Forrás: OrigoOktóberben újabb négy sorozattal gazdagodott az utóbbi időben egyre inkább magára találó hazai képregénypiac – ezentúl magyarul is nyomon követhetjük Pókember, az X-men, a Fantasztikus négyes vagy Rozsomák kalandjait. Ne gondoljuk azonban, hogy ezek a füzetek pusztán könnyed szórakozást ígérnek, hiszen amerikai képregényekről van szó: a szuperhősöket időnként ugyanúgy megkísérti a pátosz, mint az Egyesült Államok honatyáit – nem kell ahhoz feltétlenül Amerika Kapitánynak lenni, hogy csillagsávos lobogóval keljünk-feküdjünk. Az új kiadványok szereplői között szerencsére találni antihőst is: Rozsomák kegyetlen, nincs morális előképzettsége, viszont kanadai.
Hihetetlen Pókember – mert faviccek nélkül élni nem lehet
Sokat tehet a hazai képregénykultúra kialakításáért az októberben elindított négy füzetével a Panini. A Marvel európai leányvállalata a tizenévesek körében leginkább függőséget okozó amerikai szuperhős-képregények közlését kezdte meg: a Hihetetlen Pókember, az Újvilág X-men, az Újvilág Fantasztikus Négyes és a Rozsomák füzetei havonta jelennek meg magyarul.
Mindez a hazai képregénypiacon mérföldkő lehet, hiszen legtöbben az amerikai kommersz képregényeket kezdik először gyűjteni – ilyen értelemben ezek a sokszor lenézett, egyértelműen a popkultúrába száműzött műfajú füzetek az irodalmibb, komolyabb mondanivalót hordozó albumok felé is kaput nyithatnak. Ugyanakkor kár lenne pusztán a magaskultúra viszonyában megítélni a sokszor egyáltalán nem csak gyerekeknek szóló képregényeket, hiszen az újonnan megjelenő sorozatok esetében a könnyedség egyáltalán nem színvonaltalanságot jelent, sőt, a Marvel éppen ezektől a füzetektől várja a zsáner megújulását, egykori népszerűségének visszaszerzését.
A magyar megjelenés azért is különösen fontos, mert az elmúlt hónapokban egyre több kiadvánnyal gazdagodó hazai képregénypiacról eddig hiányoztak a hasonló jellegű füzetek. Nyilván nem csak a gyűjtőknek fog feltűnni, hogy az olasz kiadó nagy gondot fordított a minőségre: a talán az amerikai eredetinél is igényesebb füzeteket ugyanis módon nem itthon, hanem Bolognában nyomják.
Hihetetlen Pókember
A sokáig tetszhalott állapotban sínylődő magyar képregényes szubkultúra legbiztosabb oszlopa mindig is a Pókember volt: a legtöbb fiatal számára a Spider-Man-füzetek jelentették a beavatási rítust a képregények világába. A kilencvenes évek elején minden komolyabb gyűjtőnek volt legalább egy dán nyelvű (Enderkoppen), jobb esetben egy angol nyelvű Pókember-e. Az idétlen kék-piros ruhát viselő hőshöz való makacs ragaszkodás sokak számára szimbolikus jelentőséggel bírt: mára a kilencvenes években indult képregény-sorozatok közül szinte az összes megszűnt, pár éves kihagyás után egyedül a Pókember maradt talpon. A 2001-ben újrainduló Csodálatos Pókember sorozat a felpörgetett, mai tinédzserek igényeihez igazított Ultimate Spider-Man történeteit kezdte el kiadni.
A Panini a Hihetetlen Pókember címmel viszont a negyven éve hömpölygő pókeposz főszálát jelentő Amazing Spider-Man füzeteit közli magyarul. Méghozzá azokat a J. Michael Srtaczynski által jegyzett sztorikat, melyekkel a Marvel az 1995 óta egyre laposabbá váló sorozatba próbált meg újra életet lehelni. Srtaczynski visszakanyarodik a figurát 1962-ben megalkotó Stan Lee, valamint a Gerry Conway által képviselt stílushoz – náluk sohasem a pókmarást elszenvedő és ezáltal rendkívüli képességre szert tevő hős állt a középpontban, hanem mindig is a szertelen Peter Parker. A korai Pókember-képregények zsenialitása ugyanis éppen a kissé szerencsétlen, félszegségét pedig állandó poénkodással leplező Peter Parker személyiségének ecsetélésében rejlett.
