Forrás: 168 Óra

Törököt fog az EU?

2005/41 – Glóbusz

Kasza László

A kérdésre tíz, tizenöt vagy talán csak húsz év múlva tudunk érdemben válaszolni. Addig – ha korábban meg nem szakadnak a tárgyalások – rágjuk a csontot: európai egyáltalán a török; fenyegeti-e szabadságunkat, mint a 16-17. században; élhet-e egymás mellett a keresztény és mohamedán kultúra; mi jobb, ha magunkhoz kötjük őket, vagy ha távolságot tartunk tőlük? És így tovább. Bekerülhet-e az Európai Unióba Törökország?

Egyik kérdés sem új. Született is mindegyikre számos ellentétes válasz, nem lettünk tőlük okosabbak. Csak azt tudjuk: október 3-án hivatalosan is elkezdődött az EU eddigi legnagyobb, legbizonytalanabb kimenetelű bővítési maratonja. 73 millió ember csatlakozásáról van szó, ami több, mint a tavaly felvett tíz állam lakossága. Olyan ország a tét, amelynek csak ötöde fekszik Európában. És amíg az EU eddigi huszonöt tagállamának népei nagyjából ugyanahhoz a művelődési körhöz tartoznak, vallásuk a zsidó-keresztény gyökerekből ered, a törökök más kultúrából származó mohamedánok.

Pirula, parola

Sokan már azt is nehezen tudják megemészteni, hogy a törökök EU-csatlakozása egyáltalán szóba került: „Mi lesz ebből?” – kérdezte kétségbeesést színlelve az osztrák tévé kommentátora. Nem tudjuk. De azt igen: a sógorok dekoratív külügyminiszter asszonya jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett keserűvé tenni a lenyelésre ajánlott pirulát: huszonnégy igennel szemben mondott napokon át „nem”-et a tárgyalások megkezdésére. Végül elérte, hogy az európai közösség hagyományainak megfelelően a döntés nem örömet, legfeljebb megkönnyebbülést hozott.

És az is az EU házirendjéhez tartozik, hogy kifutottak az időből. Ám ezúttal nem a tárgyalóterem falióráját állították meg öt perccel tizenkettő előtt, hanem az angol humort alkalmazták. Éjszaka fél egykor, amikor végre az osztrákok is felzárkóztak, és a török külügyminisztert is sikerült Luxemburgba röpíteni baráti kézrázásra, a konferencia elnöke, Straw angol külügyminiszter az órájára pillantva kijelentette: „Örülök, hogy sikerült a terveknek megfelelően 2005. október 3-án Törökországgal megkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat.” Majd hozzátette: „Az időeltolódás miatt Nagy-Britanniában még csak fél tizenkettő van, és ugye az elnök országának ideje a mérvadó.” Egyszóval, derűs pillanata is volt ennek az éjszakának.

A luxemburgi diplomaták nem értették, hogy az osztrákok miért küzdenek a tárgyalási szerződés egyik félmondata ellen („a tárgyalások célja a csatlakozás”), amelyet korábban már kétszer jóváhagytak. És az sem volt világos, hogy miért akarják még egyszer felvenni a szövegbe azt („a felvétel az EU befogadóképességétől függ”), ami már úgyis benne volt. Pedig elég lett volna felütni egy osztrák lapot, hogy megtudják, Ausztriában három tartományi választás követi egymást gyors egymásutánban.

Az első egy nappal a luxemburgi szavazás előtt volt Stájerországban. Schüssel miniszterelnök konzervatív pártja a Luxemburgban tanúsított magatartástól várt jobb eredményt. (Ott nem jött be a számítása.) Ágy aztán maradt az intellektuálisan nehezen értékelhető, de a médiában gyakran idézett magyarázat, miszerint az osztrákok még mindig félnek, hogy a törökök 1529 és 1683 után harmadszor is ostrom alá veszik Bécset. (Azon a bizonyos éjszakán Gül külügyminiszter azzal a megjegyzéssel csókolt kezet osztrák kolléganőjének, Ursula Plassniknak, hogy „kétszer visszaküldtek bennünket Bécsből, amikor fegyverrel jöttünk, most békés szándékkal kérjük a bebocsátást”.)

