Forrás: OrigoMásfél évvel a kvalifikációs sorozat kezdete után, véget értek a 2006-os világbajnokság európai selejtezői – legalábbis, ami a csoportmérkőzéseket illeti, hiszen pár pótselejtező még hátra van. Hatalmas szenzáció ezúttal nem született (mint mondjuk a franciák és az angolok búcsúja 1994 előtt, vagy a hollandok ki nem jutása a legutóbbi vébét megelőzően), még úgy sem, hogy az aktuális Európa-bajnok, vagyis Görögország biztosan nem szerepel majd a világbajnokságon. A kisebb meglepetések közé a spanyolok vártnál gyengébb szereplése tartozik, nekik pótselejtezőt kell játszaniuk, akárcsak a cseheknek, akiket az Eb után sokan biztos vb-résztvevőnek tartottak.
1. csoport: érvényesült papírforma
Túl nagy meglepetés nem született ebben a csoportban, hiszen alapvetően a papírforma érvényesült: az a két gárda végzett az első két helyen, amelyeket a kvalifikáció kezdete előtt a legerősebbnek tartottak, a románok végül érdemben nem tudtak beleszólni a küzdelembe.
A kérdés mindössze az volt, hogy a holland vagy a cseh válogatott szerzi meg a biztos világbajnoki szereplést érő, első helyet. Végül az Oranje lett a befutó, annak ellenére, hogy az Európa-bajnokság utáni generációváltás miatt, sokan a németalföldi gárda bukdácsolását jósolták. Az új szakvezető, Marco van Basten azonban, szinte egyetlen rossz döntést sem hozott, vezérletével a holland csapat egyelőre veretlennek mondhatja magát. Ez a sorozat tavaly augusztus, immár 15 mérkőzés óta tart, és mindenképpen tiszteletre méltó, annál is inkább, mert az egykori aranylabdás ezt elsősorban olyan focistákkal érte el, akiket ő fedezett fel. Elég, ha csak a legutóbbi, Csehország elleni, prágai találkozóra gondolnuk: Van Basten gondolkodás nélkül becserélte a második félidőre azt a Ron Vlaart, akinek mindössze hét élvonalbeli mérkőzés volt a háta mögött. Jól látható, hogy a tréner nem a nevek, hanem a teljesítmény alapján döntött, így aztán az új Oranje sokkal inkább épül az AZ Alkmaarra, mint a PSV-re vagy az Ajaxra. A még sikerre éhes fiatalok, a rutinos veteránokkal (Edwin van der Sar, Phillip Cocu, Ruud van Nistelrooy, a jövőben talán Edgar Davids is) kiegészülve remek csapatot alkotnak.
Ami a cseheket illeti, a jelek szerint nekik rendre az Eb-selejtezőkön megy jobban, hiszen Csehszlovákia szétválása óta, egyszer sem jutottak ki a vébére, és akárcsak négy évvel ezelőtt, most is pótselejtezőre kényszerültek. Karel Brückner immár nem számíthatott egyik legfontosabb emberére, Pavel Nedvedre (akit azóta is próbálnak meggyőzni arról, hogy térjen vissza a válogatottba, egyelőre sikertelenül), és a kvalifikációs sorozat második felére többször is fel kellett forgatnia az együttesét a sérülések miatt. A hollandok elleni hazai meccsen, a korábbi alapemberek közül nem állt rendelkezésére René Bolf, Marek Jankulovski, Jan Koller és Vratislav Lokvenc sem, arról nem is beszélve, hogy Karel Poborsky vagy Tomás Rosicky formája az utóbbi időben nem valami kiemelkedő.
A csehek erejét jelzi azonban, hogy még így is különösebb gond nélkül megszerezték a második pozíciót, izgulniuk csak a románok elleni, idegenbeli vereségük miatt kellett egy kicsit. Valószínűleg minden semleges drukker azt szeretné, hogy Milan Barosék kijussanak a vébére, hiszen mindenképpen Európa élgárdái közé tartoznak.