A Rising Star-ral hírnevet szerző Srtaczynski nem determinált, nosztalgikus hangulatú történeteket fabrikál, helyette előre menekül, és új karaktereket próbál teremteni. A figurában rejlő lehetőségek kimerülését mégis az mutatja legjobban, hogy a negyven év alatt publikált több ezer Pókember-történet után Srtaczynski sem képes igazán váratlant és maradandót alkotni. Az összhatást tovább rontják John Romita szögletes, elnagyolt rajzai. A képregény kultúrtörténeti jelentősége így leginkább abban áll, hogy végre két külön Pókember-füzet jelenik meg magyarul.
Újvilág X-men – éljen a deviancia!
Ha valamennyire is eligazodunk a Marvel univerzumában, tudjuk, hogy az X-men képregények különlegesek: már egy történet elolvasása után is árad belőlük az empátia és a szociális érzékenység, egy rakat füzetet átrágva pedig a kisebbségek elleni gyűlölködés történelmi párhuzamát is kiolvashatjuk a kockák közül. Nem eldöntött kérdés például, hogy az X-men szereplői rendkívüli képességekkel megvert vagy megáldott mutánsok. Akárhogy is, ezek a hősök már születésük óta mások, nem kell feltétlenül a politikai korrektség divatában hinnünk ahhoz, hogy a fantasy-eposz hőseinek kalandjai, és a színesbőrűek, a zsidók vagy a melegek nagyon is létező problémái között hasonlóságokat fedezzünk fel.
A sorozat szereplői egytől egyig a társadalom által kitaszított fiatalok, akiknek akkor is csak az elutasítás jut osztályrészül, ha szüleik előtt vállalják másságukat. A csapatot irányító, a befogadó társadalmat szimbolizáló Charles Xavier Martin Luther Kinghez hasonlóan hisz abban, hogy a deviáns kisebbség békében élhet együtt a többségi társadalommal. Xavier ars poeticája, amely mentén az X-men megszerveződik, King történelmi, „Van egy álmom” kezdetű beszédét idézi. A vele szemben fellépő Malcolm X-re hajazó, ugyancsak mutáns Magneto viszont úgy véli, hogy a népirtás csak egy preventív háborúval kerülhető el.
Az X-men legjobb történeteit tizenhat éven keresztül jegyző Chris Claremont mindvégig pesszimizmus felé hajlott: az antiszemitizmus analógia a deviáns mutánsok koncentrációs táborba terelésével és szisztematikus megsemmisítésével teljesedik ki. A probléma pedig a náci Németországhoz hasonlóan itt is csupán egyszerű technikai kérdés (Uncanny X-men 141-142).
Az eredeti füzetekért több tíz dollárt biztosan nem áldozó tizenévesek igényeihez igazodva az X-men sem kerülte el a modernizálást. A Marvel az X-ek kalandjait is bedarálta abba az Ultimate sorozatba, melyben az amerikai multi több évtizedes hagyománnyal rendelkező sorozatait kezdi el stilizálva újramesélni. Az Újvilág X-men oldalain olvasható Ultimate-történeteket jegyző Mark Miller – Adam Kubert párosra nem lehet panasz, mi azonban továbbra is az eredeti Claremont-sztorikat ajánljuk, akár több ezer forint erejéig is, feltéve, hogy azokat Jim Lee heroikus képei illusztrálják.
