Forrás: HVGA gorbacsovi peresztrojka főideológusának, Alekszandr Jakovlevneka múlt heti halála kapcsán kötelezően letudott méltatásokból általában kimaradt, hogy a politikus milyen bukásokkal tarkított kacskaringós pártkarrier útján sodródott a Szovjetunió lebontását megkezdő csapatba.
„Hirtelen felhagytam az óvatoskodással, és elárultam neki, mit tartok a szovjet külpolitika legnagyobb ostobaságának: például azt, hogy SS-20-as rakétákat állomásoztatunk Európában. Gorbacsov is teljesen őszinte volt, és közölte: ha fennmarad a diktatúra, a Szovjetunió egyszerűen el fog tűnni a térképről” – számolt be a Mihail Gorbacsov leendő szovjet elnökkel való első összeborulásáról Alekszandr Jakovlev néhány éve a kaliforniai Berkeley Egyetem politológusainak. A felidézett 1983-as – a kanadai Ottawában megesett – eszmecsere kis túlzással a hidegháború lezárásának egyik első állomása volt, hiszen az azt követő nyolc évben Gorbacsov egyik legközelebbi munkatársa (ideológiai kb-titkár és pb-tag) lett a múlt héten 81 éves korában Moszkvában elhunyt Jakovlev.
De már az idáig vezető út is igencsak göröngyös volt, mivel Jakovlev – hiába indult pártkarrierje annak rendje és módja szerint még a második világháború harcai közepette a Vörös Hadseregben – ekkor éppen bukott embernek számított. Pedig 1973-ig ő tölthette be a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) ideológiai és propagandafelelősének bizalmi posztját, onnan azonban, egy ma már kevéssé ismert gikszer nyomán, váratlanul leváltották, és egy évtizedig szolgált – a korabeli viszonyok szerint legalábbis száműzetésnek számító – kanadai nagyköveti székben, ahonnan csak Gorbacsovnak köszönhette hazatérését.
A bukás kiváltó oka egy látszólag ártatlan újságcikk volt, amellyel Jakovlev SZKP-beli ellenfelei – ekkor kezdődött a Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár országlásának utolsó éveit jellemző pangás időszaka – bizonyítottnak látták a propagandafelelős túlzott liberalizmusát. A magyar Élet és Irodalomnak nagyjából megfelelő szerepet betöltő Lityeraturnaja Gazetában 1972. november 15-én megjelent dolgozatban Jakovlev bírálni merészelte az akkor feltörekvőben lévő (mára többnyire rég elfelejtett) orosz írókat és irodalmárokat.
Bár A történelmietlenség ellen című cikk a mai olvasó számára meglehetősen száraznak, körülményesen semmitmondónak tetszhet, megírásához minden bizonnyal nagy bátorság és elszántság kellett. Jakovlev bírálta ugyanis a nacionalizmus és antiszemitizmus felé forduló szovjet irodalmi elitet, épp az idő tájt, amikor szakmányban jelentek meg az érintetlen orosz lelket idealizáló művek, és évtizedek óta nem látott erővel támadt fel a zsidóellenesség. Erről a hivatalos SZKP-iratokban egyetlen szó sem esett ugyan, ám a sorok között olvasók pontosan tudták, hogy a Moszkva támogatását élvező újságírók és írók kiket illettek a szinte szitokszóként használt kozmopolita kifejezéssel, és azt is, hogy a szovjet egyetemekre és az elektronikus médiumokhoz akkoriban nem volt tanácsos zsidóknak jelentkezniük. Ugyanezek az olvasók nyilván azt is felfogták, hogy a többnyire célzásokkal élő, Lenin-idézetek mögé rejtőző Jakovlev írásában valójában szembeszállt a hivatalos irányvonallal. Annál is inkább, mivel kulcsmondatában egészen nyíltan kijelentette, hogy „amíg léteznek nemzetek, úgy kell nevelni a különféle nemzeti csoportokhoz tartozó embereket, hogy mélyen tiszteljék a más nemzetiséghez tartozókat, és harcoljanak a nacionalizmus minden formája ellen, legyen az helyi nacionalizmus, sovinizmus, cionizmus, antiszemitizmus vagy nemzeti önelszigetelés”.
