Forrás: HíradóA nagy cezúra 1936-ban, a berlini olimpián következett be
Az őszi német könyvpiac egyik legérdekesebb és legtartalmasabb kötetével jelentkezett a frankfurti könyvvásár alkalmából Nils Havemann, aki a Német Labdarúgó Szövetség (DFB) ténykedését és vonzalmait vette górcső alá a hitleri évek idején.
A szerzőt maga a DFB kérte fel az igényes monográfia megírására, ám távolról sem önként. Német politikusok 1975 óta noszogatták a szövetséget, hogy nézzen végre őszintén szembe a nemzetiszocializmus 12 éve alatt kifejtett tevékenységével. Ez annál is indokoltabbnak tűnt, mert az 1949-ben újra megalapított DFB vezérkarának névsora szinte hajszálra egyezett a nácik alatt működő labdarúgó szövetség vezetőivel. Ezeknek a zöme aktív tagja volt a hitleri nácipártnak. Negyedszázadnak kellett eltelnie, míg a DFB 2001-ben elszánta magát, és megkereste a történész-szövetséget: kérjen föl a munkára olyan kutatót, aki képes a levéltárak átfogó tanulmányozása alapján független, elfogulatlan krónikát készíteni a DFB 1933-45 közötti éveiről.
Havemann persze korábban kezdi a szövetség „átvilágítását”, de az izgalmak 1933-ban kezdődnek. A náci párt (NSDAP) hatalomra jutása után minden szervezetre, egyesületre a bedarálás (Gleichschaltung) veszélye leselkedett. Ezt megelőzendő, a DFB korifeusai – akik amúgy sem liberális szellemiségükről voltak híresek – nem győztek hűségnyilatkozatokat tenni a NSDAP felé. Tetejébe átvették a párttól a „mindenben a vezér dönt” elvet. A kemény szigor amúgy sem állt távol a DFB elnökétől, Felix Linnemanntól, aki „civilben” a bűnügyi rendőrség felügyelője volt – egyenruhában pedig SS Obersturmbannführer.
A nagy cezúra 1936-ban, a berlini olimpián következett be: miután a német válogatott már a labdarúgó torna második fordulójában búcsúzni kényszerült (0:2 Norvégiával szemben), a „birodalmi edző” posztján Sepp Herberger (NSDAP-tag) váltotta fel mentorát, Otto Nerzet. Utóbbi kezdetben a Német Szociáldemokrata Pártnak volt a tagja, ám 1933 után villámgyorsan „átigazolt” az NSDAP-hez. Ez sem mentette meg a DFB-t attól, hogy ne rendeljék alá a birodalmi sportvezetésnek, mielőtt 1940-ben a nácik végleg feloszlatták. A szövetség persze berzenkedett ez ellen; ám az, hogy ezt utólag a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak tüntessék fel, merő hazugság volt – írja Havemann.
A berlini olimpia után megváltozott a zsidó labdarúgók és mecénások iránti viszony is: az addigi szekatúrát a kifejezett üldözés váltotta fel. Tömegessé vált a zsidó sportolók eltávolítása az egyesületekből: összesen 40 ezret zártak ki. Az SA aktív tagjaként Nerz – aki vehemensen védte az amatőr státus becsületét – nem átallott olyat leírni, hogy a zsidók különös vonzalmat éreznek az általa erkölcstelennek tartott hivatásos labdarúgáshoz, illetve hogy „a zsidóság bomlasztó hatást gyakorol az egyesületi életre” 1933 előtt viszont nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy edzői fizetését a VfR Mannheim és a Tennis Borussia zsidó mecénásai javítsák fel.
A szerző Linnemann, Nerz, Herberger és Peco Bauwens (utóbbi a DFB-t képviselte 1933-45 között a FIFA-nál) karrierjének segítségével mutatja be, milyen sokrétűek voltak az egyes funkcionáriusok motívumai, amelyeknek alapján együtt csaholtak a nácikkal, elfordították a fejüket, vagy a vállukat vonogatták az embertelenségek láttán. Havemann lerombolja könyvében azt a „naiv mítoszt” is, amelynek értelmében a munkásokra építő egyesületek (Schalke 04, Borussia Dortmund, Rot-Weiss Essen) keményen ellenálltak a náciknak.
A Fussball unter Hakenkreuz (Futball a horogkereszt alatt) című, 473 oldal terjedelmű kötetben csupán egyetlen „ellenállási” mozzanat akad. A náci Anschluss után, 1938 áprilisában lejátszott Németország-Ostmark (Ausztria ekkor már nevében sem létezett többé, a nácik a birdalom „keleti gyepűjévé” degradálták) válogatott mérkőzésen Matthias Sindelarnak, a bécsiek legendás csatárának megtiltották, hogy gólt lőjön a „birodalmi” honfitársak hálójába. Sindelar egy félidőn át feltűnően elegáns módon hagyta ki a jobbnál jobb helyzeteket – hogy azután a második 45 percben megszerezze a vezetést csapatának, majd társa, Karl Sesta gólja (2:0) után valóságos örömtáncot lejtsen a dísztribünön ülő náci hatalmasságok szeme előtt.
A dacos tett ott és akkor nem járt következménnyel. Sindelar kilenc hónappal később, szénmonoxid-mérgezésben halt meg. Halálának körülményei mindmáig tisztázatlanok
(MTI-Panoráma – Dorogman László)