A két éllovas mögött csak Románia kapaszkodott, keleti szomszédunk azonban az Örményország elleni, idegenbeli pontvesztéssel olyan hátrányba került, amit később már nem tudott behozni. A hollandoktól ők is mindkétszer vereséget szenvedtek, és hiába cseréltek edzőt menet közben (Anghel Iordanescut Victor Piturca váltotta), mindez csak arra volt jó, hogy még több futballista magára húzhassa a címeres mezt. Piturca ugyanis egyrészt aktivizálta a már visszavonult nagy öregek egy részét (a legjobb példa erre Dorinel Munteanu, aki meg is döntötte a Gheorghe Hagi által tartott válogatottsági rekordot), másrészt pedig sokkal bátrabban támaszkodott az otthon szereplő focistákra, amire meg is volt az indoka, elég, ha csak arra gondolunk, hogy az UEFA-kupa csoportkörében három bukaresti együttes is szerepel. Ágy aztán a kvalifikációs sorozatot nyitó és záró, finnek elleni mérkőzések között, összesen 56 focista mondhatta el magáról, hogy pályára lépett a román válogatottban.
2. csoport: elvérzett az Európa-bajnok
Az első váratlanabb eredmény ebben a csoportban született azzal, hogy az ukránok az élen végeztek. Azt mindenki tudta, hogy Oleg Blohinnak kiváló focisták állnak a rendelkezésére, de elődjeinek, ebből az alapanyagból nem sikerült ütőképes csapatot faragnia, Andrij Sevcsenkóék rendre csak a pótselejtezőkig jutottak el. Most viszont nem bíztak semmit a véletlenre, és Európából elsőként kvalifikálták magukat a világbajnokságra, menet közben, egy hat mérkőzésből álló győzelmi sorozatot produkálva, amelynek során még csak gólt sem kaptak. Ágy aztán a végén még az is belefért, hogy utolsó három találkozójukból mindössze két pontot szerezzenek. Három vetélytársuk közül kettővel szemben is veretlenek maradtak, csak Törökországtól kaptak ki, de ennek a találkozónak már nem volt tétje – legalábbis az ukránok számára, a félholdasoknak annál inkább, hiszen Fatih Terim együttese tulajdonképpen ennek a győzelemnek köszönhette második helyét.
A törökök a kvalifikációs sorozatot még Ersun Yanallal a kispadon kezdték, ám őt júniusban menesztették posztjáról, hiszen úgy tűnt, hogy a csapat képtelen lesz megszerezni a második helyet. A korábbi sikeredző, Terim pedig jött, látott és (eddig legalábbis) győzött: három vébéselejtezőn hét pontot szerzett, és legnagyobb szerencséjére a két rivális eredményei is kedvezően alakultak a számára: a dánok legyőzték a görög együttest, aminek köszönhetően a hellének visszaestek a törökök mögé, akik viszont éltek a kínálkozó lehetőséggel. Terim alaposan átalakította a gárdát: a kapuban Rüstü Recber helyett Volkan Demirelnek szavazott bizalmat, reaktiválta a védelemben a 2002-es világbajnokság egyik hősét, Alpay Özalant, a középpályán pedig az elődje által mellőzött Tümer Metint és Selcuk Sahint favorizálta. Ez a négy játékos Yanalnál egyetlen percet sem töltött a pályán, Terimnél viszont mind a három vébéselejtezőn kezdők voltak; elsősorban Tümer teljesítményét érdemes kiemelni, a Besiktas focistája ugyanis mind a három összecsapáson gólt szerzett – ebből kétszer győztes találatot.
A dánok elsősorban azért buktak el, mert a csoport három másik nagyágyúja közül, csak a görögöket tudták legyőzni, őket is csak egyszer. A grúzok elleni pontvesztés még belefért volna, ha nem kapnak mondjuk ki Ukrajnában vagy Görögországban. Ezzel a harmadik helyezéssel a dánok 1994 óta először maradtak le egy nagy világversenyről, és könnyen lehet, hogy ez Morten Olsen szövetségi kapitány állásába kerül majd.