A Szovjetunióban élő zsidók egyébként elsősorban azzal az ürüggyel váltak hivatalosan persze ki nem mondott vádak céltáblájává, hogy az 1967-es arab-izraeli háború idején állítólag nem támogatták az arabok mögött álló Moszkvát. Nem véletlen, hogy 1968 után néhány évig tömegesen kaptak kiutazási engedélyt a Szovjetunióból és telepedtek le Izraelben, illetve az Egyesült Államokban. Bár moszkvai források szerint Jakovlev nem egyedül határozta el a cikk megírását, véleményével kisebbségben maradt, és ellenfelei néhány hónapon belül elérték leváltását és száműzését a tengerentúlra.
A partvonalra állított nagykövet a karrierjét újra a politika fősodrába terelő beszélgetésért – a világ pedig végül is az egész béketábor megrendítéséért – a sztrájkoló kanadai farmereknek lehet hálás. Gorbacsov ugyanis, aki a nyolcvanas évek legelején a mezőgazdasági ügyekért felelt az SZKP vezetésében, azért találkozhatott Ottawában egy őszinte beszélgetésre is elegendő ideig Jakovlevvel, mert a kanadai kormányilletékesek a termelőkkel folytatott kötélhúzás miatt késtek a szovjet-kanadai tárgyalásokról.
Bár a Gorbacsov-Jakovlev-kapcsolat az egész világra kihatóan gyümölcsözővé vált, az mégsem volt felhőtlen. Jakovlev, aki 1991 áprilisában levélben figyelmeztette Gorbacsovot, hogy puccs készül ellene – az állítólagos hatalomátvételi kísérletet 1991 augusztusában hajtották végre a régi rend hívei -, utóbb azt vetette főnöke szemére, hogy a kompromisszumok mesteréből az évek során a kompromisszumok rabjává vált. „1987 januárjára a régi rend hívei megerősödtek, és visszavágásra készültek. Ekkor kellett volna határozott lépéseket tenni, ám Mihail Szergejevics nem cselekedett” – vélekedett egy 1996-os interjúban a pártból egyébként az ominózus puccs előtt egy-két nappal kilépni kényszerített Jakovlev. Ugyanakkor rögtön önkritikát gyakorolva meg is védte Gorbacsovot: „Természetesen nem csak ő a hibás, én például ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy váltsák le az összes olyan főszerkesztőt, aki a konzervatívok oldalán állt. Nem tettem meg, ezért is vélem úgy, hiba lenne mindenért Gorbacsovot hibáztatni.”
Ehhez képest paradoxonnak tűnhet, hogy ma sokan úgy vélik, a peresztrojka főideológusaként talán ő tette a legtöbbet a sajtószabadságért: a korszak legismertebb szovjet lapjainak – Ogonyok, Moszkovszkije Novosztyi, Izvesztyija – élére a Jakovlev által kinevezett fiatal és reformokra kész újságírók kerültek. Döntő szerepe volt abban is, hogy Moszkva több évtizedes tagadás után végül 1988-ban elismerte, az 1939-es Molotov-Ribbentrop- paktumnak valóban volt titkos záradéka, valamint abban, hogy elindították mintegy négymillió ember rehabilitálását Oroszországban, akiket a szovjet időkben koholt vádak alapján ítéltek el.
Jakovlev – csakúgy, mint Gorbacsov – egyébként nem számít népszerű embernek a mai Oroszországban: az orosz átlagpolgár éppen a Szovjetunió szétverését rója fel nekik. Bírálói több alkalommal is azzal vádolták, hogy amerikai kém volt – a szovjet titkosszolgálat egyszer a beszervezését bizonyító dokumentumokat is átadott Gorbacsovnak, ám azokat végül hamisnak minősítették -, és halálának másnapján több nekrológíró is belerúgott az utóbbi időben a politikától teljesen visszavonult politikusba. „Jakovlev mindent megkapott Gorbacsovtól és a szovjet rendszertől, ám mit adott ő? (…) Nyert-e a Nyugat a második szuperhatalom anarchiába torkolló szétverésével? Aligha, hiszen a világ sokkal kiszámíthatatlanabbá vált, és a bizonytalanság árát Amerika és a Nyugat fizeti meg” – értékelte és bírálta egyszerre a Vedomosztyi című moszkvai lapban Szergej Zemljanov orosz politológus a Nyugaton egyértelműen a hidegháború (egyik) befejezőjeként ünnepelt Jakovlevet.
NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA
