Forrás: HVGKülön cenzúratörténeti fejezetet írt évtizedeken keresztül folytatott csatározásaival a 74 éves korában, múlt héten elhunyt költő-író-publicista, Eörsi István. A pártállam idején talán az volt legparadoxabb javaslata, hogy az Árószövetség harcolja ki végre a cenzúra bevezetését.
„Kevésbé engem nem tudnak kiadni, mint hogy egyáltalán nem adnak ki” – idézte fel mesterének, Lukács György marxista filozófusnak egy 1960-as évekbeli bonmot-ját Eörsi István. „Ez a mondat és a mögötte rejlő gondolkodásmód kitörölhetetlen hatással volt rám” – vallotta meg a Beszélőben 1997-ben a gyakorta nyughatatlan, kényelmetlen vagy éppenséggel piszkálódó jelzővel illetett szerző.
A költő-író-esszéista-színházi dramaturg-sajtópárbajhősnek – publicisztikai hevülete, illetve sokműfajúsága miatt – az irodalmi munkásságát is gyakorta megkérdőjelezték. Mindazonáltal nemigen vitathatja senki az ellenzékitárs Kőszeg Ferencnek azt a szamizdat Beszélőben megjelent megállapítását, miszerint Eörsi összeütközéseiből a hatalommal „a magyar cenzúratörténet külön fejezete” állítható össze. „Mindig úgy gondoltam, itt vannak a könyveim, amott pedig az olvasó. Köztem és a közönség között pedig van egy bizonyos közeg, amelyen át kell törni” – adta magyarázatát Eörsi évtizedeken át folytatott harcának egy 1989-es interjúban.
Nehéz lenne eldönteni, melyik volt a múlt héten elhunyt író első csatája. Az irodalomtörténet ugyan számon tartja, hogy 1952-ben Déry Tibor Felelet című regényének pártvitáján a tanácskozás legfiatalabb résztvevőjeként Eörsi azzal kezdte mondandóját, nem ért egyet Révai József elvtárssal, aki éppen kitagadta a szóban forgó Déry-opust a szocialista szellemiségű művek sorából. Az utolsó éves egyetemistaként hangját próbálgató költőnek ezt a felszólalását – korábbi és még néhány éven keresztül írt, Rákosit és Sztálint magasztaló klapanciái okán – aligha lehet a cenzúra elleni fellépésnek nevezni. Eörsi maga az ezredfordulón megjelent Versdokumentumok magyarázatokkal című, elsősorban önmaga fölött ítélkező kötetében úgy fogalmazott, a forradalom után szervezkedésért rá rótt börtönbüntetését vezeklésének tekintette „az égbekiáltó csalásban” való egykori közreműködéséért.
Többek között erről az agresszív szellemi buzgalomról is szólt 1960-as kiszabadulása utáni első színpadi műve, A kihallgatás. A darab egyik ihlető élménye lehetett az is, hogy alig néhány héttel 1956 decemberi letartóztatása után, bürokratikus félreértésből megjelent – Ütni az ördögöt címmel – Eörsi második verseskötete. Noha az abban lévő költemények még csak a vakság szégyenéről szóltak, az Élet és Irodalom (ÉS) – Ütni az eördögöt! című – 1957-es feljelentő cikkében már a proletárdiktatúra elleni „uszításnak” és „vicsorgásnak” értékelte azokat. A dráma egyébként csak negyedszázados fióklét után jutott magyarországi premierjéhez. Aczél György, a Kádár-korszak kulturális fődöntnöke ugyanis néhány olyan változtatást kért tőle, melyek a szerző megítélése szerint a mondandójától fosztották volna meg művét.
Az „apróbb” módosítási, illetve kihagyási „kérésként” elővezetett szerkesztőségi és könyvkiadói cenzurális beavatkozások ellen – más magyarországi fórum híján – Eörsi írószövetségi felszólalásokban emelt szót, közgyűlésről közgyűlésre. 1971-ben például az adta – egyik kedvelt, később publicisztikai rovatcímmé is emelt szavával – az ürügyet, hogy az „amúgy is számos herélésen átesett” Különremény című kötet példányai a nyomdából nem a könyvesboltokba, hanem raktármélyre kerültek. Hatalmas tapssal fogadott beszédében Eörsi nem a betiltás tényét kifogásolta, „mindössze” írásbeli indoklást kívánt (volna). Más, nem mellékes kérdés, hogy az – Eörsi szavaival: megalkuvásra szocializálódott – elnökség úgy ítélte meg, egy könyv kedvéért „nem veszélyezteti az állami és pártszervekkel nagy nehezen kialakított jó viszonyt”.
Jegyzett ellenzékiként viszont a cenzúra bevezetésére tett írótársait meghökkentő javaslatot a tíz évvel későbbi közgyűlésen. A „kettős publikálás”, vagyis a nyugati, illetve a szamizdatsajtóban való jelenlét miatt – Konrád Györggyel, Petri Györggyel, Nádas Péterrel együtt – tiltólistán szereplő Eörsi úgy érvelt: „a jelen helyzetben már az is előrelépés lenne”, ha egy törvény legalább kodifikálná a tilalmakat, s akkor a cenzor nem személyeket, hanem „csak” műveket hallgattatna el. E korántsem naivitás inspirálta javaslatot az írószövetségi tagtárs, Jovánovics Miklós, az ÉS akkori főszerkesztője azzal a tréfával pöckölte le, hogy lapjában ő továbbra is vállalja Eörsi írásainak cenzúráját.
