Forrás: MNOA Körhinta című film forgatásának megkezdése előtt leszóltak az alkotóknak, az író-rendező Fábri Zoltánnak és forgatókönyvíró társának, Nádasy Lászlónak, hogy erősítsék a történetben a termelőszövetkezeti mozgalommal foglalkozó részeket. Hát erősítették.
Azt mondják, Cannes-ban, ahol a film – nagymértékben a női főszerepet játszó Törőcsík Mari hamvas bájának köszönhetően – óriási feltűnést keltett, túlhangsúlyozott aktuálpolitikai mondandója miatt maradt le a Körhinta a díjazott művek listájáról. A 9-es kórterem című magyar filmet, Makk Károly rendezését a budapesti orvostudományi egyetem hallgatói akarták egy vitaest keretében darabokra tépni. A lincs-hangulatot – meséli a rendező – a diplomáciai érzékéről híres forgatókönyvíró, Méray Tibor is csak nehezen tudta oldani. Méray ekkor már saját sorsának fordulatain mérhette le azt a sajátos kettősséget, amely a közéletet jellemezte hazánkban. Szigorító intézkedések, szellemi, ideológiai önkény legfelül, növekvő elégedetlenség, világosan megfogalmazott társadalomkritika az alsóbb szinteken, ezt élte át a lakosság 1955-ben Magyarországon, bárhová rendelte is az élet. (Méray Tibort, a lelkes pártmunkást, a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagját, az Árószövetség párttitkárát ebben az esztendőben azért helyezték a part- és pártvonalakon kívül, mert Nagy Imre politikájával értett egyet.) A filmhíradó Hazatérés című összeállítása az amnesztiarendelet életbe lépését illusztrálta, az emigránsok hazacsalogatását szolgáló mozgóképes kampány narrátora Básti Lajos volt. Természetesen az esztendő legjelentősebb nemzetközi eseményét, az Ausztriából kivonuló megszálló csapatokat is képbe hozta a filmhíradó. Hogy a szomszédunkból távozni kényszerült szovjet katonáknak miként építették ki minálunk azokat az állásokat, ahonnan a független országot figyelhették, arról a régi híradótekercsekkel dolgozó ismeretterjesztő sorozatból, a Századunkból értesülhet az ember. Történészi kutatások és hiteles dokumentumok alapján.
A 90-es évek végén, az ezredforduló hajnalán új formában újrainduló Századunk a magyar nyelvű televíziók úgyszólván egyetlen stabil műsora. Ha esik, ha fú, ha van pénz a gyártására, ha nincs (többnyire nagyon kevés jut rá, sajnos, egyre kevesebb), ez a sorozat a maga heti huszonöt-harminc percével mindig megjelenik valamelyik közszolgálati televízióban. Most éppen a Duna Televízió futtatja, vasárnap délutánonként tűnnek fel az ötven évvel ezelőtti, mostanság tehát az 1956 januárjában, februárjában készült híradó-részletek a megfelelő kiegészítésekkel. Legutóbb a Dandin György című magyar Moliere mozifilm-adaptációval nyitottak a Századunk szerkesztői, Bokor Péter és Hanák Gábor, majd a borsodi vegyi kombinát nyitóünnepségével folytatták a tanulságos múltidézést. Még nem igazán forró hangulatú képsorok ezek, az alapeszme – a fél évszázaddal ezelőtti események megidézése – melyre vagy öt éve építik sorozatukat a Századunk alkotói, föltehetőleg ősszel diadalmaskodik igazán. Amikor az 1956-os forradalomhoz vezető utat jelenítik meg, napról napra, filmhíradóról filmhíradóra váltva, a helyreigazított hazugságoktól a megcáfolt hazugságok felé haladva. Számomra azonban ezek a csendesebb felvezető részletek is roppant érdekesek, a jelent értem meg alaposabban általuk. A múltjára épülő ország észjárását, gesztusait. Bú-felejtető akcióit és akarnokait. Ahogyan a nagy gondokat érzelmes és emberséges történetek bedobásával feledtették, feledtetik. Ahogyan a tegnapi ellenfeleiket is a keblükre ölelték a hatalom akkori birtokosai, s ölelik mai leszármazottaik, ha pillanatnyi érdekük azt diktálta, azt kívánja. Ahogyan a szellem embereit, a művészeket céljaik érdekében kihasználták, kihasználják… Ahogyan a sűrű napokban önmagukat mérsékelték, mérsékelik. Ha kell, bámulatra méltó frazeológiai fordulatokkal élve, fehérnek mondva a feketét, égszínkéknek a vöröset.
Még alig kezdődött el az újesztendő, a Századunk szerkesztői máris kézbe adták múlt évi termésük teljes DVD változatát. Dicséretes gyorsaságukat hagyományosnak is nevezhetjük immár, a 2004-es esztendőben bemutatott sorozatrészleteket is egy-kettőre modern hordozón rögzítették. Terjesztették is, talán. Mert terjesztésre, népszerűsítésre érdemes egy-egy ilyen Századunk évfolyam, közkönyvtárakban, iskolai oktatásban hasznosítható kiadvány. A hétről hétre jelentkező televíziós epizódokban elsikkadó, fontos részleteket, sajátos jelenségeket és tovább élő folyamatokat ismeri fel az, aki egyvégtében nézi végig a Századunk adásait.
Persze, az üresjáratait, a hibáit is így fedezheti fel az ember. Mert ennek a grandiózus vállalkozásnak természetesen nem csak érdemei, de tévedései is vannak. Tanulságos melléfogásai, amelyek éppen e sorozat jelentőségére figyelmeztethetnek bennünket. Például a visszaemlékezők, a tanúságtevők gyöngülő memóriájára, az ifjabb történésznemzedék gyanútlanságára. Hadd illusztráljam egy huszadrangú esettel az egyiket, és egy lényeges mozzanattal a másikat. A Gáspár Margit által vezetett Fővárosi Operettszínházról mutat pompás mozgóképeket a Századunk, a felvételeket a társulat egykori tagjai kommentálják. A fejtegetések a Gáspár Margit-jelenséggel kezdődnek, okkal. Ez az asszony ugyanis egyszer s mindenkorra bebizonyította, hogy véresen nehéz korszakokban is lehet az értékek mentén szervezni a kulturális életet. Nagy és kalandos utat tett meg Gáspár Margit, és nem is csak földrajzi értelemben, amíg a baloldaliságával kiérdemelt operettszínházi igazgatói székig eljutott. Fasiszta olasz grófnak volt a felesége – halljuk, és a közlés cáfolat nélkül marad. Pedig Gáspár Margit a 80-as években kiadott önéletrajzában már közzétette, hogy nem a férje, hanem a szeretője volt fasiszta. Marinetti, a futurizmus elméleti megalapozója, aki már 1924-ben amellett kardoskodott, hogy a fasizmus a futurizmus természetes továbbfejlesztése, bizony, rövid időre fasisztát csinált a kedveséből, az okos fiatalasszonyból, a mértékadó s gazdag budapesti zsidó família sarjából. Azt mondják, hogy a magántörténelem része ez az apró közjáték? Igazat mondanak. Csakhogy ez a csekélység is sokat elárul arról a sokarcú, zavaros korról, a XX. századról, amelyet olykitartóan gondolunk csak feketének és csak vörösnek. A másik „illusztráció” a magyar katolikus egyház börtönbüntetéssel sújtott főpapjainak máig torz megítélését mutatja, fiatal történészeinknek azt a jóhiszeműségét, amellyel a Rákosiék által kialakított egyházképet tovább éltetik. 1955-ben – elismerésre méltó időzítéssel, amikor már a magyar államot erősen feszélyezte a Vatikánnal a magyar békepapok miatti, rossz viszony – a börtönben sínylődő Grősz József szabadlábra helyezését, illetőleg házi őrizetbe vételét kérték a katolikus egyház vezetői. A kérés kedvező fogadtatásra talált, állami részről csak azt latolgatták, halljuk a Századunkban, hogy hol helyezzék el a püspöki konferencia volt elnökét. Mindszenty Józseffel egy fedél alatt? – halljuk. – Ez a megoldás rosszabb lett volna számára, mint a börtön! Nem kevesebbet sugall ez a kijelentés az egyháztörténetben, történelemben járatlan emberek számára, mint hogy a Grősz Józsefhez hasonlóan koncepciós per áldozataként elítélt Mindszenty József komiszabbul bánt volna a közös sorsban felebarátjával, paptársával, mint a nem éppen emberségükről ismert, rákosista fegyőrök. A kérlelhetetlenül szigorú Mindszenty hercegprímás alakját a kommunista, a szocialista hatalom éltette hosszú időn át, – saját gyöngeségének leplezése végett. Mindszenty Józsefet sem Rákosiék, sem Kádárék nem tudták megtörni, hogyan is lehetett volna erről a kemény emberről valami pozitívumot állítani? Úgy tűnik, ma sincs, aki a helyére tenné azt az embert, aki élete végéig következetesen ragaszkodott főpapi küldetéséhez, nemzetéhez, a krisztusi tanításokhoz. Ha az olyan hatalmas vállalkozás, mint amilyen a történelmi ismeretterjesztés mozgóképes misszióját teljesítő Századunk, az őt megillető nyugalomban, alkotói s anyagi gondok nélkül folytathatná munkáját, talán a hamis Mindszenty képet is korrigálni tudná, s talán több más, makacsul köztünk élő történelmi téveszmét is a helyére tudna tenni. Hiszen mi mindent elvégzett már eddig is, a maga szerény lehetőségei között!