Persze a napi politikai indíttatású, kicsinyes osztrák ellenkezésnek komoly társadalmi háttere is van. A francia és holland népszavazás eredménye mutatja: az EU lakói idegenkednek a bővítésektől. Ha annak idején mindenhol népszavazást tartottak volna, mi sem lennénk ma tagjai a közösségnek. És amióta bent vagyunk, már mi sem csak viszonylagos jólétünket féltjük a szegény csatlakozni kívánóktól, hanem felvetjük azt a jogos kérdést is, hogy hol a további bővítés határa. Románia és Bulgária csatlakozása már ténynek tekinthető, Horvátországgal pedig megkezdődtek a formai tárgyalások. Mi következik? Ukrajna, Belarusz, Szerbia, Macedónia, Albánia?

Állam, egyház

Alighanem egy kevéssé rokonszenves, de őszinte meggondolásból kell kiindulnunk. Abból, hogy a régi tagok nem felebaráti szeretetből vettek fel bennünket az EU-ba, hanem mert saját békéjüket gondolták megvásárolni ezzel a lépéssel. Azt remélték: ha a térség egymással évszázadok óta marakodó népeit magukhoz kötik az EU törvényeivel, szabályaival, gazdasági kilátásaival, nyugalmukat tartósítják Európában. Tapasztalatból tudják: az ő országaik is akkor léptek a tartós béke és jólét útjára, amikor sikerült a köztük lévő ellentéteket, viszályokat érdekeik és a nemzetközi intézmények összefonódásával megszelídíteni.

A bővítés támogatói úgy látják – és most már mi is belülről nézzük ezt a kérdést -: ekként elejét vehetjük az újabb boszniai, koszovói típusú háborúknak. Ha ezeket nem sikerül eleve megakadályozni, nagyobb árat fizetünk emberéletben, anyagiakban, mint amennyibe csatlakozásuk kerül.

Ami pedig a törököket illeti: a fenti megfontolást továbbgondolva, találunk talán még fontosabb, időszerűbb érvet felvételük mellett. Korunk és feltehetően a következő generációk nagy problémája az iszlám nevében gyilkoló terrorizmus. A török lakosság háromnegyede mohamedán. Az iszlám azonban ott nem államvallás. A modern Törökország megalapítója, Kemal Atatürk („a Törökök Atyja”) rendszere szétválasztotta az államot és az egyházat, érvénytelenítette az iszlám törvénykezést, és svájci, angol mintájú jogszolgáltatást vezetett be. Talán nem alaptalan a remény, hogy Törökország összekötő kapocs lehet az iszlám országok és a keresztény Európa között, közvetíthet a terrorizmus elleni harcban. Tehát megint csak a saját békénkről van szó.

Bővítés, lazítás

De persze nem szabad elfelejteni: minden új tagállammal csökken az esély az európai közösség eredeti céljának megvalósítására. A Közös Piac alapítóokmányában még az áll, hogy az egyesülés célja „a tagállamok egyre szorosabb együttműködése egy integrált és szolidáris politikai közösség életre hívása érdekében”. Eme elgondolásnak ma is elkötelezett híve a hat alapító tag. Számos később csatlakozó ország – élükön Angliával – nem akarja átruházni nemzeti szuverenitásának egy részét a közösségre, az EU-t csupán nagy belső piacnak tekinti. Nem véletlen, hogy az angolok a további bővítés leglelkesebb támogatói, hiszen minél több a tag, annál lazább a kapcsolat. Ágy nem lehetetlen, hogy létrejön a sokszor említett „kétütemű EU” (Helmuth Kohl és François Mitterrand ötlete). Egy belső mag fokozza az integrációt, megvalósítja a közös kül- és biztonságpolitikát. A többiek pedig maradnak a lazább együttműködés mellett, és ha akarnak, ha tudnak, felzárkózhatnak. Ez persze nem a közös Európa kitalálóinak elképzelése, de mi nem változik öt évtized során manapság?

A törökök csatlakozásáig hosszú az út. Tíz-tizenöt évig is elhúzódhatnak a tárgyalások. Harmincöt fejezetet kell külön-külön megvitatni, akár csak az egyik sikertelensége ok lehet az egész tárgyalási folyamat megszakítására. Konfucius mondta, hogy „az út maga a cél”. 2005. október 3-án, greenwichi idő szerint 23 óra 30 perckor a törökökkel együtt ráléptünk az útra.