Árta: Patkós Balázs
Vannak-e német zsidók a német zsinagógákban? Vagy már mindenütt az oroszok vették át a hatalmat?
Hiába szerettem volna a bielefeldi zsinagógával kezdeni a körútat, mégsem lehet ez így (dehogynem, csak a kronológiai sorrendet kéne kicsit felrúgni, s ezzel a teljes szétesést kockáztatni). Ennek oka, hogy hiába érkeztem meg Bielefeldbe a Ros Hasana előtti csütörtökön, sem péntek este, sem szombat reggel, majd vasárnap és hétfőn napközben sem találtam senkit a helyi templomban (pedig volt csöngője a Kindergruppe Avivnak, sőt, a sakk-klubnak is), így életbe lépett a B-terv, és estére Münsterbe utaztam, mivel az internet szerint ez volt a legközelebbi hely, ahol volt esély az ünnephez való asszisztáláshoz (ez az info később tévesnek bizonyult, tovább kellett volna ütni a gépet).
Münster
Igaziból már háromra befutott a vonat, s a vasútállomástól tíz perc sétára lévő zsinagóga kerítésén könnyes szemmel vettem észre a cirill betűs szövegeket a németek mellett. Ez az, a kultúrák találkozása! Reméljük a dolog nem mentes a feszkótól, és a mai napra is prezentálnak belőle valamit, s akkor garantáltan jól szórakozunk. Az ima időpontja helyett azonban csak olyan információkat közöltek a kifüggesztett papírokon, hogy az ünnepekre való tekintettel, mely napokon tart zárva a könyvesbolt illetve a normál és a szociális iroda. Túlzott optimizmussal már ötre visszamentem, de megint csak a biztonsági kamerákkal szemezhettem, hatkor viszont már gyülekezett a szinte kizárólag oroszokból álló tömeg. Apró probléma támadt, ugyanis tudni szerették volna, hogy mit akarok, és miért pont ott. Német és orosz nyelvtudásom is egyaránt akkora, hogy ezeket az alapkérdéseket megértettem (persze ezeket bármi nélkül is ki lehetett volna találni), de az én német-orosz és főleg angol keverékemből ők nem vettek ki semmit. Mindenesetre, amikor kérdő hangsúllyal felém böktek, hogy júde?, akkor én magabiztosan feleltem, hogy já, júde. Még az is kiderült, hogy ausz Ungárn, de aztán már csak arra vártunk, hogy valaki megfeleljen a szószólójuk azon németül és oroszul ismételgetett kérdésére, hogy vajon ki fog közülük velem angolul beszélni. Aztán jött egy hölgy (szemöldök nélkül, helyette félcenti széles, a végén bajuszként lekonyuló csík), akinek elővezethettem a fenti magyarázatot (hogy miért nem Bielefeld), és innentől akkor Sana Tova. (A hölgytől még megkérdeztem, hogy mindenki orosz-e itt, mire ő fölemelt mutatóujjal felelte, hogy ÚEszEszÁr, merthogy vannak Ukrajnából, Fehéroroszországból valósiak is, meg egy-két helyi.) Egy bácsi annyira felbuzdult azon, hogy az utolsó orosz kérdésre fordítás nélkül válaszoltam (igaz angolul), hogy elénekelt nekem egy dalocskát. Iszonyatosan koncentrálok, szerencsére az utolsó szó az, hogy hárásó, így megkönnyebbülten mosolygok és mondom, hárásó. Kapok egy orosz-héber imakönyvet is, amivel beülök az utolsó padba, és azzal szórakozom, hogy melyik nyelven olvasok lassabban, illetve azt találgatom, hogy milyen odds-szal adnák az angol fogadóirodák, hogy valamelyik orosznak megcsörren a mobilja az ima alatt. (Ez természetesen bárhol másutt, bármilyen más náció tagjával is megtörténhet – és meg is történik.) A főimádságig kell várni.
Az ima előtt egy itt fiatalnak számító (a jelenlévők 75 százaléka nyugdíjas) férfi jön oda, és vagy azt kérdezi németül, hogy foglaltak-e a mellettem lévő helyek, vagy azt mondja, hogy a helyek foglaltak és mennék- e odébb. Angol válaszpróbálkozásomra felderül, és tökéletes angolsággal mondja, hogy jaj, de jó, végre beszélhet ezen a nyelven, és letelepszik (az első variáció jött be). Elkövetem azt a rettenetes hibát, hogy megkérdezem, angol-e vagy amerikai. Dzsú – jön a kicsit felháborodott válasz, merthogy Ukrajnából jött (és angoltanár), és ugye azért lehet itt, merthogy papírja volt róla, hogy zsidó, szóval már a kérdés is rosszindulatú.
Akkor forduljunk inkább magunkba. A kántor időnként jelzi, hogy melyik lapnál járunk a német, és melyiknél az orosz imakönyv szerint. Az ünnepi beszédet a három jelenlévő német egyike, a hitközségi elnök mondja (így persze nincs konflikt, az öreg oroszok többségben vannak, a németeknek meg ott a pozíció). A beszéd szerencsére rövid, s minthogy nagyjából három iszonyatos panelokra épülő ünnepi üzenet felolvasására épül, remekül értem is. Mose Kacav izraeli államfő üzenetéből legyen elég egy fogalom: ántiszemitizmusz. Kedvemet feljavítandó a szöveg felolvasása alatt az itteni két kisfiú egyike felmegy a pulpitushoz és alábújva fel is döntené azt, ha az ilyen veszélyek elhárításában otthonos elnök nem simogatná meg a fejét, ezzel rábírva arra, hogy most még ne egyenesedjen föl. Az izraeli külügyér, Szilván Salom minden zsidónak ott kíván boldog új évet, ahol van, a münsteri keresztény-zsidó társaság elnöke pedig (ki gondolná) a dialógról és az együttgondolkodásról üzen, illetve azon örvendezik, hogy Warendorfban a háború óta először tartottak istentiszteletet (úgy látszik, sikerült pár szovjetet odaszervezni, s mivel Warendorf félúton van Bielefeld és Münster között, az lett volna a legközelibb zsinagóga). A beszéd végén mindenkinek boldog új évet kíván a helyi elnök: Sana Tova és Sznóvij Gódom (németül minek).
Aztán még bevetik a nem is annyira titkos fegyvert (nemzetközi konzervatív, ifjúsági, zsidó összejöveteleken már volt szerencsém hallani): a záróimát a Pál, Kata, Péter jó reggelt kezdetű gyermekdal dallamára éneklik. Az ima utáni kiddusra már nem maradok ott (valahogy nem érzem annyira a közösség tagjának magam), de az azért még feltűnik, hogy a díszterem a pincében van, ami még biztonsági okokból érthető lenne (ha jön a pogrom, leengedjük a vasajtót, és befészkeljük magunkat az előre felhalmozott két hónapra elég kajával), ha a zsidók épít(t)ették volna a templomot, de ezt a háború utáni modern zsinagógát nyilván a német állam húzta fel lelkiismeretfurdalásból, így nehezen értelmezhető, hogy ők miért gondolhatták, hogy a föld alatt a legjobb ünnepelni.
