Forrás: MA

Karácsony van, jó alkalom arra, hogy ez a mára elfeledett, ám (másfelől) mégis mindenki által ismert színésznő meséljen nekünk néhány általa szeretett, általunk pedig csodált művészről, és egy olyanról is, akit kevésbé kedvelt.

2005.12.23 14:25 Vincze Attila Tamás, ma.hu

A közelmúltban megjelent egy könyv, mely az 1920 és 1949 közötti magyar színjátszást mutatja be. Részletességéről talán sokat elmond, hogy 1500 oldalon keresztül több száz olyan személyt mutat be meglehetős aprólékossággal, akik valamilyen módon kötődtek a magyar színjátszáshoz. Komoly hiányossága azonban e kötetnek, hogy kifelejtették belőle a „30-as évek első számú női csillagát, Fenyvessy Évát, aki szerencsére még ma is – immár túl a kilencvennegyedik évén – jó egészségnek örvend.

Fenyvessy Éva neve mára szinte teljesen feledésbe merült, nem úgy mint az általa megformált egyik szerep. Készült ugyanis még 1931-ben egy film, Jávor Pál, Csortos Gyula és Kabos Gyula közreműködésével, melyben a női főszerepet Fenyvessy Éva játszotta. Ez a film, melynek címe: Hippolyt a lakáj – ma már történelem. A Schneider család lányának, Terkának a szerepében az akkor 19 éves Fenyvessy Éva alakított nagyot, akinek talán leghíresebb – szintén filmtörténelembe énekelt – dala, a „Köszönöm, hogy imádott”.

Karácsony van, jó alkalom arra, hogy ez a mára elfeledett, ám (másfelől) mégis mindenki által ismert színésznő meséljen nekünk néhány általa szeretett, általunk pedig csodált művészről, és egy olyanról is, akit kevésbé kedvelt. Áme:

Honthy Hanna

Honthy Hanna

Emberileg szörnyű valaki volt. Legalábbis azokkal mindenképpen borzasztó, akiket konkurenciájának tartott. Sajnos én is közéjük tartoztam. Nem volt baja Kis Manyival, Lórán Lenkével, Fejes Nellivel. Ők szubrettek voltak. Hanna tudta, hogy nekik az ő szerepéhez semmi közük sem lehet. De velem nem tudott megbarátkozni. Hasonló karaktereket játszottam, mint ő, és olykor engem kértek föl az ő helyettesítésére is. Egyszer az Operett Színház Music Hall címen mutatott be egy darabot. Hanna megtudta, hogy egy másik női szerepre én is bekerültem a darabba.

Ez akkoriban történt, amikor már beleszólása volt a szereposztástól kezdve mindenbe, ami a szereplésével bemutatott darabbal volt kapcsolatos. Amikor meghallotta, hogy együtt kell játszanunk, így szólt a rendezőhöz: „Á, így nem lesz jó! Ő is szőke, én is szőke vagyok. Ráadásul más szőke is van már a darabban. Nem-nem, inkább valaki mást!”. Ezt a rendező elmesélte nekem, és kérdezte, hogy most mi legyen. Azt feleltem neki, hogy befestetem a hajamat feketére, és figyelje meg, hogy Hannának egyből elmarad minden ellenvetése a játékommal kapcsolatban. Ágy is lett. Játszottam a szerepem fekete hajjal. A főpróbán, ahová elsősorban a média képviselői vannak meghívva, kezdéskor a darab szerint a Music Hall (Angliában van egy ilyen hely) egyik páholyában ült a Gellért Lajos bácsi, a Hanna, meg én.

Ágy is tettünk. A függöny fölment, és erre a nézőtéren erős újságlapozást hallottunk. Miért? Érdekelte az újságírókat, hogy ki az a fekete hajú fiatal nő, aki ott ül a páholyban, és akit nem ismernek. Aztán persze rájöttek, hogy ismerik… Ha az eredeti hajszínemmel játszom, fel sem tűnök senkinek. Hannának azonban sikerült felhívnia rám a figyelmet. Hát, ilyen dolgai voltak neki.

Kabos Gyula

Kabos Gyula

A Hyppolit, a Meseautó és a többi nagysikerű „30-as évekbeli vígjátéknak is köszönhetően ma sokan úgy vélik, hogy az egy vidám korszak volt, tele vidám emberekkel. A valóságban egy nagy háborút követő időszakot éltünk, gazdasági világválsággal, egy új világháború előszelében. Ráadásul olyan kort, mely a maihoz képest erkölcsileg sokkal több kötöttséget tartalmazott, az újra pedig kevésbé volt nyitott.

Mindezt csak azért tartom fontosnak tisztázni, mert bár szerettük a humort, a jókedvet, de mégsem voltak köztünk amolyan „mókamiki” típusok. A vígjátékok sztárjai is inkább voltak erős jellemmel megáldott, komoly emberek, mintsem humorosak. Ilyen volt Kabos Gyula is. Társaságban sosem ő szórakoztatta a többieket. Nem is várta el tőle senki. Ugyanakkor a szakmáról nagyon jókat lehetett vele beszélgetni. Kitűnően értett a színházhoz, a filmezéshez.

Velem pedig különösen barátságos volt mindig. Amikor megismerkedtünk én húszéves lehettem, ő meg volt amennyi volt, de egy egészen más, idősebb korosztályhoz tartozott. Mégis jóban voltunk, ami nem is csoda, hiszen gyakorlatilag ő „fedezett fel” engem. És a továbbiakban is nagyon sokra értékelt. Amikor a fővárosi Operett Színháznak átmenetileg ő lett az igazgatója, az elsők közt voltam, akit leszerződtetett. Sokat köszönhetek neki.