A görögök viszont a kudarc ellenére is hosszabbítanának Otto Rehhagellel, hiszen nem feledték el az Európa-bajnoki diadalt, még ha ez a mostani negyedik hely bizonyos szinten arra is utal, hogy a kontinensviadal megnyerése egyszeri és megismételhetetlen bravúr volt a hellének számára. A csapat szinte teljesen az Eb-győztesekre épült, csak az utolsó körben került be a keretbe pár olyan futballista, aki nem volt részese a nagy győzelemnek, de a jelek szerint a csapat már nem képes olyan egységes játékra, mint Portugáliában. A gólszerzés továbbra sem volt erőssége a görögöknek, kiesésüknek elsősorban ez volt az oka (az együttes ugyanannyi gólt kapott, mint a törökök – vagyis a védekezéssel nem akadt probléma -, de nyolccal kevesebbet szerzett a félholdasoknál. Rehhagel pechjére, az utolsó három selejtezőn legjobb csatára, Angelosz Hariszteasz nem állt a rendelkezésére, ami főleg a dánok elleni találkozón okozott gondot, ahol mindenképpen nyerni kellett volna – ehelyett egy 1-0-s vereség lett a vége.
3. csoport: Pauleta Eusebio nyomdokain
Ebben a csoportban is akadt meglepetés, még ha nem is olyan nagy, mint az előzőben – az azonban mindképpen váratlan eseménynek számított, hogy a portugálok mögött, a szlovák együttes szerezte meg a második helyet. Jellemző a csoport „őrültségére”, hogy a luzitánokat, az egymás elleni eredmények tekintetében Liechtenstein szorította meg a legjobban: a miniállam hazai pályán 2-2-es döntetlent ért el Pauletáékkal, Portugáliában pedig csak 2-1-re kapott ki, mégpedig úgy, hogy a szünetben még vezetett 1-0-ra. A jelek szerint a portugál focisták jobban fel tudták szívni magukat a rangadókra, amire a legjobb példa az oroszok elleni hazai meccs: a szbornaja egy hetest kapott Lisszabonban.
Luis Felipe Scolari együttese alapjában véve az előző Európa-bajnokságon látott csapatra épült, eleinte egyedül Luis Figo hiányzott a kontinensviadalon szerepelt gárdából, azonban a rutinos játékos később meggondolta magát, és mégis csak visszatért a nemzeti tizenegybe, így aztán a találkozók felén már ő is pályára lépett. A kulcsfigura azonban nem annyira Figo, mint inkább Cristiano Ronaldo és Pauleta volt: előbbi játékos hét, utóbbi pedig tizenegy gólt ért el a kvalifikációs sorozatban. A PSG támadója ezzel egyrészt az európai vébéselejtezők gólkirálya lett, másrészt a portugál örökranglistán átvette az első helyet a legendás Eusébiótól, aki a nemzeti csapatban 41 gólt ért el, míg Pauleta már 42-nél tart – és még jó néhány meccsen játszhat.
A portugálok mögé inkább az oroszokat várták, de még a letteknek is több esélyt adtak, mint a szlovákoknak, elvégre a két előző gárda egyaránt ott volt az előző Európa-bajnokságon. Északi szomszédunk azonban remekül elkapta a rajtot, és a második körben az oroszok ellen idegenben elért döntetlen elég önbizalmat adott nekik. Ráadásul ekkor több futballistájuk is kiváló formában futballozott: a két nürnbergi légiós, Marek Mintál és Robert Vittek ontotta a gólokat (érdekes módon kettejük közül inkább az utóbbi volt eredményesebb a válogatottban, míg a Bundesligában Mintál lett gólkirály), de a VfL Wolfsburgban futballozó Miroslav Karhan is meglepően sok gólt szerzett. Az idén már nem ment olyan jól a szlovák csapatnak, de a portugálok ellen, hazai pályán sikerült pontot szerezniük, a kötelező győzelmek egy részét pedig sikerült kiszenvedniük; amikor pedig botlottak (így Liechtenstein ellen idegenben), akkor szerencséjükre a szbornaja nem használta ki a hibájukat. A sorsdöntő, utolsó találkozón pedig nem remegett meg a lábuk, sikerült kibekkelniük a kilencven percet, és így jobb gólkülönbségüknek köszönhetően ők lettek a másodikok.
