Forrás: 168 Óra

Garbo ismeretlen arca

2005/39 – Kultúra

Dragos Erzsébet

Greta Garbo most lenne százéves. Tin Andersen Axell úgy vélte: ideje megmutatni az „isteni” svéd igazi arcát, s regénnyé fűzte Greta Gustafsson – Garbo – eddig ismeretlen leveleit, amelyeket egyetlen szerelméhez, Mimi Pollak színésznőhöz írt. A könyv hamarosan Magyarországon is megjelenik – a kötetből lapunk közöl elsőként részleteket. Az írónővel Stockholmban beszélgetett szerzőnk.

Tudtommal Garbo halála óta amerikai örökösei féltve őrzik a hagyatékát. Azt is csak kilencévi tárgyalás után engedélyezték, hogy a színésznő hamvai hazakerüljenek Svédországba. Könnyen hozzájutott a korábban ismeretlen leveleihez?

– Szerencsével. Jelmeztervezőként dolgoztam a stockholmi Dramatenben – Királyi Drámai Színház – és néhány filmben is. A Gösta Berling Saga forgatási szüneteiben összebarátkoztam egy elragadó „matrónával”, Mimi Pollakkal: Max von Sydow anyját játszotta. Különös véletlen: a regény húszas évek elején készült adaptációjában – amelyet a híres-hírhedt Mauritz Stiller rendezett – élete első filmszerepét alakította Greta Gustafsson. Vagyis Garbo. Ő és Mimi együtt jártak a Dramaten tanodájába. Greta életében meghatározó volt a színiakadémia és a Stiller-film. De leginkább Mimi, vagy ahogyan ő nevezte: Mimóza.

Regényéből kiderül: Garbo „kilógott” az akadémisták közül.

Tin Andersen Axell- A Dramaten Stockholmnak a nagypolgári negyedében földrajzilag és társadalmilag is fényévnyire volt Greta világától: városszéli, szoba-konyhás lakásban élt családjával, a színházról csupán álmodozhatott. Előbb fodrászsegéd volt, aztán áruházi kalaposlány, majd reklámmodell. De rövidesen mellé szegődött a szerencse: egyik barátnőjének apja elintézte, hogy a Dramaten ösztöndíjasa legyen. Greta nemcsak a szegénységével „lógott ki” a jó házból való csoporttársak közül. Híján volt a műveltségnek is. Ugyanakkor remek humorával a társaság bohóca lett. Legbelül azonban magányos volt, komplexusokkal küszködött. Feszültségeit már akkor a gyaloglásban vezette le – ahogyan később is. Abban az időben egyetlen igazi, bizalmas barátja volt: Mimi Pollak, az „átkozott-imádott fruska”.

Mimi rögtön megnyílt ön előtt?

– Azért ez nem ment annyira egyszerűen. De beszélgetéseink során kiderült: abban az utcában gyerekeskedtem, ahol Mimi életének jó részét leélte. A környék a múlt század elején igen népszerű volt a művészek körében, s maga Greta is számtalanszor megfordult ott. A „közös utca” élménye egyre közelebb vitt Mimihez: megmutatta legszemélyesebb emlékeit, tárgyakat, fényképeket, leveleket, amelyek aztán pontosabban megvilágították előttem Greta életét, kettőjük kapcsolatát. Több mint tíz éve ennek.

Regénye azonban csak nemrég jelent meg Svédországban.

– Gretával pár éve kezdtem el újra foglalkozni, amikor elnökévé választott a Garbo Társaság. Közben meghalt Mimi. Fia – akinek egyébként Greta a keresztanyja – eleinte nem akart a hagyatékról beszélni. Aztán mégis átadott nekem harminchárom Greta-levelet azzal, hogy szabadon, belátásom szerint használjam őket.

Levelei alapján milyen kép alakult ki önben Garbóról?

