Forrás: Origo

Néhány amerikai stratégiai dokumentum szerint Washington feltehetően végső eszköznek tartogatja az esetleges iráni katonai beavatkozást, és valójában megelégedne azzal is, ha nyomásgyakorlással el tudná érni a teheráni politika változását. Úgy tűnik, hogy még az iszlamistákkal sincs komoly baja Washingtonnak, a lényeg, hogy ne borítsák fel a térség békéjét és ne veszélyeztessék az amerikai érdekeket. A nyomásgyakorlás bejáratott eszköze lehet az Irán elleni szigorú ENSZ-embargó bevezetése, ami ugyan elvben a civileket megóvását szolgálja, valójában azonban a fegyverek nélküli hadviselés egyik kegyetlen, sok szenvedést okozó módja.

„Júniusban háború”

„Ha a Biztonsági Tanács egy olyan dologgal sem tud megküzdeni, mint az iráni atomfegyverek ügye, akkor nehéz elképzelni olyan helyzetet, melynek megoldásába… be lehetne vonni” – mondta január közepén az ENSZ rendőrének szerepét ellátó Biztonsági Tanácsról John Boltom amerikai ENSZ nagykövet. Végül az amerikai akarat érvényesült, és Irán ügyét február elején a tanács elé utalta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ). Bár Teherán előre jelezte, ha a BT elé kerül ügye, akkor teljes urándúsító programját felújítja, Bolton szerint mégis így van minden a legnagyobb rendben, hiszen a „Biztonsági Tanács bevonása megerősíti a NAÜ kezét, hogy az iráni nukleáris program ügyével elbánjon”.

Ezt némileg kétségessé teszi, hogy Irán – bár az atomfegyverkezést korlátozó atomsorompó-egyezmény intézkedéseit soha nem szegte meg – kifejezetten megtiltotta, hogy a NAÜ emberei meglepetésszerű ellenőrzéseket tartsanak, és elrendelte, hogy távolítsák el a megfigyelő kameráikat is. Ha Teheránt nem rettentették el a nyugati hatalmak eddigi fenyegetései – Bush amerikai elnök mellett Tony Blair brit miniszterelnök, Jacques Chirac francia elnök és az izraeli vezetés is többször katonai csapással fenyegette meg Iránt nyíltan vagy burkoltan -, akkor nehezen elképzelhető, hogy egy szigorú BT-határozat jobb belátásra bírja.

Ráadásul Irán merészségét bátorítja az is, hogy a nagyhatalmak meglehetősen megosztottak ügyében, hiszen mindegyik egyéni játékot játszik. Kína és Oroszország csak azzal a kitétellel járult hozzá az iráni atomdosszié BT elé terjesztéséhez, ha kizárják a lehetőségét az Irán elleni szankciók gyors meghirdetésének. Irán egyik legfontosabb kereskedelmi partnere és legjelentősébb olajpiaca Kína, Kong Quan kínai külügyi szóvivő szerint pedig a nehézségek ellenére is „diplomáciai úton, tárgyalásokkal kell rendezni az iráni atomprogrammal kapcsolatos nemzetközi vitát”.

Oroszország még talán abban bízik, hogy végül az a javaslata győz, miszerint az iráni atomfegyverkezésnek úgy is elejét lehetne venni, ha Oroszországban dúsított uránt használnának az iráni fejlesztésekhez. Ezzel a konfliktus is megoldódna, Oroszország pedig az eladott urán miatt gazdaságilag, a tőle függő iráni atomprogram miatt pedig stratégiailag is jól járna.

Iráni atomkonfliktus – térképen

Nézze meg nagyban!

Nem céltalan erőfitogtatás azonban az amerikai keménykedés sem. A legdivatosabb nézetet az iráni ügyek legfelkapottabb szakértője, az 1991-98 között iraki fegyverzetellenőrként dolgozó amerikai Scott Ritter fogalmazta meg, amikor kijelentette: „Júniusban háború”. Ennek szépséghibája csak annyi, hogy ezt pont egy éve jósolta, és végül a dologból semmi nem lett. A háború elkerülhetetlenségében azonban egyre többen hisznek, a nemzetközi és magyar sajtóban is a közelgő katonai konfliktusról szóló cikkek jelennek meg. A New York Times már a támadás hatalmi hátterét is ismerni véli: a napilap szerint a George W. Bush amerikai elnök egyik legkonzervatívabb emberének tartott Donald Rumsfeld védelmi miniszter elnöki álmokat dédelget. Mivel Bush többször nem lehet elnök, ezért három év múlva mindenképpen új embert kell jelölniük a republikánusoknak, Rumsfeld megválasztasánák pedig kedvezne az esetleges hadiállapot.