Jól látható tehát, hogy a szbornaja számára elsősorban valóban a Portugália elleni súlyos vereség okozta a kiesést, ráadásul az a zakó morálisan is megrendítette a gárdát. A szövetségi kapitányt, Anatolij Jarcevet akkor még nem menesztették, de tavasszal már igen, és a helyére került Jurij Szjominnak nem sikerült teljesen felráznia a csapatot. A CSZKA Moszkva szakvezetői feladatait is ellátó tréner, sokkal inkább támaszkodott az idei UEFA-kupa-győztesre, nála lett például alapember a két Berezuckij fivér, bátrabban nyúlt a fiatal tehetségekhez is, de a nagy riválisok ellen egyetlen találkozót sem tudott nyerni – a szbornaja Portugália és Szlovákia ellen is nyeretlen maradt.
4. csoport: Zidane, a megváltó
Ebben a csoportban alakultak a legelképesztőbben a küzdelmek: a végeredménynél az első négy helyezettet csupán három pont választotta el egymástól, és ezen négy gárda mérkőzésein, egy kivételtől eltekintve, csupa döntetlen született. Az egyetlen kivételt a franciák jelentették, akik az írek ellen, idegenben tudták begyűjteni a három pontot, és ez elég is volt a csoportelsőségükhöz. Ehhez azonban az kellett, hogy Raymond Domenech mester reaktiválja a nagy generáció pár tagját, így Zinadine Zidane-t, Lilian Thuramot és Claude Makelelét – előbbi két játékos, rögtön az Eb után jelentette be visszavonulását a címeres meztől, míg a Chelsea középpályása az első vébéselejtező után köszönt el a válogatottól. Nélkülük azonban nem ment úgy a csapatnak, ahogyan a gallok szerették volna, főleg, hogy a Thierry Henry, David Trézéguet kettős egyetlen alkalommal sem állt össze. A házi gólkirályi címet így Djibril Cissé szerezte meg négy találattal (Henry három, Trézéguet pedig egy alkalommal volt eredményes), annak ellenére, hogy a tíz összecsapásból mindössze négyszer szerepelt a kezdők között.
A gallok legstabilabb embere William Gallas volt, aki eleinte középhátvédként, később pedig balhátvédként szerepelt, és egyetlen másodpercet sem hagyott ki a kvalifikációs sorozatban.
Míg a franciáknak az írek elleni diadal jelentette a továbbjutást, Brian Kerr csapata számára ugyanez a meccs a kiesést hozta. Az ír csapatnak elsősorban a gólszerzéssel akadtak problémái, a védekezésük elsőrangú volt, kevesebb gólt kaptak, mint Svájc vagy Izrael, de kevesebbet is értek el. Pedig legjobb csatáruk, Robbie Keane egyetlen fontos találkozóról sem hiányzott, akárcsak állandó partnere, Clinton Morrison – az utolsó, Svájc elleni hazai meccsen azonban egyikük sem tudott betalálni. Az ír együttes egyébként meglehetősen stabil volt, hat olyan futballista is akadt, aki egynél több selejtezőt nem hagyott ki, így aztán könnyen lehet, hogy Kerr mester folytathatja megkezdett munkáját, hiszen a csapatépítéssel egy darabig nem kell foglalkoznia – igaz, Kenny Cunningham máris bejelentette, hogy visszavonul a válogatottól.
