A dívány körül
2005/40 – Kultúra
Erdélyi S. Gábor
Aki túlél, az ítél. Legyen bár a tanítványunk, gyerekünk vagy akár történész az illető: minden szava az utókoré, olyan távlattal hitelesítve, amilyen nekünk, kortársaknak nem adatik meg.
Holdidő című kötetében Popper Péter csupa halottról beszél, olyanokról, akikhez családi kötelék fűzte, vagy éppen munkatársi kapcsolat: neves és közismert (vagy csak általa ismert) személyiségekről, s ki tudna többet mondani róluk, mint egy író-pszichológus, akinek szakmája a léleklátás.
A nagyportrék alanyai szinte mind történelmi személyiségek már, az orvos-, a tudomány- vagy éppen az irodalomtörténetéi. Mindannyian Popper-kortársak, mindüknek kisebb-nagyobb Olimposzok tetején volt a bejelentett lakása. Füst Milán, aki saját sírfelirata szerint „csak kevés embert szeretett, és azokat is utálta”. Lukács György, aki kidobta szerzőnket a szemináriumáról, Gegesi Kiss Pál orvos, Kádár Miklós jogász- és Mátrai László bölcsészprofesszor, Mérei Ferenc, P. Liebermann Lucy és György Júlia a lélektan művelői közül, Hermann Imre a magyar pszichoanalízis doyenje, akit 44-ben nyilasvezér páciense a díványról figyelmeztet: meneküljön. S mert nem tette, összeakadtak a gettóban, ahol a nyilas szemére hányta Hermann-nak, hogy nem fogadta meg a tanácsát. Ám ő azzal felelt: amit analízis során tud meg, azt nem használhatja fel a maga érdekében…
Aztán a legendás Pető doktor, az intézetalapító, a zsidó származású vallástalan buddhista, akinél heti vacsoravendég volt a fiatal Popper. A konduktív mozgásterápia mára világhírű atyja semmit nem utált jobban, mint a mozgást, bár – a biztonság kedvéért – mindig őrzött egy-egy dátum nélküli, bármikor érvényesíthető meghívólevelet a zürichi és a jeruzsálemi egyetemtől, hogy ha menni kellene…
A groteszk az uralkodó hangneme ezeknek a portréknak, s nem rest a szerző alkalmazni ezt a látásmódot magával szemben sem. Hadd másoljam ide a jelenetet, amikor kedves macskáját beviszi az Állatorvosi Egyetem ambulanciájára.
„- Hogy hívják a kis beteget?
– Benjámin Lászlónak.
Az állatorvos letette a tollat.
– Ez nem macskanév.
– De így hívják – makacskodtam.
– De miért hívják így? – makacskodott.
Dühbe jöttem.
– Mert fiú.
– Ha lány lenne, hogy hívnák?
– Akkor Zelk Zoltánnak.
Erre kirúgott. Fél óra múlva visszaszégyenkeztünk.
– Most már Cirimuccnak hívják…”
Hetven-egynehány év: temérdek idő. Temérdek emlék. Ezekből néhányat megmentett és felmutatott Popper Péter. Öröm vele együtt emlékezni.
(Popper Péter: Holdidő. Bővített kiadás. Saxum Kiadó)

