromság szobor porlik, elég rossz állapotban van, mint látják. A felújítására szükség lenne, költeni kellene rá, hogy megmaradjon. Nemcsak a színezése halavány….

A templom homlokzatán Nepomuki Szent János szobrát szintén színes, csak már egy kicsit fakult. A templom előtt Krisztus szobo áll, ami meglepően hasonlít a temető előtt felállítotthoz. Igaz, az időpont, amikor a donátor, az adományozó fölállította, teljesen azonos: ez is 1862-ben készült.

A templom másik oldalán lehet még látni további két szobrot, egy másik Krisztus szobrot, szép színesen restaurálva. Borbás László és neje Szőke Mária 1898-ban állíttatták egy különös (virág-szerű) glóriával a fején. Ugyanezen az oldalon egy Szűz Mária szobor is áll, amelyet a hagyományos kék-piros színű helyett, kék-fehér ruházatban ábrázolt a mestere.

A két szobor között, tehát a Krisztus szobor és a Szűz Mária között van egy feszület. Ezzel lépjünk át a faragott, a kőből, vagy műkőből készült szobrok világából az öntöttvas művekébe.

Ez a feszület ugyanis Schlick Ignác vasöntödéjében készült 1869-ben, Nagy Antal adományaként. Schlick Ignác öntödéjében készültek az Operaház, a Tudományos Akadémia, az egyetemmé lett egykori Vámház és sok értékes épületünk vaselemei. Sírboltja, amely szintén a gyárban készült öntöttvas-elemekből állt, teljesen elpusztult vagy majdnem teljesen, hiszen a

maradék néhány elemét szétszedette a budapesti Kerepesi úti temetőben a temető gazdája a Kincstár, és raktárba helyeztette. (Előzmény: 166. adás.) Hogy mikor kerül sor a felújítására, fogalmam sincs.

Jászteleken még további három olyan vaskereszt van, amely a Schlick öntödéből került a községbe anno. A temetőben a kápolnától balra, a temető főútjának a középpontjában áll az egyik. 1869-ben Kónya András állíttatta fel.

Aztán van egy a faluszéli, Havas Szent Anna kápolna mellett, 1871-ből. Hiányzik a korpusz, és a kereszt törzsére szerelt kis vas-posztamensről is hiányzik valami, a negyedik szobrot nézve, lehet rájönni, hogy mi.

A község Jászberény felöli végében áll a negyedik Schlick Ignác-féle kereszt, ezen megvan a kis állványon a mellékfigura, egy Szűz Mária ábrázolás. Schlick Ignác 19. századi életműve a hazai ipartörténet fontos állomása. Műveit, síremlékét is helyre kéne állítani!

A kiváló mesterek életművének felkutatásával foglalkozik Szabó Tamás Kaposvárott. Megjelent a kaposvári műlakatosok és a bádogosmesterek munkásságát feldolgozó két kötete.

A bemutatott remek szegedi szoborcsoportról is olvashatnak – a műsorban elhangzottaknál bővebben) a Budapest folyóirat legfrissebb számának „vendégoldalán”.

A Budapesti Városvédő Egyesületben (VI. Eötvös utca 10.) a budapesti vasútállomásokról készült képekből nyílt új kiállítás.

Itt az ideje, hogy fölhívjam a figyelmüket a városvédő, szépítő egyesületek munkájának támogatására. Sokan kérik Önöktől azt a bizonyos 1%-ot. Kérem, juttassanak belőle ezeknek az egyesületeknek is!

A Budapesti Városvédő Egyesület adószáma: 19729224-1-42

A Város- és Faluvédők Szövetsége (Hungaria Nostra) adószáma:19003647-1-43

Kérem, szeressék, védjék épített örökségünket!

Unokáink sem fogják látni…