A svájciak és az izraeliek között csak nüansznyi különbség döntött az előbbiek javára, hiszen a két gárda azonos pontszámmal zárt, és egymás ellen, mindkét alkalommal döntetlent játszottak, azonban míg Baselben 1-1-re, addig Tel-Avivban 2-2-re végeztek, és a helvéteknek a gólkülönbségük is jobb volt, köszönhetően a Feröer elleni 6-0-s diadalnak. Pedig ezen a meccsen első számú gólvágójuk, Alexandre Frei nem is játszott – később viszont ötször is betalált. Jellemző egyébként, hogy a szövetségi kapitány, Köbi Kuhn szerződését még az utolsó vébéselejtező előtt meghosszabbították 2008-ig, vagyis maximálisan elégedettek voltak a teljesítményével, így aztán valószínűleg ő fogja vezetni a csapatot a következő kontinensviadalon is, amelynek a svájciak társrendezői lesznek. Az igazán jó eredmény elsősorban ott várható a helvétektől, hiszen az olyan ifjoncok, mint Philippe Senderos, Tranquillo Barnetta vagy Johann Vonlanthen addigra elég tapasztalatot szereznek – igaz, a kvalifikációs sorozat végére már most alapemberek lettek, pedig egyikük sem több húszévesnél.
5. csoport: kevés gól, jó védelmek
Ahogyan azt várni lehetett, az olaszok díszlépésben masíroztak be a világbajnokságra, a squadra azzurra első helye egyetlen pillanatig sem forgott veszélyben, még akkor sem, amikor tavaly ősszel kikaptak Szlovéniában. Marcello Lippi jó előre elmondta, hogy a selejtezők, illetve az esetleges barátságos mérkőzések során rengeteg focistát ki fog próbálni, és csak a vébére állapít meg majd egy szűkebb keretet – ennek következtében, eddigi tevékenysége alatt 54 játékos húzhatta fel a címeres mezt. Olyan világklasszisnak tartott labdarúgók, mint Alessandro del Piero vagy Christian Vieri, csak elvétve léptek pályára, a csatársorban inkább Alberto Gilardino, illetve Luca Toni élvezte a bizalmat, az utóbbi mérkőzéseken, a középpályáról Francesco Tottival megtámogatva .
Az olasz mester számára a bőség zavara lehet a legnagyobba probléma, hiszen rengeteg kiváló játékos áll a rendelkezésére. Ennek ellenére például a jobbhátvéd posztjára, továbbra is keresi az ideális megoldást, és egyelőre ragaszkodik Christian Zaccardóhoz, miközben Christian Panuccit egyszer sem hívta be, és Massimo Oddót is rendre mellőzi. Amíg azonban jönnek az eredmények, addig a kritikusok szava nem sok jelentőséggel bír.
A taljánok mögött nagy volt a küzdelem, ám a végeredmény azt mutatja, hogy a norvégok simán szerezték meg a második pozíciót. A végén egy kicsit ugyan meginogtak a skótok elleni hazai találkozón, de szerencséjükre a britek nem tudtak élni a lehetőséggel, és otthon szenvedtek vereséget a belorusz gárdától. Az északi együttes támadójátéka nem volt éppen csillogó, ugyanakkor a 12 találatot kilenc futballista érte el, egyedül John Craew volt kettőnél többször eredményes – a hórihorgas csatár háromszor talált be, míg Morten Gamst Pedersen két gólig jutott. Aage Hareide szövetségi kapitány rengeteg csatárt vetett be a kvalifikációs sorozatban, játszott például Steffen Iversen, Thorsten Helstad, Sigurd Rushfeldt valamint Ole Martin Aarst – egy gólra mindegyikük jó volt. A többi capatrészben is nagy volt a fluktuáció, egyetlen olyan focista sem volt, aki mindegyik selejtezőn szerepelt volna, és olyan is csak kettő akadt, aki egy meccset hagyott ki.