Az elméletet azonban gyengíti, hogy az iraki háború is népszerűségvesztést hozott csak Bushnak és brit partnerének, Tony Blairnek, ráadásul Irán esetleges amerikai megszállása azt jelentené, hogy Kína és Oroszország végképp kiszorul a Perzsa-öböl olajban gazdag térségéből. Ezt azonban a szűkös olajkészletekkel rendelkező Peking semmiképp nem engedheti meg magának, de feltehetően Moszkva sem nézné tétlenül. A sorok pedig összezárnak: a kínai külügy épp csütörtökön fejezte ki támogatását a jövő héten kezdődő orosz-iráni atomtárgyalásokkal kapcsolatban. Bár a katonai összetűzés sem kizárt, az ENSZ Biztonsági Tanácsának eddigi munkája és az amerikai stratégiai elképzelések is felvetnek egy egész más lehetőséget.

Egyéni akciók

„Teszt lesz a tanács és az egész világ számára” – John Bolton szerint ez az iráni atomprogramról szóló BT-tanácskozás lényege. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján azonban ez a kijelentés nem több, mint a világ lelkiismeretének gyötrése. Az Egyesült Államoknak ugyanis már komoly rutinja van abban, hogyan használja fel politikai céljai elérésére az ENSZ-t, a NAÜ-t és a BT-t.

Az Egyesült Nemzetek Chartájának 41. bekezdése szerint a Biztonsági Tanács tagjai felszólíthatják a tagországokat, hogy „olyan intézkedéseket alkalmazzanak, amelyek fegyveres erők bevonása nélkül segítik intézkedéseinek megvalósulását”. Ezek az úgynevezett szankciók, azaz különböző gazdasági, katonai megszorító intézkedések. Céljuk, hogy békés eszközökkel kényszerítsenek ki változást olyan ügyekben, amelyek egy térség békéjét vagy az emberi jogok érvényesülését veszélyeztetik.

Már Bill Clinton volt amerikai elnök is Irán elleni szankciók bevezetésére szólította fel az ENSZ-t,. A jelenlegi külügyminiszter, Condoleezza Rice pedig az iráni ügyről tartott washingtoni sajtótájékoztatóján a lehetséges büntető intézkedéseket firtató újságírói kérdésre azt válaszolta: „azt hiszem, megtesszük a szükséges lépéseket”. Ebben az USA egyébként is nagymester: 1993-96 között 61 olyan amerikai törvény született, amely valamilnyen szankciót léptetett életbe egy másik állammal szemben. A megszorítások a világ lakosságának 42 százalékát érintették. Az USA később sem hagyott fel ezzel a politikával, 2001-ig újabb 85 hasonló törvényt hoztak. Nincs ez másként az ENSZ BT-ben sem: az itt elfogadott szankciók 70 százalékát az USA kezdeményezte.

Annak ellenére ilyen népszerű fegyver a szankció, hogy a Global Policy Forum (GPF) tanulmánya szerint valójában fabatkát sem ér. Az egyik klasszikus példa az öbölháború utáni Irak esete. Az ENSZ 1991 után gazdasági szankciókat vezetett be Irakkal szemben. A megszorítások miatt az élelmiszer- és gyógyszerszállítmányok is csak korlátozott mértékben érték el Irakot. Öt év alatt az ország GDP-je 10 százalékkal zuhant, annak ellenére, hogy az iraki olajkincs mesés gazdagsággal kecsegtetett. Sorban jelentek meg a segélyszervezetek jelentései, amelyek szerint az embargó miatt Irakban kialakult helyzet katasztrófával fenyeget.

Ezt már nem nézhették tétlenül a nyugati hatalmak sem, az ENSZ védjegye alatt 1996-ban elindult az „Olajat élelmiszerért” program. A GPF tanulmánya szerint az Irakkal szemben bevezetett szankciók célja egyértelműen ez – azaz a program segítségével az olajár és -ellátás garantálása – volt, bár azt a tanulmány szerzője is elismeri, hogy a logikus következtetést nehéz bizonyítani. Bár a szankciók – így az Irakkal szembeni embargó – látszólagos célja az, hogy megkímélje a civil lakosságot egy esetleges háború borzalmaitól, az Unicef egyik jelentése szerint Irakban az „Olajat élelmiszerért” program beindulása előtt 500 ezer gyerek vesztette életét alultápláltság miatt. A számot az amerikai lapok általában túlzónak tartják, az azonban biztos, hogy a békés embargót legalább annyian megszenvedték, mint egy esetleges katonai összetűzést.

Csúnyán felsült a BT az 1996-ban Burundiban bevezetett szankciókkal is. Az intézkedéseket a puccs és a nyomában kirobbant etnikai zavargások indokolták. 1996 nyarán a tanács 5 tagú küldöttséget menesztett az országba, hogy megvizsgálják, milyen eredményre vezettek a szankciók. A helyzetet nevetségessé tette, hogy a küldöttség indulásával egy időben hozta nyilvánosságra jelentését az ENSZ egy másik, az élelmezési programért felelős szervezete. Ebben pedig az állt, hogy a BT által bevezetett szigorítások miatt százezrek ellátása került veszélybe, ennyi emberhez nem jut al ugyanis az élelmiszer- és gyógyszersegély. A BT szankció pedig csak tetézték a problémákat azzal, hogy hiperinflációt okoztak és a munkanélküliség hirtelen megugrásához vezettek.