Újvilág Fantasztikus Négyes – bájos kis család
Ha az X-men-ben határozottan tetten érhető mélyebb mondanivalót a Fantastic Four világából is ki akarjuk facsarni, azt mondhatjuk, hogy az előbbi komplex társadalmi kérdései helyett a Fantasztikus Négyes inkább mikroszociális problémákra fókuszál – magyarán a csapat tagjai egy családot alkotnak. A szuperhős képregények legeredetibb momentumait jelentő hétköznapi élet a Fantsatic Four oldalain így olyan jelenetekben nyilvánul meg, mint egy űrcsata közepén kibontakozó házastársi civódás. A csapat pedig néhol olyan képet fest, mint egy képességeiktől szabadulni képtelen beteges kommuna. Elegendő arra gondolni, hogy a vak szobrászlány előbb a kőszoborrá avanzsált Lénynek, majd a lángoló Fáklyának lesz a kedvese.
Az űrben és a különféle dimenziókban folyatott küzdelmek a legtöbbször csak háttérként szolgálnak a négy alapelemet (föld, levegő, tűz, víz) szimbolizáló főhős esendőbb, emberi voltának ábrázolására. A Láthatatlan Lány például a család vagy karrier típusú dilemma fogságában őrlődik, míg a Lény zord kinézetéből fakadó kisebbrendűségi komplexusától próbál megszabadulni.
Az alcímként a „The World”s Greatest Comic Magazine!” feliratot viselő képregényben azonban mindig is ciki volt a kozmikus sugarakra és más tudományos halandzsára való folyamatos hivatkozás. A csapat ugyanis meglehetősen naiv módon tett szert képességére: a Négyes hajója egy űrutazás során került kozmikus viharba – bármit jelentsen is ez. A negyven év távlatából nevetségesnek ható mellékszál mégis ott lábatlankodik a legtöbb füzetben. Az alapvetően természettudományos háttérre építő, idejétmúlt sztorira tehát mindenképpen ráfért egy kis vérfrissítés.
Az Újvilág cím alatt közölt Ultimate Fantastic Four lapjain azonban nemcsak az eredetsztorit sikerült jól körbejárni: Brian Micheal Bendis (aki jelenleg az Ultimate Spider-Man-t és a Daredevil-t is jegyzi) a szereplők hátterét is érdekesen festi meg. A képregényes összhatást pedig csak erősítik Adam Kubert hurráoptimista hangulatvételű rajzai.
Rozsomák – egyedül a világ ellen
A Panini legrangosabb füzete tagadhatatlanul a Rozsomák. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a történeteket nem terheli több évtizedes múlt, a figurában rejlő lehetőségeket pedig a Marvel legtöbb hősével ellentétben még nem aknázták ki teljesen. Ráadásul a mogorva főhős az amerikai képregénymulti azon karaktereinek meglehetősen szűk csoportját gazdagítja, akik nem képviselnek magasztos eszméket, benne nem tükröződnek vissza kollektív társadalmi értékek.
Filozofálás helyett a tömzsi, de meglehetően agresszív emlős nevét viselő szőrös kanadai ösztönszerű reakcióival és vad természetével állati viselkedésmintákat követ. Ennek megfelelően erkölcsi törvényektől mentesen sodródik egyik gyilkosságtól a másikig. Mutáns, öngyógyító képessége pedig ugyancsak az állati, túlélési ösztönét erősíti.
Rozsomák saját füzete mellett leggyakrabban az X-men lapjain szerepel, mutáns létére ugyanis szintén a csapat tagja. Itt pedig a kislányosan naiv Kitty Pryde-dal alkotnak ambivalens párost. A többé-kevésbé sikeres domesztikálási kíséretek után Rozsomák többnyire Japánban bukkan fel, a Marvel-képregények világától szokatlan távol-keleti kultúrkör beemelése pedig határozottan jót tesz a sorozatnak. Nem csoda, hogy egy mini-sorozat erejéig a manga és az amerikai képregény ötvözésével kísérletező Frank Miller is rátalált a karakterre.
Rozsomákkal pedig, úgy tűnik, könnyen boldogul a magyar kiadást jegyző Mark Miller is: a buborékokba vésett mondatok nemcsak magyarázzák a rajzokat, hanem tovább is gondolják azokat. Miller ráadásul a negatív vonásokat viselő karakterből igazi antihőst farag, a tudatmódosításon átesett Rozsomák ezúttal még a rossz oldalon is harcol.
Szabó András
[origo]