A szlovének a két, Norvégia elleni vereséggel „ejtették ki” magukat, hiszen ha ezt a két találkozót döntetlenre hozzák, akkor ugyanannyi pontjuk lenne, mint a vikingeknek. Itt is elsősorban a gólszerzéssel volt probléma, ami ebben a csoportban általános „átok” volt, hiszen a skót válogatott például tíz összecsapáson, mindössze kilenc gólra volt képes. Az első három meccsen egyszer találtak be, nem csoda, hogy kirúgták a szakvezetőt, a német Berti Vogtsot. Utóda, Walter Smith jelentős javulást hozott (köszönhetően részben annak, hogy a germán mesterrel konfliktusba keveredett focisták, mint például David Weir vagy Christian Dailly visszatértek a csapatba), de a pótselejtezőt érő második hely már neki sem jött össze.
6. csoport: Lengyel álomcsatársor
Az angolok első helyével tulajdonképpen a papírforma érvényesült, és alapjában véve az sem nagy meglepetés, hogy a lengyelek lettek a másodikok a csoportban, hiszen a háromoroszlánosokon kívül, egyedül ők voltak azok, akik 2000 óta szerepeltek Eb-n vagy világbajnokságon. Csak az volt némileg váratlan, hogy a lengyel együttes olyan sok pontot szerzett, hogy pótselejtező nélkül, a legjobb másodikok egyikeként jutott ki a vébére – Pawel Janas gárdája így egymás után, a második világbajnokságra kvalifikálta magát.
A négy évvel ezelőtti csapat legnagyobb sztárja, a nigériai származású Emmanuel Olisadebe most egyetlen selejtezőn sem szerepelt, de így is a csatársor volt a legerősebb csapatrész a lengyeleknél, köszönhetően elsősorban Maciej Zurawskinak és Tomasz Frankowskinak – a két támadó összesen 14 alkalommal volt eredményes, vagyis ők érték el a gárda góljainak több mint felét. Pedig Frankowski csak a harmadik selejtezőn szerepelt először a kvalifikáció során, és egyébként is rendkívül jellemző volt Janasra, hogy gyakran keverte meg csapatát: csak Zurawski és Jacek Bak játszott mindegyik mérkőzésen. A fordulópontot az angolok elleni hazai vereség jelentette a lengyelek számára: ezt követően Janas jó néhány focistát mellőzött, és átalakította együttesét, amely meg is nyerte a következő hét összecsapását.
Az angolok (ellentétben például a legutóbbi vébével, amelyre az utolsó mérkőzés utolsó percében szerzett góllal jutottak ki) már egy mérkőzéssel a befejezés előtt kvalifikálták magukat, ennek ellenére Sven-Göran Eriksson rengeteg kritikát kapott, elsősorban az északírek elleni vereség miatt. A háromoroszlánosok alapcsapata a világ egyik legjobbja lehetne, majd minden posztra igazi világklasszis jut, de a sérülések miatt ez az ideális kezdő tizenegy csak ritkán állt össze. Főleg a két szélső védő pozícióján akadhatnak gondjai a svéd trénernek, a legutóbbi két találkozón például, a balhátvéd posztján, kényszerűségből Jamie Carragher szerepelt. A középpályán viszont a bőség zavara állhat fel, hiszen Steven Gerrard és Frank Lampard nagyjából ugyanazon a poszton szerepel klubjában, a nemzeti tizenegyben egyiküknek azonban kissé más feladatot kell ellátnia, mint amihez hozzászokott. Eriksson éppen ezért próbálkozott a 4-5-1-es szisztémával, de ez nem nagyon jött be.
