Forrás: HVGIrán Európához intézett, csillagászati olajárról szóló fenyegetése, illetve Venezuela szövetségkovácsoló értékesítési gyakorlata újabb megjelenési formája az olaj és a politika kapcsolatának, mely már a 20. század eleje óta számos államközi viszonyt meghatároz.
A nyolcvanas évei végén járó, kisnyugdíjas házaspár, Mary és Malcolm Lyons a minap, a téli fűtési szezon kellős közepén meghatódottan fogadta, amikor a Maine állambeli Windhamben található otthonuk bejárata elé befarolt egy tartálykocsi, amely támogatott árú fűtőolajat hozott számukra. Az USA északkeleti államaira jut az ország fűtőolaj-felhasználásának négyötöde, és a világpiaci áremelkedés miatt a vásárlók ezen a télen 40 százalékos drágulással szembesültek. Lyonsék segítségére azonban nem Maine vagy a washingtoni szövetségi kormány sietett, hanem Venezuela, amelynek állami olajvállalata, a PDVSA a tartálykocsit Windhambe küldő, houstoni székhelyű Citgo olajtársaság 100 százalékos tulajdonosa. A szubvencionált fűtőolajból Maine mellett Massachusetts, New York és Rhode Island államok szegényeinek is jut, a jó szándékú támogatás pedig nem más, mint politikai fricska George W. Bush amerikai elnöknek a Washington által latin-amerikai felforgatónak tekintett venezuelai elnöktől, Hugo Cháveztől (lásd a képen), aki ily módon részesíti „humanitárius segélyben” a fázó, alacsony jövedelmű amerikaiakat.
A magát modern Simón Bolivarnak tartó baloldali Chávez másképp is borsot tör a washingtoni kormány orra alá: bőséges olajbevételeire alapozva nemcsak hazai hatalmi bázisát szilárdította meg szociális programokkal, de feltűnően előnyös szállítási szerződésekkel egyfajta USA-ellenes egységfrontot igyekszik összekovácsolni a karibi és latin-amerikai térségben (HVG, 2006. január 7.). Különösen jó kapcsolatokat ápol a régióban hosszú ideje az USA „kedvenc ellenségének” számító kubai Fidel Castróval, legutóbb pedig az új bolíviai elnököt, a Washington számára szintén kényelmetlen politikai elveket valló indián polgárjogi harcost, Evo Moralest vette a szárnyai alá.
Chávez hazai és nemzetközi populista akciói csak egy újabb reinkarnációját jelentik az olaj és a kül-, illetve biztonságpolitika összekapcsolódásának, aminek megjelenését sok történész ahhoz az eseményhez köti, amikor az első világháborút megelőzően az akkoriban az admiralitást irányító Winston Churchill a brit hadihajók üzemanyagául a szén helyett az olajat tette, kiemelkedő stratégiai cikké avatva az utóbbit. Az olaj, illetve a belőle készült üzemanyag szerepe még tovább nőtt a második világháború idején, azt követően pedig – főleg az amerikai és a brit multinacionális olajtársaságok terjeszkedése révén – a lelőhelyek birtoklása vált a kormányok cselekvését gyakran befolyásoló politikai kérdéssé.
A pesti flaszteron terjedő viccekben és a nem hivatalos félelmekben is szerepelt, hogy a Szovjetunió számára nemkívánatos fejlemények esetén elzárja az olajcsapot, erre azonban nem került sor. Az olaj és a politika szimbiózisának eddigi leglátványosabb megjelenése az 1973-as arab olajembargó volt. A termelők és a felhasználók közti gazdasági konfliktus már régóta érlelődött: a cserearányok romlására az USA egyik legfontosabb közel-keleti szövetségesének számító Reza Pahlavi iráni sah is panaszkodott, és a régióban általános volt az államosítási vágy. A drasztikus áremelésbe és embargóba torkolló politikai küzdelmet viszont az Egyiptom és Szíria által Izrael ellen indított háború provokálta ki. A zsidó állam harctéri sikereit látva ugyanis az arab olajtermelők – amelyek az 1967-es háború nyomán éppen hasonló ügyekben történő nyomásgyakorlás céljával alapították meg szervezetüket, a Kőolaj-exportáló Arab Országok Szervezetét (OAPEC) – 1973. október 17-én bejelentették: felfüggesztik szállításaikat az Izraelt támogató országokba.
A szankciók politikai szelektivitását mutatja, hogy az USA után rögtön Hollandia számára szüntették be a szállítást, mert az nem csupán támogatásáról biztosította Izraelt, de azt is lehetővé tette, hogy a zsidó államnak utánpótlást szállító amerikai gépek használhassák a repülőtereit. Ugyanezt megtagadta viszont Nagy-Britannia és Franciaország, amelyekre nem is vonatkozott az embargó. Az egységes álláspontról az akkori Európai Közösség nehezen jutott dűlőre, ám amikor a szervezet által 1973. november 6-án kiadott nyilatkozat a francia-brit álláspontot támogatta, az arab olajtermelők az Európai Közösség minden tagjával szemben feloldották az embargót.
