Szerző: Kolozsi László
„A bomba átmérője egy bő lére eresztett Fókusz.”
Nincs al-Kaida, nincs szervezett arab terrorista csoport, nincs összefüggés a terrorista sejtek között, nincs lánc. Csak merénylők vannak. Ez derül ki, egy nálunk sohasem vetített és más országban is csak ritkán programra kerülő BBC dokumentumfilmből. A filmet Angliában is csak a késői órákban adták, mindössze egyszer, holott voltak – entellektüelek – akik azt követelték, hogy vetítsék az iskolákban, mert nem csak az arab terrorszervezetekről, hanem manipulálhatóságunkról is szól. Arról, hogy mennyire befolyásol bennünket a média.
A Szombat novemberi száma idéz az arab hírtelevíziók tanulságos tudósításaiból. Nem csak bennünket, európaiakat manipulálnak, nem csak nekünk nehéz kilátni a média koszos, zsíros ablakán át a politika valóságára. Az idézett hírek többsége szoros összefüggésben van A bomba átmérője című dokumentum és a Paradise Now (magyarul, értelemszerűen: Mennyország most) című játékfilmmel. Egy jordán politikus állítja, hogy a merénylők el fognak jutni Tel Aviv-ig is. Egy másik az „önfeláldozásra biztat. Ismét egy másik kijelenti, hogy azért jó, „hogy a zsidók egy országban összpontosulnak, mert így könnyebb leszámolni velük. Mindkét film egy bombáról szól: az egyiken a bomba egy merénylő testére van rögzítve, a másikon már felrobbant a 32A-s járaton. A Paradise Now az előzményeket demonstrálja, A bomba átmérője a következményeket.
A Paradise Now egy arab terrorista sejtet mutat be, egy öngyilkos merényletre készülő, kis csoportot. Nincs mögöttük világméretű szervezet, ahogy nincs mögöttük élhető élet sem. És nincs bennük harag, legalábbis nem a harag a legfőbb ösztönzője az elkövetőknek, s nincs bennük kétely. A filmet hazánkban az Odeon forgalmazza.
Bizonyára kompenzálási szándék is vezérelte a forgalmazót, ezért mutatta be a Paradise Now után A bomba átmérője (pontosabb lenne talán bomba hatósugarának fordítani) című 2005–ben készült kanadai dokumentumfilmet, de nem vagyok biztos abban, hogy a nemes szándék jól sül el: akár az emberi természetre is lehetne fogni, hogy így van, de így van, az arab film maradandóbb és értékesebb. A bomba átmerője, annak ellenére, hogy bőven mutat áldozatokat, vért és könnyeket, unalmas, és nem képes megragadni a nézőt: nem tudja átélhetővé tenni a szenvedéseket. Nem részvétet kelt, hanem szánalmat ébreszt: ami elég veszélyes, mert inkább taszítani fogja a – hovatartozás szempontjából semleges – nézőt, mint állásfoglalásra késztetni. A rendező páros, Anthony Quiley és Steve Silver, Michael Moore kétséges eszközeivel élve infotaiment filmet készített: megszólalnak az áldozatok rokonai, a tűzoltók, a rendőrök, Saron Miniszterelnök Úr, a vágóképeken szétszórt testrészeket látunk. De. Ahogy a holocaust is ábrázolhatatlan, mert túl van a felfogható szenvedésen, és nem lehet úgy a rágondolás és feldolgozás tárgya, mint egy sors-baleset, mint egy személyes katasztrófa, mert nincs helye egy normálisan, normális körülmények közt élt életben, az Izraelben átélhető zsigeri félelem, a fenyegetettség, és a járműveken ott ólálkodó kusza indulatok szintúgy ábrázolhatatlanok; ábrázolhatatlan – filmes eszközökkel, egyáltalán eszközökkel – a túlélő rokonok érzése. A legsikerültebb holocaust emlékművek, mint például a berlini, a végsőkig stilizáltak, és sokkal inkább a dráma metafizikai erejét hangsúlyozzák, a világ struktúrájának alapvető változását, általában az európai létre való hatását, mint a huszadik század legnagyobb tragédiájának nyers valóságát: az, ugyanis, rémítő és leírhatatlan, akárcsak egy angyallal való találkozás. A lét szerkezete dőlne romba egy ilyen érintés súlyától. Az izraeli merényletek, a 2000 júniusi merénylet, nem megmutatható így. Az arab terroristából mindössze egy letépett arc maradt: ezt az arcot közeliben látjuk. Félelmet kelt, és mindamellett, hogy megriaszt, egy nagyon veszélyes, de ösztönös szánakozás is marad a kép után. A Paradise Now leszámol jónéhány tévhittel, így az al-Kaidá-val is. Nyilvánvaló a Paradise Now után, hogy a hit mellett ezeket az embereket, a gyilkosokat, az is motiválja, hogy nem látják értelmesnek, leélhetőnek, kellemesnek az életüket. Egy szürke, nyomorult életet hagynak az aszfalton.
A bomba átmerője didaktikus képei – a sírkőkészítő saját szeretett felesége sírkövét készíti, az anya egy régi super nyolcassal bizonyítja milyen tehetséges és szép volt a lánya – csak a háborúra hívják föl figyelmet: azt pedig tudjuk, hogy rossz.
Nem mondanak semmit az áldozatokról – azon kívül, hogy kár értük, és hogy helyesek voltak, és szerették őket – és a gyilkosokról sem.
Ami Izraelben van, mondta egy barátom, az van a világon.
A bomba átmérője egy bő lére eresztett Fókusz. Egy háttérműsor melléklete.
Az indulatok gerjesztésére elegendő, de a megrendültséghez kevés.
A bomba átmérője (The Diameter of the Bomb), 2005, angol-kanadai dokumentumfilm, rendezte: Andrew Quigley és Steven Silver, operatőr: Noel Smart