Az osztrákok alapjában véve egyetlen pillanatig sem gondolhatták komolyan a világbajnokságra való kijutást – reményeik már tavaly októberben, a lengyelek elleni hazai vereséggel elszálltak. Ezzel együtt sokáig úgy tűnt, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van a válogatott háza táján, Hans Krankl a 2008-as, saját rendezésű Eb-re próbálta megtalálni csapatát – hogy aztán szeptemberben nyilvánosságra hozzák: nem hosszabbítják meg az év végén lejáró szerződését. Utódja az SK Rapid Wien jelenlegi mestere, Josef Hickesberger lesz, akinek nem lesz könnyű dolga, ha ütőképes együttest akar összehozni a három év múlva rendezendő kontinensviadalra. Krankl mindenesetre rengeteg focistát kipróbált, csak a kapusposzton hat labdarúgó szerepelt az elmúlt másfél évben, és a honosítás is általánossá vált: a török Sariyar és Akagündüz, az uruguayi Martínez, a román Gercaliu egyaránt bemutatkozhatott az osztrák válogatottban.
7. csoport: Csodavédelem Belgrádban
Ebben a csoportban történt a kvalifikációs sorozat másik nagy szenzációja: a spanyolok nem jutottak ki közvetlenül a vébére, pótselejtezőre kényszerülnek. Raúlék ugyan veretlenek maradtak, de sem a bosnyákokat, sem pedig a szerbeket nem tudták legyőzni – összességében még örülhettek is neki, hogy Bosznia nem vágott eléjük. Szergej Barbarezéknek a Belgium elleni, idegenbeli vereség tette be a kaput – a pocsékul szerepelt Vörös Ördögök, csak ezen az egy meccsen tudtak múltjukhoz méltóan futballozni, nem meglepő, hogy a távozását bejelentő Aimé Anthuenist senki nem marasztalta.
Visszatérve a spanyol együttesre, a tabellára rátekintve a támadójátéka akár még jónak is nevezhető, ám 19 góljából 11-et San Marino ellen ért el, és a többi nyolc mérkőzésen szerzett nyolc találat édeskevés. A továbbra is „szent tehénnek” számító Raúl három gólra volt képes, Fernando Torres pedig az utolsó két meccsen rúgott öt találatával, házi gólkirály lehetett. Érdekesség, hogy e két csatáron kívül, csak a kapus Iker Casillas, illetve a középhátvéd, Carles Puyol játszott minden selejtezőn – igaz, a kvalifikációs sorozat végére Aragonés mester, a jelek szerint ,megtalálta a két szélső védőjét Sergio Ramos és Antonio López személyében.
A csoportgyőztes szerb-montenegróiak elsősorban fantasztikus védelmüknek köszönhették az első helyet, a plávik tíz mérkőzésen, mindössze egyetlen gólt kaptak, amire egyetlen más gárda sem volt képes. Pedig az utolsó meccsekre, az addig állandónak számító, hátsó alakzat, a sérülések és az eltiltások miatt kissé megbomlott, de ez sem okozott gondot a délszlávoknak. Nemanja Vidic, a bosnyákok elleni kiállítása miatt a vébét eltiltással kezdi majd, ami nem jó hír, de Belgrádban jelenleg aligha ezzel foglalkoznak. Annál inkább azzal, hogy a sorozat végére Mateja Kezsman is megtalálta góllövő cipőjét, és az utolsó négy mérkőzés mindegyikén eredményes volt. Ha azonban a plávik jól akarnak szerepelni a vébén, még egy hasonlóan gólképes támadóra szükségük lesz. Szavo Milosevic vagy Nenad Jesztrovic betöltheti ezt a szerepet, de eddig nem vitték túlzásba a gólszerzést.
8. csoport: meglepetések nélkül
A hatodik csoport mellett a magyar válogatott gruppjában volt a legnagyobb a különbség az első két helyezett, na meg a többi gárda között, így aztán nem meglepő, hogy a másik legjobb csoportmásodik innen került ki. Mindez azért is érdekes, mert a svédek mindkét alkalommal kikaptak a horvátoktól, a többi mérkőzésen viszont egyetlen pontot sem veszítettek, sőt, gólt is csak kettőt kaptak. A horvátok ellenben Bulgáriával, Magyarországgal és még Máltával is (!) ikszeltek, ám a rangadók megnyerése elég volt nekik a csoportelsőséghez.