A GPF tanulmánya szerint a többi példa is azt mutatja, hogy a szankciók nem hoznak gyors eredményt, viszont hozzájárulnak az érintett ország lakosságának megnyomorításához és növelik a bizonytalanságot. A büntető intézkedések pedig az elmúlt 15 évben egyre inkább divatba jönnek. A BT korábban csak Dél-Rhodesia (a mai Zimbabwe) és Dél-Afrika ellen vetette be ezt a fegyvert és ebben a két esetben sikerrel is jártak, igaz, Zimbabwéban például 13 évre volt szükség ehhez.

Kérdésessé teszi a szankciók létjogosultságát az is, hogy kiszabásuk szinte teljesen rendszertelen, és az összhang is megkérdőjelezhető. Az ENSZ BT által bevezetett szankcióknak mindössze 12 százaléka született közös megegyezéssel, a többi valamelyik BT-tag egyéni akciója volt, amihez sikerült támogatókat szereznie. Az USA mindennek ellenére feltehetően nem bánná, ha kicsit megszorongatnák Iránt és erre az amerikai védelmi stratégia szolgáltat magyarázatot.

A közeljövő kockázatai

„A közeljövő kockázatai csillapodtak az iraki csapatok legyőzésével, de tudatában kell lennünk, hogy a térség dinamikája megváltozhat, és egy megfiatalodó Irak vagy egy újra felfegyverkező Irán még ebben az évtizedben átveheti a vezetést az Öböl térsége és erőforrásai fölött” – írta 1993-ben Donald Rumsfeld jelenlegi amerikai védelmi miniszter az USA akkori és Bush mostani külpolitikai stratégiájának alapját képező tanulmányában. A helyzet azóta sem változott sokat, Irán problémáit csak a konzervatív előretörés szaporította meg. Ennek első jele volt, amikor Bush 2002-es beszédében a gonosz tengelyéhez, azaz a terrorizmus támogatói közé sorolta Teheránt, a keményebb fellépés mellett azonban csak a tavalyi iráni választás után döntöttek.

A legtöbb szakértő szerint az USA és Irán viszonyát az 1979-es iszlamista forradalom megpecsételte, így nem véletlen, hogy 1980-ban még Szaddám Huszein Irakja mellé állt Washington a kezdődő irak-iráni háborúban. Egy 1985-ös stratégiai jelentés azonban már arról árulkodik, hogy az amerikai kormányzat hamar átértékelte lehetőségeit. A korábban szigorúan titkosnak minősített, „Amerikai politika Iránban” című irat lényegében arról szól, hogy az USA szempontjából semmilyen problémát nem jelent, hogy Iránban a vallási konzervatívok vették át a vezetést. A dokumentum úgy fogalmaz, hogy „Iránt az egyik fő helyi erővé kell tenni mint nem kommunista olajhatalmat”. Ezen kívül a célok között szerepel annak megakadályozása, hogy Teherán támogassa a terrorizmust és destabilizálja a térséget. Az iráni rendszer megdöntése azonban sehol nem bukkan fel a dokumentumban.

Az amerikai célok eléréséhez több eszközt határoz meg az irat: ezek közül a három legfontosabb a mérsékeltek támogatása, illetve a gazdasági és diplomáciai kapcsolatok fejlesztése, ami hosszú távon azt eredményezheti, hogy az iráni politikán keresztül az USA-nak befolyása lehet az olajárra. Bár a helyzet azóta jelentősen változott – nincs például már Szovjetunió – és az amerikai külpolitikai stratégia minden eleme természetesen nem ismerhető meg, az 1985-ös dokumentumban leírtakkal feltehetően most is kiegyezne Washington: erőszak nélkül, a környező nagyhatalmak – Szovjetunió helyett ezúttal Oroszország és Kína – kiszorításával a térségi politika irányítójává válni.

A Guardian hívta fel rá a figyelmet, hogy a hazugságokkal és csúsztatásokkal övezett iraki háború után sem George Bush, sem Tony Blair nem nagyon tudna már támogatást szerezni egy újabb háborúhoz. Az iráni atomfenyegetés jó alapot jelenthet egy esetleges fegyveres rendezéshez, bár ehhez feltehetően komolyabb bizonyítékokra lesz szükség, mint amit Irak ügyében sütött el az Egyesült Államok, hiszen Bagdadot hónapokig vádolták azzal, hogy tömegpusztító fegyverei vannak, később azonban kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs.

Sok jel utal azonban arra, hogy Washington előbb megpróbálja másként rendezni a kérdést. A nyomás egyre nagyobb Iránon. Az atomkérdéssel párhuzamosan Teherán most belebonyolódik a Mohamed-karikatúrák ügyébe is. Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter épp szerdán szólította fel Iránt és Szíriát, hogy hagyjanak fel a gúnyrajzok körül kialakult hisztériakeltéssel. Bush február eleji évértékelő beszédében pedig azt mondta, hogy az irániak „egy szűk körű vallási elit által fogságban tartott, elszigetelt és elnyomott emberek”. Megüzente azt is, hogy velük nincs baja. Bár lehet, hogy lassan azért még ő is húz egy kicsit a nadrágszíjon.

Sáling Gergő

[origo]