Csortos Gyula

Csortos Gyula

Csodálatos ember volt. És egyben morózus is. Nem is kicsit. De akit szeretett, azzal mindig nagyon rendes volt. Azt hiszem, engem szeretett. Állandóan ugratott is rendesen. Emlékszem, egyszer együtt játszottunk egy Vaszary Jani által rendezett darabban. Én Csortos menyasszonyát alakítottam. A szín az volt, hogy hátul a tenger, előtte pedig mi bemegyünk a színpadra, és közben ő beszél: „Kedves ara!”. Idáig minden úgy is zajlott, mint a próbákon.

Csakhogy ő a darab előtt kivágott az öltözőjében papírból egy kishajót, és azt rátűzte a hátsó díszletfalra, a „tengerre”. Ezt követően a „Kedves ara!” után azzal folytatta, hogy rámutatott a kishajóra és közben így szólt: „Ezzel a hajóval viszem magát nászútra”. Ez persze nem volt benne a darabban, így nekem több se kellett, a nem megszokott szövegen és a papírhajón akkorát nevettem, hogy a magamét már el sem tudtam mondani. Szerencsére ő felkészült erre, és megoldotta a helyzetet.

Nem állt le, tovább beszélt, így a közönség úgy hihette, hogy ez volt a darab természetes menete. Aztán az előadás végét követően tovább folytatta a viccelődést, amikor odament az ügyelőhöz és így szólt hozzá: „Kérem írja fel, hogy a Fenyvessy Éva a színpadon nevetett!”.

Karády Katalin

Karády Katalin

A korszak egyik nagysikerű filmalkotásában, az Erzsébet királynéban játszottunk együtt, 1942-ben. Sem előtte, sem utána a színpadon és kamerák előtt nem találkoztunk. Ugyanakkor a magánéletben jól ismertem. Főleg, miután a férjemnek – aki orvos volt – lett a betege, és feljárt hozzánk. Nagyon rendes, aranyos, jópofa nő volt, akivel rengeteg dologról lehetett beszélgetni. Az ő személyes katasztrófáját abból adódott, hogy erősen baloldali érzelmű, különösen emberséges volt.

Közismert, hogy mindezt Horthy idejében díjazta a rendszer. Karády a háború alatt zsidó embereket bújtatott, és segített, akinek csak tudott. Ebben az időben már szálka volt a hatalom szemében. A rendszer változott, jobboldali szélsőség helyett baloldali jött, ám az új hatalom sem díjazta jobban, mint az előző. A sorozatos üldöztetés hatására régi ismerőseitől is eltávolodott, sokszor még barátainak sem köszönt az utcán, csak sietett tova. Nemsokára el is hagyta az országot, Argentínában telepedett le.

Onnan Frank Irma egyik ismerősén keresztül üzent egyszer nekem. Neki a háború alatt a Váci utcában volt kalapüzlete, ott dolgozott egykor Karády. Tehát Frank Irma egyik ismerőse dél-amerikai útjáról hazatérve megkeresett, átadott egy rúzst azzal, hogy ezt Karády küldte, olyan üzenettel, hogy „Keresd fel a Fenyvessy Évát, és mondd meg neki, hogy nagyon sok szeretettel gondolok rá!”. Ez volt az utolsó emlékem tőle, róla.

Jávor Pál

Jávor Pál

A Hyppolitban még mindketten kezdőként játszottunk. De amint a végeredmény is mutatja, megoldottuk a helyzetet. A későbbiekben is többször filmeztünk, léptünk fel együtt a színpadon. Például az Erzsébet királynéban, meg másokban. Egyszer például, még 1941-42-ben, amikor Debrecenben állandó vendégként szerepeltem, egy kétszemélyes darabban játszottunk együtt Palival. Kitűnően éreztük egymást a színpadon.

Közös emlék az is, amikor a Legyen úgy, mint régen volt című darabot próbáltuk az Erzsébetvárosi Színházban. Tettük ezt egy egész nyáron át. Ebben én Pali lányát alakítottam. A naiva primadonnát. A vezető szerep Erdélyi Mihály ezen darabjában Honthy Hannáé volt. Pechemre. Hanna ugyanis egész pályám során riválisaként kezelt. Annak ellenére, hogy egészen más generáció voltunk. Más darabokhoz hasonlóan Hanna ebbe is beleszólt. De nem csak a saját szerepeit illetően, hanem a rendezést, és mások játékát is érintve. Ágy sikerült a hónapok során az én szerepemet a negyedére csökkentetnie.

A megváltozott feltételek mellett nem akartam vállalni. Ki akartam lépni a darabból. Pali volt az, aki lebeszélt erről. Ő magyarázta nekem, hogy ha már egész nyáron dolgoztam vele, kerestem vele, próbáltam a csapattal, csak nem lehetek olyan bolond, hogy visszaadom a szerepet. Maradtam. És abban a kis szerepben legalább akkora sikerem lett, mint Hannának az ő sokkal nagyobb szerepében.

Jávor Pálról ezen túlmenően szép emlékem még, hogy közte és köztem majdnem szerelem volt… Aztán jó barátság lett belőle.

Fenyvessy Évával Vincze Attila Tamás beszélgetett

Fenyvessy Éva