Forrás: MA

Perzsaszőnyegmintás atombomba stilizált karikatúráját jelentette meg a minap egy osztrák napilap az iráni „atompóker” részleteit boncolgató írásában, rávilágítva arra a félelemre, amelyet a nyugati világ érez az iráni teokrata rezsim kezébe kerülő nukleáris fegyver lehetőségétől.

2006.02.02 08:10 MTI

Irán nehézvizes atomreaktorokat akar gyártani

Atombombák ezrei léteznek már ma is szerte a világban, de egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy Iránban „már kiválasztották volna azt a szőnyegmintázatot, amelyet az első iráni atombombára festhetnének”. A nemzetközi közösség azonban egyre inkább tart attól, hogy Teherán áramtermelési célzattal meghirdetett atomipari fejlesztési programjának a leple alatt atomfegyverhez akar hozzájutni, illetve meg akarja szerezni a képességet ilyen fegyver előállításához. Az erre figyelmeztetők azonban mindeddig nem tudtak perdöntő bizonyítékot felmutatni erre, ahogyan a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) sem rendelkezik ilyennel.

A puszta feltételezésen túl számos körülmény is arra figyelmeztet: nem teljesen alaptalanok a perzsaszőnyeg-mintás atombombával kapcsolatos félelmek. Nemzetközi elemzésekben az ilyen gyanús körülmények közé sorolják, hogy a kőolajban gazdag Irán mindenáron atomerőműveket akar építeni, vállalva a „nemzetközi torzsalkodások” kockázatát is. Olajtüzelésű erőművek építése esetén ugyanis nem fenyegetnék Iránt az ENSZ Biztonsági Tanácsával.

Ugyancsak gyanús körülmény, hogy Irán mindenáron nehézvizes atomreaktorokat akar gyártani, amelyekben – leegyszerűsítve – atomfegyverhez felhasználható plutónium „termelődik”, miközben könnyűvizes reaktorokban nincs ilyen „melléktermék”. (A hirosimai atombomba töltete dúsított urán, a Nagaszakira ledobotté pedig plutónium volt. Általános megítélés szerint az előbbi anyagból mintegy 15, az utóbbiból pedig 6-8 kilogramm „kell” egy atombombához.)

Ugyancsak gyanús körülménynek tartják a Teheránra ferde szemmel nézők, hogy Irán mindenáron a saját területén akar uránt dúsítani, mégpedig saját tudósainak és szakembereinek a részvételével, azaz „saját termelői és tudáskapacitást” akar kiépíteni. (A Der Spiegel hamburgi hírmagazin január végén adott hírt arról, hogy a Teherántól északkeletre található Sohanakban „titkos elitiskolát” létesítettek mintegy 50 fiatal atomipari szakember képzése céljából – katonai őrizettel.)

Ugyancsak gyanús körülmény, hogy egyes feltételezések szerint Irán megpróbált a nukleáris technológiával kapcsolatos dokumentációkhoz és berendezésekhez is hozzájutni a „feketepiacon”, illetve atomprogramjának nem minden részletéről tájékoztatta a bécsi központi NAÜ-t.

Irán talán csak 2009-re tudna saját atomfegyvert előállítani

Az „iráni atompóker” éppen attól póker, hogy a résztvevők egyike sem tudja, mi van a többi „játékos” kezében. Ennek alapján a legkülönfélébb feltételezések és találgatások is reálisnak tűnhetnek az iráni atomprogrammal kapcsolatban. Mohamed el-Baradei, a NAÜ főigazgatója az év elején egy amerikai lapnak nyilatkozva például már elképzelhetőnek tartotta, hogy Irán csupán néhány hónapnyi távolságra van atomfegyver előállításától.

A nemzetközi biztonsággal és tudománnyal foglalkozó washingtoni intézet szakértői viszont a minap úgy vélték, hogy Irán talán csak 2009-re tudna saját atomfegyvert előállítani, míg az amerikai titkosszolgálatok egyik legutóbb kiszivárgott/kiszivárogtatott értékelése szerint Iránnak még legalább egy évtizedre lenne szüksége saját atomfegyver előállításához.

David Albright és Corey Hinderstein amerikai szakértők érvelése szerint ha Irán havonta 70-100 gázcentrifugát képes hadrendbe állítani, akkor 2009-re állíthat elő annyi dúsított uránt, hogy „abból 1 atombombát gyárthasson”. Szakértők szerint mintegy 1500 ilyen centrifugára lenne szüksége Teheránnak ahhoz, hogy magasan dúsított uránt állíthasson elő. Az osztrák tömegtájékoztatásban ismertetett adatok szerint Irán még 2003 novemberében Natanzban 164 centrifugából álló telepet hozott létre, és 19 centrifugával kísérleteket is folytatott.