Az ideológiai felügyeletre két évvel később, 1983-ban szükség is volt. Hajdú János, A Hét című tévéműsor főszerkesztője ugyanis pártutasításra durván megtámadta a már említett ÉS-ben a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről Kutyaszorító címmel beszámoló Duray Miklóst, illetve a New Yorkban megjelent kötet előszóíróját, Csoóri Sándort (HVG, 2002. május 25.). A később elhíresült cikk olvastán Eörsit elsősorban az háborította fel, hogy a Magyarországon hozzáférhetetlen könyv szerzőit Hajdú úgy feketítette be, hogy a megtámadottak még csak lehetőséget sem kaptak a viszonválaszra. Talán mondani sem kell, a hetilap Eörsi reagálásának sem adott teret. Amikor viszont 1994-ben Hajdú egy nyilatkozatában azzal adott felmentést magának, hogy lám, neki volt igaza, hiszen 1990-ben Csoóri úgymond már nyíltan zsidózott, a szexualitással és az anyagcserével gyakran példálódzó író-publicista ekképp kommentált: „A vádlott elismeri, hogy tíz évvel ezelőtt csakugyan megerőszakolt egy szűzlányt, de az időközben kurva lett, tehát mégsem erőszakolta meg, mert egy kurvát nem kell megerőszakolni.”
Ez utóbbi reagálás már jellegzetes megnyilvánulása annak a „normális magyarországi írói létnek”, amelynek kezdetét Eörsi 1988-ra, A kihallgatás kaposvári bemutatójára datálja. Ekkortól ugyanis nemcsak regényei, színdarabjai jelentek meg egymás után, de véleményét az első nyilvánosságban is kompromisszumok nélkül fejthette ki.
A kimondás mámora annyira magával ragadta, hogy a rendszerváltást követő másfél évtizedben nemigen akadt fontosabb ügy, melyhez ne szólt volna hozzá. Amikor cenzurális megnyilvánulást észlelt, vagy csupán gyanított a háttérben, bizonyosan megszólalt, tekintet nélkül arra, hogy az érintett barátja, avagy éppen ideológiai ellenfele volt-e.
II. János Pál pápa 1991-es első magyarországi látogatása kapcsán például élesen tiltakozott az ellen, hogy a nagy vizitkor a rendőrség őrizetbe vette a magyar anarchisták lapjának valamennyi (azaz: két) rikkancsát, megakadályozva, hogy azok a helyszínen árusítsák azt a számot, melyen a pápa képe alatt az olvasható: „Ne jöjjön el a Te országod!” Tette mindezt akkor, amikor az abortuszellenes egyházfőt „szexspecialistának” nevezve írt „köszöntő” – s a maga idején a hívők körében óriási felzúdulást kiváltó – verset a Magyar Narancsban. Amelynek szerkesztőségét 1998-ban viszont azért nem kímélte, mert tudomására jutott, hogy a lapgazda nyomására „kedvenc lapja” nem közölt egy, a szocialista párti Szekeres Imre ügyleteiről szóló írást. Ugyanez a vehemencia jellemezte akkor is, amikor tavaly augusztusban Kuncze Gáborhoz címzett nyílt levélben jelentette be, kilép az – általa is alapított – SZDSZ-ből. „Először történt meg, hogy egy morális disznóságot jogi érveléssel hagyott jóvá” az ügyvivő testület – jelentette ki Eörsi, amikor értesült arról, hogy a nevezett grémium úgy foglalt állást: az SZDSZ által a parlament alelnöki székébe delegált Wekler Ferenc a szőlőültetvényeihez szerzett állami támogatás során (HVG, 2004. augusztus 21.) csupán „élt és nem visszaélt” a pozíciójából fakadó lehetőséggel.
„Az akolmelegtől és a nyájszellemtől való ösztönös irtózásom tett magányossá” – hangoztatta visszatérően, amikor kérlelhetetlenségéről vagy éppenséggel kiállhatatlanságáról faggatták, s gyakran utalt arra az 1989-es írására, amelyben az egykori ellenzékiről, a frissiben csehszlovák államfővé választott Václav Havel protokollrabságáról elmélkedett. „Magam elé képzelem, amint rolleren közlekedik a Hradzsin végtelen folyosóin (…) a biztonsági tisztek futva követik (…) a rollerező hallja a nyomában loholó roppant falka lihegését. Boldogság fogja el: üldözött megint, vagyis szabad ember.”
Effajta üldözöttként élte meg, s – négy hosszú cikke és számos nyilatkozata bizonyság rá – nem nyugodott bele, hogy jogerős bírósági ítélet tiltsa el egyik (a műveiben évtizedek óta előszeretettel használt „züllött”) jelzőjétől. A halála előtt egy héttel írt utolsó cikkében is azt tette szóvá az ÉS-ben, hogy a Nap-kelte című műsor szerkesztői gyámság alá helyezték: előre felvett nyilatkozatából, úgymond az ő védelmében, kiollózták azon mondatokat, amelyekkel felperesét, Schmidt Máriát, a Terror Háza főigazgatóját illette.
Mindezek után meglehetős meglepetést keltett, hogy az esztendeje elvi okokból elhagyott párt a múlt héten bejelentette: „saját halottjának” tekinti az idén kapott Kossuth-díját csak Leukémia-díjként emlegető Eörsit. Ezt követően született meg az öniróniára még hajlamos szabaddemokraták körében az 1956. októberi Rajk-temetés szállóigéjének (HVG, 1997. március 1.) parafrázisa: „Szegény Pista, ha élne, most biztosan közénk… durrantana.”
MURÁNYI GÁBOR
