Forrás: MNO

Az athéni olimpia után, amikor főleg a magyar sportolók dopping-ügyeit jegyezte meg a világ, talán nemzeti arculatunkon is kozmetikázhatna egy keveset, ha kellő súllyal és méltósággal tárnánk a világ elé Melbourne magyar krónikáját. Büszkeség, hogy nagyszerű emberek képviselték nemzetünket 1956-ban a nagyvilág előtt, és megnyugvás, hogy helytállásuk és győzelmük nem tűnik el nyomtalanul.

Könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal a kiadványokkal, amelyek az újabb kori olimpiákkal foglalkoznak. A játékok életre hívóival, helyszíneivel, versenyszámaival, győzteseivel… A 70-es évek óta azokkal a sötét árnyakkal is, amelyeket a világpolitika vet a nemes küzdelmekre. Nincs olyan összefoglaló, amely ne említené az 1920-as antwerpeni olimpiát, ahonnan kizárták az I. világháborúban vesztes országok sportolóit, vagy az 1930-as berlini rendezvényt, amely „a fasiszta demonstráció színhelye lett”. És – természetesen – az 1972-es müncheni olimpia gyászos eseményeit, az izraeli sportolók elleni terrorista merényletet is minden alkalommal felidézik. Soha, sehonnan nem felejtik ki az olimpiai bojkottok történetét sem: hogy az 1976-os montreali játékokat számos afrikai ország mellőzte, mert nem zárták ki a versenyből a Dél-Afrikával sportkapcsolatot tartó új-zélandi csapatot. Hogy az 1980-as moszkvai rendezvénytől először az Egyesült Államok, majd az USA nyomában a nyugati világ több más országa is elszigetelődött, és, hogy négy évvel később a Los Angeles-i olimpiát a Szovjetunió és szövetségesei bojkottálták. (Magyarország is.) De nincs olyan olimpiai összefoglaló, amely akár egyetlen utalással emlékezne arra a küzdelemre, amelyet 1956-ban a magyar sportolók folytattak Melbourne-ben, egy megszállt, vérbefojtott szülőhazával a hátuk mögött, olykor az otthonukat romba döntő hatalom sportképviselőivel szemben. Nem tétel a kicsi Magyarország 56-os sportforradalma azoknak, akik az olimpiák nagy történetét írják.

Miért is volna az? Ez a pici ország, pötty a térképen, kilenc aranyérmet szerzett a melbourne-i olimpián. Többet, mint nála ezerszer tekintélyesebb nációk fiai, leányai. Több sportágban is tartotta legendás verhetetlenségét. Kardcsapata például, mint 1928 óta kivétel nélkül mindegyik olimpiai játékon, aranyérmes lett, és a vízilabda-csapat is „hozta” Melbourne-ben nem csak az 1952-es, de az 1932-es és 36-os formáját. És volt ennek a kis közép-európai országnak olyan sportolója, Keleti Ágnes, aki négyszer állt Melbourne-ben a dobogó legmagasabb csúcsán: a felemás korlát- és a gerenda-gyakorlatnak is, a talajtornának is aranyérmes olimpiai bajnoka lett, és a kéziszer-csapat tagjaként is a legnagyobb kitüntetés illette meg. Egyébként talajtornában Keleti Ágnes, miként a nagyváltósúlyúak közt küzdő, hetvenegy kilogrammos Papp László, már 1952-ben is aranyérmet nyert.

