Forrás: HVGAz USA nemzetközi szerepvállalásának fenntartása mellett tette le a garast az Unió helyzetéről tartott beszédében George W. Bush. Washingtonnak ugyanakkor változatlanul nehéz összeegyeztetnie érdekeit a demokrácia exportjának igényével, amit legutóbb a Hamász választási győzelme jelzett.
Eddigi elnöki periódusának legrosszabb éve után, a szokottnál kisebb tévénézői érdeklődés mellett és politikai korlátok fogságában tartotta meg a múlt héten az Unió helyzetéről szóló beszédét George W. Bush. A nyugdíjbiztosítási reform ügyében elszenvedett kínos vereséget követően az USA energiafüggőségének csökkentésében találta meg az új belpolitikai vivő témát, a külpolitikában viszont makacsnak mutatkozott. Az iraki megszállás kiábrándító eredményétől sem zavartatva kitartott a tavalyi, második elnöki beiktatásakor meghirdetett – és Szaddám Huszein megdöntésének ideológiai alapjaként a tömegpusztító fegyverek hazugságokkal megtámogatott indoka helyett előhúzott – programja mellett, miszerint a terrorizmus elleni háború akkor nyerhető meg, ha Amerika véget vet a zsarnokságnak a világon, és segíti a demokrácia eszméjének terjedését.
Bush a washingtoni kongresszus két házának együttes ülésén – ahová Ronald Reagan óta hívnak saját vendégeket mondandójuk „illusztrálására” az elnökök – azt is hangsúlyozta, hogy amíg ő a Fehér Ház ura, addig az USA nem lesz protekcionista, és a világpolitikában aktív szerepet vállalva elutasítja az izolacionizmust is. Ez a fajta aktív szerepvállalás – amely az Irak kapcsán doktrínává emelt megelőző háború elvénél, a realitások felismerése révén, visszafogottabban hangzik – ideológiai és morális gyökerű, és nem volt mindig Bush sajátja. Ma már viszonylag kevesen emlékeznek rá, hogy a 2000-es republikánus előválasztási kampányban a jelenlegi elnök republikánus pártbeli ellenfele, John McCain volt a határozottabb Amerika híve, míg Bush visszahúzódóbb külpolitikát ígért, és elvetette a demokrata Bill Clinton által favorizált „nemzetépítő feladatok” vállalását.
A gyökeres változást a New York és Washington elleni 2001. szeptember 11-ei terrortámadás hozta. Az első periódust az erő nyers alkalmazása jelentette, először Afganisztánban a tálibok, majd Irakban Szaddám ellen. A demokrácia exportját a tavalyi beiktatási beszéd tette az amerikai külpolitika missziójává, ám ma sem tudni, ez a hangzatos elv miként fér össze a terrorizmus elleni küzdelemmel, és főleg az USA hatalmi érdekeivel. A konfliktus már a terrortámadás után nyilvánvalóvá vált két ország példáján. A repülőgépeket eltérítő terroristák zöme abból a Szaúd-Arábiából származott, ahol Washington – deklarált elveivel szemben – korábban soha nem sürgette a demokratizálódást, támogatta ellenben a stratégiai érdekeinek megfelelő, autokrata rendszert. Az al-Káida elleni küzdelemben fontos szövetségessé előlépett Pakisztánban pedig kedvezményekkel halmozta el Pervez Musaraf elnököt, akivel pedig 1999-es puccsát követően nem állt szóba.
A demokrácia exportjának dilemmája legutóbb a palesztin parlamenti választásokkal kapcsolatban hozta nehéz helyzetbe Washingtont. Az USA ugyanis hosszú ideje szorgalmazta a nyugati mintájú szabad szavazást, amelyen viszont a szélsőségesnek tartott Hamász aratott győzelmet. Az amerikai politikusok számára meghökkentő diadalt viszonylag békülékenyen fogadta Bush, ám kijelentette, az USA addig nem működik együtt egy Hamász vezette palesztin kormánnyal, amíg a mozgalom nem mond le a terrorizmusról, illetve Izrael elpusztításáról, és nem teszi le a fegyvert. Igaz, nem is tehet mást, hiszen a Fehér Ház nem tárgyalhat olyan szervezettel, amelyet a washingtoni külügyminisztérium terroristának minősít, és a Hamász ilyen.
A diplomáciai kutyaszorítóba Washington a demokrácia terjesztésének célja és külpolitikai érdekei összeütközése miatt manőverezte magát. A Bush-adminisztráció ugyan az utóbbi egy évben csaknem 500 millió dollárt költött a Palesztin Hatóság, illetve a Fatah támogatására, ám Izrael gázai kivonulásának politikai gyümölcsét nem a mérsékelt Mahmúd Abbász palesztin elnök, hanem a Hamász aratta le. Elemzők hibának tartják azt is, hogy míg a fontos közvetítő szerepet játszó Washington Észak-Árországban a Sinn Féin politikai emancipációjának feltételévé tette a párthoz kötődő Ár Köztársasági Hadsereg (IRA) fegyverletételét, addig tavaly év végén belement abba, hogy a választásokon való részvételért cserében ugyanezt ne követeljék meg a Hamásztól.
A demokrácia és az iszlám fundamentalizmus összeütközésében másféle hibát követett el Washington Irán esetében – vélik kommentátorok. A tavaly júniusi elnökválasztás előtt, az Őrök Tanácsa ellenőrzése alatt tartott folyamat demokratikus deficitjére hivatkozva Bush lényegében a támogatásáról biztosította a szavazás bojkottjára fölszólító ellenzékieket. Az eredmény: a mérsékelt szavazók tömeges távolmaradásának is köszönhetően a középutas Mohamed Khatami helyett a befutó az ultrakonzervatív Mahmúd Ahmedinedzsád lett. Washington pedig ily módon fölerősített egy nukleáris feszültséget a térségben befolyása növelésére immár nyíltan törekvő Iránnal.
A demokrácia exportjának és a stratégiai érdekeknek a dilemmája így épp a Közel-Keleten a legélesebb az USA számára. Az általa sürgetett szabad választások ugyanis a jelek szerint könnyen az iszlám radikalizmus előretöréséhez vezethetnek, miközben a stabilitást az olyan autokrata rendszerek biztosítják, mint az egyiptomi vagy a szaúd-arábiai. Az egyenleg mindkét oldala ugyanakkor inkább rövid távon igaz – állapította meg egy, a washingtoni katonai akadémia folyóiratában megjelent tanulmány. E szerint a jelenleg egyelőre főleg retorikában és kevésbé cselekedetekben megmutatkozó közel-keleti demokratizálási szándék a megvalósulása esetén geopolitikai bizonytalansággal és az amerikai érdekek sérülésével járna a Washington számára stratégiai fontosságú régióban.
NAGY GÁBOR