A kísérlet során azonban a centrifugák egyharmada tönkrement, az iráni atomprogram közel hároméves szüneteltetése miatt pedig a többi olyan állapotba kerül(hetet)t, hogy azok felújítása még legalább két hónapot vesz igénybe. Teherán állítólag hat ilyen telepet akar létrehozni natanzi központjában egyenként 164 centrifugával, ami azt jelenti, hogy kis méretekben és kísérleti jelleggel hozzáfoghat ugyan az urándúsításhoz, de „az ipari mérethez” még időre van szüksége. Nem beszélve arról, hogy atomfegyverhez legalább 90 százalékos, az atomerőművek fűtőelemeihez viszont már 3 százalékos dúsítottságú urán is elégséges.

A technika problémák túlhangsúlyozása azonban torzítaná a képet, hiszen ugyanezeket a nehézségeket legyőzte már India, Pakisztán és Izrael is, amelyek az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását célzó atomsorompó-egyezmény létezése, NAÜ-szakértők és nagyhatalmak fürkésző szemei ellenére saját atomfegyverre tettek szert.

Az iráni atompókerben még hetekig folytatódhatnak „a licitálások”

Az atompókerben a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia-ügynökségre hárul az a szerep, hogy bizonyítékokat találjon az állítólagos iráni atomfegyverkezési tervekre. (Irak példája ugyanakkor azt mutatja, hogy ha egy nemzetközi szervezet nem talál bizonyítékot galád tervekre, az még nem jelenti azt, hogy egy nagyhatalom a katonai erejét is ne vethesse be a gyanús országgal szemben.) A NAÜ mindeddig csak azt tudta megállapítani, hogy Irán nem működött együtt teljes mértékben az ENSZ szakosított szervezetével, ezért már tavaly Bécsben született egy olyan határozat, amely lehetővé teszi az ENSZ Biztonsági Tanácsának a bevonását az iráni atomvitába.

Éppen ezzel a céllal „hivatta össze” csütörtökre az EU a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kormányzótanácsának a rendkívüli ülését. Ha – ez még mindig bizonytalan – az ügyet a BT elé utalják, akkor egyelőre az is kétséges, hogy a New York-i testület nemzetközi büntetőintézkedéseket rendel-e el Iránnal szemben. Ezzel összefüggésben ugyanis nem árt emlékeztetni arra, hogy a BT állandó tagjai közül nem egy ország „saját magát is büntetné”, ha megszavazná, hogy nemzetközi szankciókat, közöttük gazdasági jellegűeket (például olajeladási korlátozásokat vagy tilalmat) rendeljenek el Iránnal szemben.

A nemzetközi sajtóban ismertetett statisztikák szerint ugyanis például a mind nagyobb energiaétvágyú Kína naponta már 300 ezer hordó olajat vásárol Irántól, és kétmilliárd dollár értékű iráni olaj-kitermelési versenyben szeretne részt biztosítani magának. (Jelenleg Japán az iráni olaj legnagyobb vásárlója napi 550 ezer hordóval, és a szigetország ugyancsak kétmilliárd dollárt szeretne beruházni egy másik iráni lelőhely kiaknázásába.) Oroszország maga is részt vesz az iráni atomenergetikai program végrehajtásában, ráadásul nem kis erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az iráni atomvitában olyan közvetítői érdemeket szerezzen, amelyek növelnék nagyhatalmi ázsióját.

A Royal Dutch Shell brit-holland konzorcium naponta 200 ezer hordó olajat vásárol Irántól, és egymilliárd dollárt ruházott be két iráni olajlelőhely kiaknázásába. A Total francia konszern csak kevés iráni olajat vásárol ugyan, de komoly beruházásokat hajtott végre az ottani energiaszektorban a malajziai Petronas és az orosz Gazprom cégekkel. Az olasz ENI-vel pedig – amely kétmilliárd dollárért biztosított magának részesedést egy iráni gázmező kiaknázásában – újabb befektetéseket tervez.

Mindezek fényében egyelőre az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az iráni atompókerben még hetekig folytatódhatnak „a licitálások”, és majd csak a NAÜ kormányzótanácsának március 8-ra tervezett bécsi ülésén születik végleges döntés a BT bevonásáról. A póker pedig éppen attól veszélyes játék, hogy abban bárki győzhet, függetlenül attól, hogy mi van a kezében, vagy egyáltalán van-e valami a kezében.