A sport világában általában a megismételt győzelmet is nagy elismeréssel szokták nyugtázni. A szinten maradást akkor is méltányolják, még ha nincs is mögötte zaklatott felkészülési időszak, a tragikusan viszontagságos napokat megélő otthoniak iránti aggodalom és létbizonytalanság. Papp László dicsőségét (később) idehaza sokat emlegették, Keleti Ágnesről azonban, aki Melbourne után – több más sporttársához hasonlóan – nem tért haza, kizárta kollektív emlékezetéből Magyarország. Miként a hazai sportcsillagok 56-os olimpiai tündöklését is. A szocialista, moszkovita restauráció részéről – mondhatni – érthető a nagy hallgatás: azzal a mintegy ötven sportolóval és szakedzővel, aki az olimpiai játékok befejezése után a szabad világot választotta, olyan veszteség érte a hazai sportéletet, amelyet soha nem hevert ki. Mit lehetett erről beszélni? Puskás Öcsi nyugati sikereiről, Kocsisról, Cziborról? Akiket pedig – hamiskás ígéretekkel – sikerült hazacsalogatni, mint például Gyarmati Dezsőt, nem tudták kézben tartani. A melbourne-i aranyemberekből lehetetlen volt szocialista propagátort olvasztani. A nagyvilág Melbourne utáni némaságára is van magyarázat: a földgolyót átfogó rendezvény felől nézvést nem ért sokat a magyar „sportforradalom”. A vízilabdás Zádor Ervin fejsérülése, amelyet a kemény mérkőzésben szovjet ellenfelei okoztak neki, igaz, a világlapok címlapjára került, olimpiai bajnokainkról és nagynevű együttesekhez szerződtetett sportolóinkról is rendesen irogattak az újságok, aztán, ahogyan ez általában megesik, kis idő elteltével már a következő olimpia, az 1960-as római rendezvény volt a téma a nemzetközi fórumokon.

Akkor sem lehetett kétséges a hazai sport történetéről felelősséggel gondolkodó emberek számára, de most sem lehet megkérdőjelezni, hogy az 56-os melbourne-i verseny hiteles históriáját idehaza kell közzétenni, erkölcsi s lélektani tanulságaival együtt. Amíg a tanúk – az 56-os olimpia résztvevői – köztünk vannak, és, amíg „vevő” a pénz és a tényleges teljesítmény nélküli siker bűvöletében élő világ a heroikus küzdelmekre s azok erkölcsi s lélektani következményeire. Az athéni olimpia után, amikor főleg a magyar sportolók dopping-ügyeit jegyezte meg a világ, talán nemzeti arculatunkon is kozmetikázhatna egy keveset, ha kellő súllyal és méltósággal tárnánk a világ elé Melbourne magyar krónikáját.

A kezdő lépést már megtették: a Filmmúzeumban október 23-án bemutatott, és azóta is több-kevesebb rendszerességgel ismételt dokumentumfilm-összeállítás – 1956 – A sport forradalma a címe – mint hatalmas követ az állóvízbe, úgy dobja bele a köztudatba a melbourne-i olimpiát. Izing Róbert rendezése négy 56-os olimpikont hoz kép-közelbe, Grosics Gyula, Gyarmati Dezső, Kertész Alice és Markovits Kálmán idézi fel a kamerák előtt ötvenhatos emlékeit. Ki szaggatottan és zaklatottan, ki tárgyilagosan, ki művészemberekhez, forgatókönyvírókhoz, drámaírókhoz és nem is sportolókhoz illő, tragikus erővel. Az itthoni helyzetet, amikor még „a hazugság házát”, a Szabad Nép székházát és a Szikra Nyomda gépállományát is védeni kellett, hogy legyen hol és minek a segítségével tájékoztatni az itthoniakat az olimpia magyar vonatkozású történéseiről – Borbély Pál ismerteti a nézőkkel. Az utóbbi időkben elkezdett kutatások eredményeiről az a sportújságíró, Kő András kollégánk számol be, aki könyvet ír a melbourne-i olimpiáról. A negyvenpercnyi válogatás sok mindenre rávilágít és sok mindent homályban hagy. Kérdések garmadáját szikráztatja fel a nézőben, és, ha tudja is az ember, hogy a válaszok legtöbbjére még jó ideig várni kell, büszkeség és megnyugvás költözik a szívébe. Büszkeség, hogy mennyi nagyszerű ember képviselte nemzetünket 1956-ban a nagyvilág előtt, és megnyugvás, hogy ezeknek a kiváló egyéneknek a helytállása s a győzelme nem tűnik el nyomtalanul, sőt, talán bekerül az utódok értékrendjébe is.

Utóirat: A Föld legdélebben fekvő városa, Melbourne, arról a brit miniszterelnökről kapta a nevét, aki nem hitt benne, hogy a világ a politika által jobbá tehető. Inkább az irodalomban és a teológiában bízott. Ha a XX. században élt volna, talán a sportot is fölvette volna a politikamentes jó remények állományába? Ha megéri 1956-ot, a melbourne-i olimpiát?