A krízis – amely alapjaiban változtatta meg a világgazdaságot – végül 1974 márciusában, az USA elleni szállítási blokád feloldásával ért véget. Ezt megelőzően – egy, a titkosítás alól 2003 végén feloldott korabeli brit diplomáciai irat szerint – Washington már azt tervezgette, hogy olajellátásának garantálása érdekében akár katonailag is beavatkozik a térségben. Eszerint az amerikai expedíciós hadsereg Szaúd-Arábiában, Kuvaitban és Abu-Dzabiban – utóbbi helyen esetleg brit segítséggel – foglalta volna el az olajmezőket. Az elképzelésről értesülő és a térségben bőséges birodalmi tapasztalatokkal rendelkező britek ugyanakkor arra figyelmeztették az USA-t, hogy ilyen akció és az azt követő megszállás tíz évig is eltarthat.
Az 1973-as olajválság nyílt konfliktusa után a szereplők a politikai csatározások és a szövetségkötések diplomáciai sáncai mögé húzódtak. A politika és az olaj összefonódása leginkább az USA és Szaúd-Arábia kapcsolataiban érhető tetten. Az energiaéhsége, illetve csökkenő hazai kitermelése miatt az olajimporttól egyre jobban függő Washington, valamint a biztonságát és regionális szerepét – olajvagyona mellett – az amerikai védőernyőtől remélő Rijád kényelmes alkukkal alakított ki bizalmi viszonyt. A szabadságjogok tiszteletben tartására elvben nagy hangsúlyt fektető USA a szaúd-arábiai uralkodócsalád pártfogásával védelmébe vette az iszlám konzervatív, vahabita ágát is. Szaúd-Arábia pedig nemcsak a Kuvait lerohanása révén őt fenyegető Irak ellen 1991-ben indított háború teljes, mintegy 60 milliárd dolláros számláját állta, de olajdollárjaiból könnyű kézzel vásárolt amerikai kötvényeket és fegyvereket, s beszállt amerikai elnökök kényes külpolitikai akcióinak pénzelésébe is. Mintegy 30 millió dollárt juttattak például a Nicaraguában Washington által favorizált kontráknak.
A Szaddám Huszein megdöntésére indított háború nemcsak az összeesküvés-elméleteket szövögetőkben idézte föl újra az olaj és a politika kapcsolatát, főleg miután kiderült, hogy egy 2001 áprilisában készült és Dick Cheney amerikai alelnöknek átadott tanulmány egy, a közel-keleti olajforrásokhoz fűződő amerikai érdekek védelmében indítandó „katonai intervenció” lehetőségét taglalta.
Energiaéhségének kielégítése érdekében a nemcsak gazdasági nagyhatalomként, de olajimportőr-riválisként is bejelentkező Kína is mind gyakrabban tesz politikai engedményeket. Például skrupulusok nélkül üzletel olyan olajtermelőkkel, mint Szudán, s gazdasági jelenlétével közvetve hozzájárul a polgárháború elhúzódásához. De örömmel köt megállapodásokat az USA olyan külpolitikai ellenfeleivel is, mint Venezuela vagy Irán, s ha partneréről van szó, kész az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) elfoglalt állandó tagságának előnyeit is kihasználni. Többször megakadályozta például, hogy a BT a darfúri menekültválság miatt elmarasztalja Szudánt, és Irán is bízhat abban, hogy – ha nukleáris ambíciói miatt a testület elé citálják, aminek eshetőségére Teherán a múlt héten az olajár emelkedéséhez vezető káosszal fenyegetett – Peking vétója megóvhatja a szankcióktól.
Vannak, akik egyenesen energiaimperializmust látnak kialakulni. A termelők oldaláról ez azt jelenti, hogy a szénhidrogénekből rendelkezésre álló készleteiket igyekeznek felhasználni politikai céljaik eléréséhez. Ez a törekvés nem csak a világ ötödik legnagyobb olajtermelőjének és az USA egyik legfontosabb beszállítójának számító Venezuela esetében érhető tetten. Idetartozik Oroszország is, amely – fölismerve, hogy óriási energiakincse a 21. században az atomrakétáknál is hatékonyabb nagyhatalmi muníció lehet – az új év első napjaiban nem csupán Ukrajnát tanította móresre, de elgondolkodtatta az orosz szállításoktól függő Európát is (lásd Társasgáz című írásunkat a 62. oldalon).
A felhasználók energiaimperializmusa pedig a kőolaj- és földgázforrások közvetlen vagy közvetett ellenőrzésük alá vonását jelentheti, amelynek során főleg a kaukázusi és az afrikai lelőhelyekért várható versenyfutás. Ebben a küzdelemben megszületett az első „meg nem támadási szerződés” is, amikor az olajfogyasztását a leggyorsabb ütemben növelő két ázsiai óriás, India és Kína január közepén megállapodott, hogy az egymásra licitálás helyett inkább osztozni igyekeznek a még ellenőrzés alá vonható olajmezőkön.
NAGY GÁBOR
