Forrás: Magyar Rádió

Szabó Magdát köszöntötték 88. születésnapján és egyúttal legutóbbi regénye, a Für Elise százezredik példányának megjelenése alkalmából a budapesti Károlyi-palotában.

A Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett írónő munkásságát Lator László irodalomtörténész és a házigazda, Osztovits Levente méltatta. Az ünnepségen elhangzott Beethoven: Für Elise című darabja.

Szabó Magda a műveit megjelentető nyomdától egy óriási, bőrkötéses könyvet kapott, amelynek belsejében az életmű-sorozat valamennyi kötete megtalálható.

Az ünnepségen Für Anikó és Piros Ildikó részleteket olvasott föl műveiből, köztük a legutóbbiból a Für Eliséből, a fogadott testvérről, akiből énekesnő lett. Aztán az ajándékozás után Szabó Magda is oda ment – ezúttal bot nélkül – a mikrofonhoz.

– Ez egy nagyon különös pillanat, mert itt olyan emberek is vannak, akik nem élnek, csak a nevük kimondódott és ilyenkor a halottak visszatérnek. Ha azt hiszik, hogy most, amikor mi találkoztunk, nem volt itt az én férjem, vagy nem volt itt Cili, hogy nem voltak itt a szüleim, nem volt itt a régi iskolám, még az elviselhetetlen és most már megértett Kovács tanárnő is, nem beszélve Szondy tanár úrról, aki nélkül én sem vagyok. Nem hittem volna, hogy ennyi embert érdekel egy ilyen esemény, ami az én életemben nagyon érdekes, mert zárásnak gyönyörű, de ha Isten irgalmas lesz hozzám, akkor nem rajtam fog múlni a zárás. Én meg nem tudok mit tenni. Isten látja lelkemet, annyit dolgoztam és életem nemigen volt, de az irodalom azért nagyon csábító. És amikor az ember kitalálja azt, hogy mit fog kitalálni, az egy nagy pillanat. Most friss élményekkel vagyok tele. Hollandiából jöttem, ahol az a kitüntetés ért, hogy a Leideni Egyetem az első éveseknek a felvételét attól tette függővé, hogy elolvasták-e a Katalin utcát, tőlem, holland fordításban. Nagyot sóhajtottam, mert teljesen megértették. Most Önök vannak még hátra, hogy meghallgassák, hogy tulajdonképpen hogy lett ez a Für Elise. Ennek a történetnek minden szereplője élt. Élte a maga életét. Decemberben Olaszországba megyek – ha még élek – decemberben Szicíliában kell lennem, Szicília idegen íróknak adható nagydíját kaptam meg. Ne nekem tapsoljanak, a magyar irodalomnak tapsoljanak. Nagyon sok ilyen író van, mint amilyen én, csak éppen nem kerültek abba a közelségbe, amiben nekem alkalmam volt elmerülni. Ezen se csodálkozzanak, mert én nem erre készültem, én sosem akartam író lenni úgy igazán, komolyan, főfoglalkozásban, mert akkor ki tartja el a szülőket? Az én szüleim teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy eltartsák saját magukat. Attól voltak olyan tündériek. Valakinek dolgozni kellett a családban. Sokáig haboztam, aztán mégis író lettem. Nem akartam én, csak mikor Pestre kerültem, akkor éppen tápászkodott a majdnem hogy halálos sebet kapott Magyarország és ebben a tápászkodásban nagyon sokat segített az Új Hold folyóirat. Csak belementem a készbe, engem is meglepett, hogy ilyen természetesen. Ott álltam egyszer csak egy csomó író között, senkit sem ismertem, én voltam a vidéki lány. A vidéki lány nem ismeri a pestieket, a vidéki lány nem szeret elmenni irodalmi estekre, nincs is ideje, mert a vidéki lány pénzt keres. Egy pengőért ad latinórát. Ha katolikus közegben vagyok, nagyon művelt katolikus közegben, mindig latinra fordítom a szót, nekem könnyebb úgy beszélni. Azt hiszem, hogy szeretnék, ha valamit mondanék Ciliről, de Cili nem ment el, most is itt van és Cili ma sem fáj kevésbé, mint amikor elvesztettem. De Cili nélkül nincs Für Elise. Ez az ő dala volt, csak nem tudta szegény, mint ahogy ő is egy dal volt. Én nem vagyok dal, én próza vagyok. Nálam prózább prózát még az életben nem szült anya. Ha Isten segít, akkor, ha megírom a Für Elise második kötetét, akkor még nem tudom, hogy mi lesz. Hogy véglegesen a vége lesz, ezt még majd meg kell tárgyalnunk és az később fog eldőlni. Lehet, hogy valami egészen mást kezdek el. Nálam ezt sosem lehet tudni, mert nem én keresem a témát, a téma keres meg engem. A titok az titok, ugyanolyan, mint a gyónás. És ha már itt vagyunk, akkor elmondom Önöknek, hogy miért vagyok ilyen hosszú idő óta, tulajdonképpen szolgálaton kívüli ezredes a magam szakmájában. Az történt, hogy kint voltam a pápa temetésén. Nem hívott senki, ez az én vágyam volt. Az akadémián, amikor meglátogatott bennünket az egykori Wojtyla bíboros, az utolsó emlék, amit őrzök róla, az a kicsi kereszt volt, amit felém vetett, mikor átjött a szobán. Ez a felém vetett kis kereszt vitt ki engem Rómába, hogy ott legyek a temetésén. Nagyon ritkán találkozik az ember nagy formátumú hősökkel, ilyen volt a pápa. Amikor lehúzták a szállásának ablakán a függönyt, tudtam, hogy ez mit jelent: most halt meg. Ugyanakkor azt éreztem, amit nagyon jól tudtam mindig, valahányszor Jókai életművére gondoltam, hogy most lett halhatatlan. Őszentségének is megvolt a maga titka. Nem érdekelte, hogy én református vagyok és nem érdekelte, hogy zsidó és magához szorított engem. Emlékeznek arra híradóképre, amikor azt a kis néger gyereket a szívéhez szorította? Az ember érdekelte és az emberiség jövője. Mit szeretett meg rajtam? – nem tudom. Miért áldott meg, nem tudom, de érzem az áldását. Szívből remélem, hogy nem az utolsó találkozásunk. Ez nem tőlem függ. Ha élek, akkor viszont azért fogok élni, hogy Önöknek legyen mit olvasni.

– Isten éltesse – sok-sok hallgató nevében is. Reggel nekiáll írni?

– Most még nem, mert nagyon fáj a lábam – mondja Szabó Magda.

– Egy kis baj van: 88 éves, és 28 kötete van. A 88 nem osztható a 28-cal, csak úgy lehetne korrigálni, hogy most két év alatt még két könyvet ír. A 90 osztható 30-cal.

– Ez nem olyan, hogy csináltatok a szabónál egy ruhát. Ehhez a Jóisten segítsége kell és nem tudom, hogy segít-e ebben. Most éppen el van foglalva egy kicsit a politikával.

– Nem utálja?

– A politikát? Távol tartom magam tőle, csak akkor szólalok meg, amikor tehetek valakiért valamit.

– Eddig mindig azt írta meg, ami van. Milyennek látja, ami lesz?

– Nem tudom, mi a jövő. A jövő elég bánatosnak ígérkezik, de majd az ember okosabb lesz.

– Ugye, még meg legalább két könyvet fog írni?

– Hát ha élek. Remélem.

Bánkúti Gábor