Forrás: MSZP Erzsébetváros
2006. január 29.
Legutóbbi „zsidós írásom (Mi a zsidó? Ki a zsidó?) után a zsidó kisebbségi kezdeményezés szervezői kinyomoztál elérhetőségemet, és meghívtak a Bálint közösségi házba a kezdeményezésről, annak várható hatásairól szervezett vitára.
A rendezvényt imígyen hirdették honlapjukon: „Élő Újság — A közélet és a zsidó közélet aktuális kérdései — Újra pezseg a zsidó közélet, és ebből a Bálint Ház sem maradhat ki. Aktuális beszélgetések, érvek-ellenérvek, vélemények ez az Élő Újság. Havonta megjelenő sorozatunkban a közélet és a zsidó közélet aktuális kérdéseivel foglalkozunk, meghívott vendégeink kereszttűzbe állításával. Aki kérdez: Kertész Péter Pulitzer díjas újságíró — Közös dolgainkról beszélgetünk minden hónap második szombatján. Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró vendégei: Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató, Mazsihisz (gyergyatyújtás Jeruzsálemben); Deák Gábor és Feldmájer Sándor (vallás vagy kisebbség); Beer Iván és Boros Lajos (közös DVD arról, hogy Ki a zsidó, mi a zsidó?) — Időpont: január 14, szombat 19.00 Helyszín: Bálint Ház (Révay utca 16.)
Résztvevők és részt nem vevők
Némi gyanút foghattam volna abból, hogy a vitavezető Kertész Péter meglehetősen indulatos cikket (Ha elhal a vallás) publikált a javaslat ellen. No de hát azért Pulitzer-díjas valaki, hogy személyes indulataitól függetlenül jól csinálja. Anno, amikor a gyöngyösi Városi Bíróság megbízott, hogy derítsem ki, ki okozta az úgynevezett gyöngyösoroszi környezetszennyezést, én is nagyon drukkoltam, hogy ne a bánya legyen a tettes — kedves kollégáim dolgoztak ott, és szerettem volna tisztára mosni őket. De hát az adatokból egyértelműen kiderült, hogy a bánya követte el a disznóságokat, ezért ezt írtam meg a szakvéleményben. Az embernek ugyebár van valamilyen szakmája (én pl. geokémikus vagyok), és a szakmának megvannak a maga technikai és etikai szabályai. Kertész Péter amúgy is büszke a Pulitzer-díjára, tehát bizonyára nem enged ezekből a szabályokból — gondoltam. Mi sem támasztja ezt alá jobban, mint az a teljesen indokolt büszkeség, amivel ezt maga a vitavezető hangsúlyozza.
Január 8-án például ezt írta blogjába: „Miután a Zsidó Kisebbség Népi Kezdeményezés — amely valamennyi kisebbségpárti, vagy azt ellenző írást feltünteti a honlapján — immár második napja hallgat az Élet és Irodalomban 2006. január 6-án megjelent írásomról, ha szerényebb lehetőségekkel is, de megteszem én ezt helyettük. Az eljárás azért is furcsa, hiszen a portált számosan felkeresők arról olvashatnak, hogy január 14-én ez ügyben Deák Gábor (az egyik écesz gepore) és Feldmájer Sándor lesznek a vendégeim a Bálint Zsidó Közösségi Házban. Arra azonban a szerkesztők gondosan ügyelnek, hogy a nevem mellett ne említsék meg, hogy Pulitzer-emlékdíjas újságíró vagyok, ami a Bálint Ház programjában fel van tüntetve.