A horvát csapat legjobbja a kvalifikációs sorozatban kétségtelenül a jobb oldali futót játszó Dario Srna volt, aki öt találatával házi gólkirály lett – ehhez persze az is kellett, hogy ő legyen az első számú ítéletvégrehajtó, öt góljából kettőt ért el tizenegyesből. Rajta kívül még Darko Simunic, Niko Kovac, Niko Krancjar és Dado Prso számított kihagyhatatlannak a csapatból – jellemző az utolsó, magyarok elleni találkozóra, hogy egyikük sem lépett pályára a Szusza Ferenc stadionban, vagyis a horvátok ezt a meccset már nem nagyon vették komolyan.
Zlatko Krancjar mester mindenesetre az egész sorozat során nagyon optimistán, sokszor már túl magabiztosan is nyilatkozott, Budapesten például kijelentette, hogy szeretné megismételni a horvát válogatott 1998-as teljesítményét – márpedig ehhez Németországban a legjobb négy közé kellene jutnia a csapattal.
A svédekre ez az önteltség nem volt jellemző, Lars Lagerbäck inkább csöndben végezte dolgát, a jelek szerint sikeresen. Mondjuk ilyen játékoskerettel öröm lehet dolgozni, ráadásul a csapategységgel sem voltak gondjai: hamar összeállt a Lucic, Östlund, Mellberg, Edman védelem, a középpályán Fredrik Ljungberg, Christian Wilhelmsson és Tobias Linderoth sem hagyott ki selejtezőt, elöl pedig Zlatan Ibrahimovic volt az első számú támadó (az ő partnere hol Henrik Larsson, hol Markus Allbäck volt). Az, hogy Ibrahimovic gólerős volt, nem meglepő, mögötte pedig Ljungberg végzett a a házi góllövőlistán; a svédeknél több találatot csak a csehek és a portugálok értek el a kvalifikációs sorozatban.
A bolgár együttes messze elmaradt a várakozástól, hiszen Hriszto Sztoicskovtól természetesen azt várták, hogy kivezeti az együttest a világbajnokságra, azonban az egykori kiváló futballista, szakvezetőként nem tudott bizonyítani.
A számok nem hazudnak
Táblázatunkban a magyar válogatott teljesítményét lehet nyomon követni az 1988-as Európa-bajnokság kvalifikációs sorozata óta. Az első oszlopban a megszerzett és megszerezhető pontok találhatóak (1994-ig csak két pont járt a győzelemért), a másodikban a teljesítmény százalékban kifejezve, végül pedig az ezzel megszerzett helyezés. Jól látható, hogy a Csank-féle válogatott pótselejtezőt érő második helye kivételével, a magyar csapat 1992 óta mindig a negyedik pozíciót szerezte meg csoportjában, vagyis meglehetősen messzire állt a kvalifikációtól – igaz, a tabella azt nem tudja jelezni, hogy a pontok megszerzése miként alakult (Gellei Imre együttesének például, a 2004-es Eb selejtezőben, az utolsó mérkőzés előtt, még volt matematikai esélye a továbbjutásra).
Az is világosan látszik, hogy Lothar Matthäus hangzatos kijelentései ellenére, semmiféle előrelépés nem történt a teljesítményben – egy százalékkal ugyan javult a helyzet, de ez nem szignifikáns különbség, helyezésben pedig ugyanazt jelentette.
1988 8/16 50 % 3.
1990 8/16 50 % 3.
1992 8/16 50 % 4.
1994 5/16 31 % 4.
1996 8/24 33 % 4.
1998 12/24 50 % 2.
2000 12/30 40 % 4.
2002 8/24 33 % 4.
2004 11/24 45 % 4.
2006 14/30 46 % 4.
(FOCIVILÁG)
