Légy te fényforrás az egész nemzet számára…, a kiengesztelődés szivárványa a Kárpát-medence fölött! – e szavakat intézte II. János Pál pápa az ezeréves pannonhalmi apátsághoz, az intézményhez és lakóihoz, a magyarországi bencés szerzetesekhez 1996-ban, amikor Szent Márton hegyére látogatott.
A római katolikus egyház fejének szózatát, miként a még Géza fejedelem által alapított monostorban tett vizitációját, a világ számos televíziója közvetítette kilenc évvel ezelőtt. Pannonhalma tehát, amely ugyanebben az esztendőben természeti környezetével egyetemben a Világörökség része lett, az általános figyelem középpontjába került. Aztán más ünnepek következtek szerte a világban, nemzetünk életében is, és az ünnepek elmúltával jöttek az egyszerű hétköznapok, és a közösségről, amelyet 1002-ben írt királyi levél kötelez arra, hogy naponta imádkozzon az ország fennmaradásáért és sérthetetlenségéért, lassacskán megfeledkezett a világ. Most azonban, a Magyar Televízió műsorán hatrészes televíziós sorozat idézi fel Pannonhalma múltját és jelenét, Petényi Katalin és Kabay Barna dokumentumfilmje, amelynek mozifilmváltozatát az Uránia Nemzeti Filmszínház vetíti.
A hosszú idő óta Németországban élő filmesek, az élők sorából korán eltávozó Gyöngyössy Imre alkotótársai, hatalmas anyagot gyűjtöttek össze, s ihletett képsorokon rögzítették a magyar bencések életét. És nem is csak Pannonhalmán, de Tihanyban és Bakonybélben is. Aki históriánkat és benne Szent Benedek követőinek a tevőleges szerepét kicsit is ismeri, fölmérheti, mi mindent kellett elhagyniuk a magyar bencések bámulatra méltóan gazdag történetéből, hogy az összeállítás vezérgondolata mentén – milyen választ tud adni a mély válságban levő XXI. század kérdéseire az a szerzetesi közösség, amelyik egy ezredéven át lelki s kulturális támaszként, nevelőként vett részt az ország életében – haladhassanak. Jelentős vállalkozásról lévén szó, bizonyára sokan közreadják majd a véleményüket – a kritikájukat – a tévésorozattal és a mozifilmváltozattal kapcsolatban.
E sorok írójában is tucatjával ágaskodnak a kérdőjelek. Miért nem foglalkozik többet a film a szerzetestanárok pedagógiai eredményeivel? Miért nem szólalnak meg benne a bencés iskolákból kikerült, nagynevű tanítványok? Miért nem kap kellő helyet a sorozatban a rend „nagyvárosi” tanintézete, a győri gimnázium… Aztán belátja, a francia, bajor, osztrák és magyar közös produkciónak e pillanatban sokkal fontosabb a hozadéka hitehagyott világunk tévénéző nagyközönség számára, semmint hogy bárki is a saját hiánylistájával szemtelenkedjen elő. Hogy mi az a „nyereség”, amellyel ez a dokumentumfilm az útkeresőknek, a hívőknek és a hitetleneknek szolgál? A modern szerzetesi közösség képe. Sok száz esztendős falak közt élő papi közösségről még akkor is hajlamosak azt hinni az emberek, ha nem az államvallássá tett ateizmus nevelte őket, hogy egy végérvényesen letűnt világ maradványa. Múzeumban a helye, nem a mindennapok valóságában. A Petényi-Kabay féle sorozat viszont olyan férfiakat mutat be, fiatalokat, középkorúakat és időseket, akik, noha Isten szolgálatára szegődtek, nem csak imádkozással töltik az életüket. De szellemi s fizikai munkával is. Tanítással, újabban szőlő- és gyógynövénytermesztéssel is, szüntelenül a kolostor falain kívül élőkkel való együttműködést keresve. Pedagógiai alapelvük, amely szerint a gondjaikra bízott gimnazista korú fiúkat nevelik, ugyancsak korszerűnek mondható. Arra törekszenek, hogy a szabadság vezesse el a tanítványaikat Istenhez, és, hogy diákjaik az élet hordozható értékeit mind elvihessék magukkal, amikor a bencés iskolákban befejezik tanulmányaikat.
A kapcsolatteremtés és a találkozás a kulcsszava a mai magyar bencések tetteinek, a dokumentumfilmből ezt is kihallani. E két fogalom köré szervezik azokat a történelmi jelentőségű rendezvényeiket, amelyeken a megbékélés szándékával beszélgetnek a protestáns, az ortodox, a zsidó egyház Pannonhalmára hívott képviselőivel, a dalai lámával, a kopt pátriárkával, az egymástól messzire került egyistenhívők vallási elöljáróival. Álmuk és reményük a keresztény egység megvalósulása, ennek érdekében úgyszólván mindenkivel készek a párbeszédre. Persze, ez a fajta nyitottság, az örökös készenlét az újrakezdésre, meglehetősen furcsa a szabad vallásgyakorlástól, a hitélet természetes menetétől hosszú időn át elzárt magyarországi katolikusok számára. Sokan csakis azoknak a spirituális és hétköznapi vallásgyakorlási metódusoknak a visszaállítását várják az ezer éve magyar földön élő szerzetesi közösségtől, amelyeket a kommunista rezsim száműzött az életünkből. És idegenkednek minden olyan akciótól, amely az egymástól eltérő módon gondolkodó, jó szándékú embereket erkölcsi értékeink megőrzése érdekében legalább egy-egy alkalomra egy csapatba toborozná. Ezeknek az idegenkedőknek a meggyőzésére is szánták alkotóik a magyar bencésekről forgatott dokumentumfilmet, úgy hiszem. De, mert minden áldott nap nem élnek benne a magyarországi mindennapok sűrűjében, elkövettek pár olyan óvatlanságot, amelyek éppen a meggyőzésre érdemes nézői rétegek számára nehezítik meg a filmmel való találkozást. A communicator Dei latin szókapcsolat magyar megfelelőjét keresgélve, meggondolatlanul adtak címet a munkájuknak, közvetítőnek fordították a communicatort, noha abban az összefüggésben, ahogyan a filmben ez a kifejezés elhangzik, talán helyesebb volna Isten tolmácsairól beszélni. (A közvetítő szóhoz a mai magyar nyelvhasználatban egyébként is inkább negatív, mint pozitív jelentéstartalmak kapcsolódnak.)
Elővigyázatlanul készítették elő munkájuk bemutatkozását. Előzetes híradásaikban azt sugallták képpel és szöveggel egyaránt, mintha a pannonhalmi főapátról, Várszegi Asztrikról szólna sorozatuknak mind a hat része. Pedig ő csak a bevezető rész főszereplője, a további epizódokban narrátorként, mellékszerelőként jelenik meg. Egy lesz az egyenlők között. Ahogyan ezt a szerzetesi szerénység is előírja.