Mint a nyitó idézetből látható, a honlap szerkesztői gyorsan eleget tettek a rangos vitavezető kívánságának, és igényeinek megfelelően módosították a szöveget: én (valamikor január 10. táján) már ezzel a formájával találkoztam. Az első meglepetés akkor ért, amikor Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró az összejövetel afféle nyitányaként közölte, hogy a közönségből senki sem szólhat hozzá. Azok beszélhetnek, akik ott ülnek vele a pulpituson. (Hmmm… mi a fenének hívtak ide engem úgy voltaképpen? Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal…) Második meglepetésként az ellenoldal véleményének megjelenítésére meghívott Feldmájer Sándor amint bemutatkozott, rögvest bejelentette, hogy őt ez az egész túlságosan sérti (bármennyire is barátai a kezdeményezők). Ő azért maradt ebben az országban, azért nem vándorolt ki Izraelbe, mert itt akarja ápolni őseinek emlékét és sírjait, és úgy akar élni, ahogy ők éltek. A zsidóság nemzetiséggé nyilvánítása ezt tenné teljesen lehetetlenné, ezért hát ő nem is akar ennek részleteiről beszélni. Elfogadta ugyan a felkérést és kiült a pódiumra, de bizony nem mond semmit: végig hallgatni fog. Ezt az ígéretét maradéktalanul be is tartotta, én pedig már-már teljesen megrökönyödtem. Itt ülünk tehát sokan, akik nem szólhatunk hozzá, ketten, akik közül az egyik nem akar hozzászólni, meg egy pártatlan, Pulitzer-emlékdíjas vitavezető. Hogy lesz ebből vita?
Lett. Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró gondoskodott róla. Rökönyödhettem én, ahogy csak belefér, neki arcizma sem rándult. Tudomásul vette, hogy az egyik fél nem kér a dialógusból, és udvarias ember lévén még azt sem kérdezte meg tőle, hogy ugyan már, akkor miért ült ki a színpadra? Elfogadta az indoklást, és még annyit sem kérdezett, hogy ugyan, mi köze a kisebbségi kezdeményezésnek az ősök emlékéhez? Miért nem tudja ápolni kedves sírjait Feldmájer Sándor, ha holnaptól az állam valakiket zsidó nemzetiségűekként támogat? Ehelyett előhúzott csomó papirost, és teljes mellszélességgel nekirontott Deák Gábornak.
Fontos és fontatlan
A vitavezető fő szerepe, hogy ő határozza meg a kérdéseket és az értékelés szempontjait. Ezért amikor egyúttal ő az egyik vitázó fél is, a szellemi összecsapás könnyen féloldalasra sikeredhet. Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró négy fronton támadott, és eközben sikerült megtartotta a tárgyilagos és semleges vitavezető szerepét is. Látszólagos kívülállásával eredményesen keltette azt a látszatot, hogy ellenséges érzületei valamiféle erkölcsi fölényből táplálkoznak. Kimondottan törekedett is arra, hogy a tények helyett erkölcsi ítéletekről beszéljen — méghozzá ne is a sajátjáról, amit indokolnia kéne, hanem olyan emberekéről, akik nincsenek jelen, tehát nem is tiltakozhatnak. Mindezek előtt azonban azt firtatta, miért van az, hogy a beadványt négyen írták alá, de a sajtóban csak ketten szoktak erről nyilatkozni. Ki a másik kettő?
Sikeresen tisztázták ezt az alapvető problémát. Közben mellékszálként azt is, hogy a javaslatot azért kell „népi kezdeményezésnek nevezni, mert ez van a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló, többször módosított, 1989. évi XVII. törvényben. Meghallgathattunk néhány finoman dehonesztáló kitételt a „népi jelzőről és úgy általában használóiról. Miután sikeresen kiderítették, hogy a „hiányzó két személy egyike a vitapartner Deák Gábor fia, Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró idézetek tömegével árasztotta el nevezett Deák Gábort.
Az idézetek első csoportját a kezdeményezők nyilatkozataiból gyűjtötte. Gondos elemzéssel kimutatta, hogy a javaslattevők nem teljesen azonos álláspontot vallanak némely, jobbára jelentéktelen részkérdésekről, és felelősségre vonta ezért őket. Deák Gábor csak a hápogásig jutott, mert nagyon nem értette, miért kéne éppen nekik a világ minden dolgában egyetérteniük. Én se értettem, de a második idézetcsokorból kiderült, hogyan képzeli ezt Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró.
