Forrás: Magyar Rádió

Ez a címe Pamela Todd albumának, amely egy évvel az eredeti megjelenés után magyar kiadásban is megjelent. Az impresszionista művészek társasági életének és kikapcsolódásának a színterei pontosan mutatják azt a közeget és társadalmi korszakot, amelyben a műveik létrejöttek.

– Ha valaki azt hiszi, hogy egy ízig-vérig impresszionista akkor van igazán elemében, ha festőállványát kiviheti a szabadég alá, és élvezheti a fény örömét, átélheti a tér tágasságát, akkor nagyon téved. Most megkapja a cáfolatot ezzel az albummal.

Hajdú István művészettörténész: – Nagyon kell örülni annak, hogy egy képzőművészeti tárgyú könyv végre időben megjelenik Magyarországon. Olyan aspektusokat, olyan fényeket vetít fel, amelyeket az átlag olvasó nem nagyon ismerhet, másfelől pedig a szakma sem törődik vele. Számomra a könyv legfőbb erénye, hogy végre kitör a szakma börtönéből, és egy csomó olyan szempontot vetít föl, amely a képzőművészet megközelítésében nagyon sokat segíthet.

– Az impresszionisták alapjában véve lázadók, a konvencióval sok tekintetben szembefordulnak, de életformájukban, például otthonteremtésükben nagyon is elfogadják a polgári kényelmet, sőt igazi jó fogyasztók. Használnak telefont, hűtőszekrényt, varrógépet, gyönyörködnek autójukban, amelyet nem kevés pénzért szereztek be. Számukra ez magától értetődő, a legtermészetesebb dolog?

– Igaz ugyan, hogy 1864-68 idején forradalminak volt tekinthető az impresszionizmus, de a korszak művészei többnyire még az 1900-as években is éltek. Szóval el lehet képzelni, hogy a forradalmári hevület, az ifjonti hév 40-45 év alatt azért csak csillapodik, és fogyasztani is van kedve az embernek, sőt van miből fogyasztania. De visszatérve az impresszionisták korára, ebben az időben Párizsban megszüntetik a középkori városszerkezetet. Ez az a korszak, amikor kinyílnak a bulvárok, kinyílnak a nagy terek, és azért az nem egy puszta véletlen, hogy az impresszionista városi festészet egyszer csak fénnyel telik meg.

– Címe szerint a lakásokba invitál elsősorban ez a kötet. A lakások színhelyei a csoportok tanácskozásainak, alkudozásainak. Volt miről egyezkedniük, hiszen elég sok belső feszültség terhelte a közös életüket. Ilyen tanácskozások gyakoriak voltak, vagy inkább csak alkalmakhoz kötődtek?

– Ez az a néhány év, amikor a képzőművészet igazán világivá válik, amikor már nem az a fontos, hogy az épp aktuális uralkodó, az épp aktuális pápa vagy püspök megrendelőként működött. Ez az a korszak, amikor a polgárság valóban el kezd műkincset gyűjteni, egyszerűen azért, mert tetszik neki a művészet, és a „70-es, „80-as évekre Franciaországban valóban kialakul egy olyan értelmiségi réteg, amely számára a kép élményt jelent. És hát ennek meg kell felelni, el kell kezdeni termelni. Kialakul egy galéria-hálózat és a galériákat el kell látni munkákkal. Persze, van, aki ezt hiába csinálja – Van Gogh ugye életében el nem adott egyetlen képet sem -, de vannak, akik ebből perfekten meg tudnak élni. Ez máig igaz egyébként, hogy egy-egy művészcsoportnak majdhogynem komolyabb, titkosabb és szervezettebb belső élete van, mint annak idején egy partizán csoportnak vagy pártsejtnek, egyszerűen azért, mert föl kell dolgozni ezeket a materialista kihívásokat. Itt állandó konkurenciaharc és megfelelési kényszer működik.

– Miképpen társul az impresszionisták mindennapjaiban egyfelől a bohémség, a szertelenség, másfelől pedig egy esztétikusan megalapozott és megszervezett rendigény? Hiszen miféle rend az, amikor valaki, mint ahogy Van Gogh teszi, négy napon át ötvenöt csésze kávét iszik meg, és száraz kenyérdarabkákat rágcsál, közben pedig fest, fest, fest. Aztán ott van Monet, szépen berendezi az életét, öt főnyi személyzetet tart, van kertésze is, sofőrje is, és ugyancsak fest, fest és fest.

– Igen, ez egy őrült ellentmondásos helyzet. Van-e közünk ahhoz, hogy Toulouse Loutrec törpe volt? Én azért azt fontosnak tartom, hogy ha Toulouse Loutrec kétméteres, szálfa termetű dalia lett volna, akkor nem valószínű, hogy a pénzéért bordélyházakban leli meg a boldogságát és ezt a boldogságát ábrázolja. Ágy teljesen érdektelen az is, hogy Degas például kicsit konzervatív volt, politikai és egyéb értelemben.

– Pizzaro pedig szocialista…

– Pizzaro szocialista volt. Érdektelen. Akkor legyünk őszinték. Erről a könyv ugyan nem beszél, de lehet tudni, hogy Degas egy picit antiszemita volt, Pizzaro azonban zsidó, és egész jól kibírták egymás társaságát. Ebben az esetben van-e valami köze Degas festészetének ahhoz, hogy ő konzervatív volt, és van-e köze Pizzaro zsidóságának ahhoz, hogy a legjobb párizsi utcaképek festője lett? Ki tudja ezt?

Ocsovai Gábor interjúja nyomán