Ő ugyanis szorgosan kigyűjtötte a témáról a magyar sajtóban eddig megjelent cikkekből mindazt, amit azok szerzői a kezdeményezés ellen vetettek, és úgy tálalta, mintha minden cikk írója monolit egységben a javaslat ellen tört volna lándzsát — azok is, akik egyébként gondosan próbáltak ügyelni a kiegyensúlyozottság látszatára. Sikeresen éreztette, hogy a kezdeményezőknek (mindössze négy ember, abból is kettő apa és fia) egész egyszerűen nem lehet igazságuk, elvégre mindenki ellenük van. Ezekből az idézetekből nem értékelt semmit, és Deák Gábornak se adott erre lehetőséget: ha ő mégis megpróbált reagálni legalább a legkirívóbb helytelenségekre, a pártatlan vitavezető felemelte a hangját, és egy következő idézettel a torkára forrasztotta a szót. Pedig szórakoztató lett volna elgondolkodni, micsoda nettó hülyeségeket is sikerült egybelapátolnia — így például azt a „gondolatot, hogy a zsidók egy „képzelt kisebbség, mert nincs anyaországuk. Hmmm… van-e katalán kisebbség? Kurd? Baszk? Csecsen? Kisebbségiek-e Ausztrália vagy Amerika őslakói? Kisebbségiek-e az Egyesült Államokban a négerek?
Jog és erkölcs
No de tartalmi kérdésekről egyetlen szó se eshetett. Ennek megfelelően az utolsó kérdéskör az volt: van-e garancia arra, hogy a kezdeményezést tényleg csak zsidók fogják aláírni? Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró felhívta a figyelmet arra, hogy a kezdeményezést melegen üdvözli a szélső jobboldal, és az íveket tömegesen aláíró nácik képét festette elénk — Deák Gábor meg teljes defenzívában csak habogott, hogy az ívet zsidó szervezetekben fogják körözni, és ő meg tudja mondani, hogy ki a zsidó. Az, hogy a (nemzetiségi) kisebbséggé nyilvánítás egy közjogi aktus, és ekként a magyar jogrendszer része, el se hangzott. Az erkölcsi kérdések sorából valahogy kimaradt annak vitatása, mennyiben is tekinthető magyarnak az, aki még a magyar jogrend sarkalatos törvényeiből is „válogat: némelyiket (esetünkben a már hivatkozott, 1989. évi XVII. törvényt) egyszerűen nem fogadja el?
Szóval, voltak tisztázatlanul maradt erkölcsi kérdések. Az például, hogy a vitavezető (és egyúttal ellenfél) úgy üljön le a kisebbségi önkormányzat létrehozásáról szervezett vitára, hogy sejtelme se legyen nevezett önkormányzat felépítéséről és választásának módjáról, erkölcsileg erősen problémás. Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságírónak mindenesetre sikerült. Tevékenységét mintegy megkoronázva „megkérdezte, hogy ugyan, képesek lesznek-e a kezdeményezők mind a 176 egyéni választókerületben képviselő-jelöltet állítani, és komolyan gondolják-e, hogy azokat meg is választják majd? Szegény Deák Gábor erre mindössze annyit tudott válaszolni, hogy „ez nem így van, de hogy megértsd, el kéne magyaráznom neked a választójogi törvényt. Természetesen az, hogy ha nem így, akkor hogyan is van ez, már nem derülhetett ki…
Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró nem hogy meg sem próbálta tisztázni, hogy „Mi a zsidó? Ki a zsidó?, hanem még Deák Gábor ilyetén (szárnyaszegett) kísérleteit is újabb és újabb idézetek özönébe fojtotta. Ezt a kérdést Beer Ivánra és Boros Lajosra hagyta, én azonban nem vártam meg a vetítést.
Úgy éreztem, tartozom magamnak annyival, hogy ha már ilyen szemérmetlenül lenyúlják a címemet, akkor ne legitimáljam az akciót jelenlétemmel.
Fügedi Ubul