%u201EMimóza”- Csapongó, spontán egyéniség, vidám, fantáziadús, túlfűtött fiatal nő volt: hamar meg lehetett szeretni – már annak, akinek ezt megengedte. Nem tűrt semmiféle tekintélyt, korlátozást, leckéztetést. Ösztönösen játszott. A játék volt a mindene – nemcsak a színpadon: a lelkét is eladta volna egy jópofa vagy éppen vaskos tréfáért. A Miminek írott levelei – melyek hatvan évet fognak át – arról tanúskodnak: Greta soha nem volt az a hűvös, visszafogottan elegáns istennő, akinek a világ hitte. Szívesen pezsgőzött, imádta a dzsesszt, szipkából szívta a cigarettát, és olykor nagyokat káromkodott. Hosszú élete során ugyanaz a talpraesett, felvágott nyelvű, külvárosi lány maradt, aki 1922-ben belépett a Dramaten színiiskolájába. És végig hűséges volt Mimihez.

Mi tartotta össze évtizedes barátságukat?

– Azt hiszem, Gretának volt nagyobb szüksége Mimire. Ő volt az első és talán legnagyobb szerelme. A világot és önmagukat felfedező akadémistaéveik meghatározóak voltak Greta felnőtté válásában. Mimi, az osztrák zsidó származású, „egzotikus” lány elbűvölte Gretát, számára mindazt jelentette, ami saját életéből hiányzott, s amire folyton vágyott: polgári jómód, művelt szülők, liberális család. S bár találkozott még olyan nőkkel, férfiakkal, akik megérintették őt, soha senki nem nyerte el teljesen a bizalmát és szerelmét. Gyerekkorától küzdött önbizalomhiánnyal, vágyott az őszinte szeretetre és elfogadásra: belső feszültségei időnként depreszszióhoz vezettek. Mimi volt az egyetlen, akinek félelem nélkül kiadta magát, megtalálta benne a maga ideálját. Mimi mindörökre iránytű maradt számára. Még azután is, hogy férjhez ment, vidékre költözött, Greta pedig Amerikába utazott. Amúgy Mimi találta ki neki a Garbo nevet is, mondván, Gustafssonból túl sok van Svédországban.

Greta Garbo lába előtt hevert a világ. Mimire gondolt Amerikában is?

– Greta magától soha nem ment volna Amerikába. Imádta Stockholmot, erősen kötődött a megszokott, biztonságot adó környezetéhez. A színpad érdekelte, nem tartotta sokra a filmet. Mauritz Stiller vette észre, hogy Greta arcát szereti a kamera. Igazi Pygmalion-kapcsolat alakult ki közöttük. Stiller megérezte, fölfedezettje odaát kaphatja meg a tehetségének járó esélyt: szerződtette a Németországból Hollywoodba települő Mayerhez. De Gretának túl nagy ugrás volt a békés, hűvös Stockholmból a nyüzsgő, kaliforniai filmgyárba. Gyengén beszélt angolul, gyorsan és sokat kellett dolgoznia, ráadásul csupa idegen között. Annyira bizonytalannak látta a körülményeit, hogy három évig ki sem pakolta a bőröndjeit. Rosszul viselte a külsejét érintő változtatásokat, de leginkább azt, hogy magánéletét sem tartották tiszteletben. Ugyan élvezettel adta át magát a játéknak, a kamerának, ám nem óhajtott mindenki Gretája lenni. Kerülte a társaságot. Hiába rajongott érte például John Gilbert, nem akarta magát elkötelezni – sem neki, sem másnak.

Kiderült a levelekből, miért vonult vissza karrierje csúcsán?

Mimi- A háború elején bezártak az európai mozik, amelyek a Garbo-filmek fő vevői voltak. Az európai közönség sokkal nagyobb érdeklődéssel és megértéssel fordult Garbo felé, mint az őt „érinthetetlen és érthetetlen szfinxként”, valamiféle „antinőként” kezelő amerikai publikum. Aztán amikor egyértelművé vált, hogy nem lehet belőle az ottani igényeknek megfelelő hősnőt faragni, a Metro-Goldwyn-Mayer többé nem foglalkozott vele. Garbo válaszul, harmincnyolc évesen, hátat fordított a filmnek.

Bátorság volt ez, vagy dac?

– Mindig is ideiglenesnek gondolta az amerikai filmezést. Ott csak biztos egzisztenciát akart teremteni, hogy nyugodtan visszatérhessen Svédországba – Johannát, Bovarynét játszani. Távol állt tőle az a negédes, könnyen kapható nőtípus, amelybe a filmesek belekényszerítették. Garbo olyan volt, mint napjaink nőideálja: munkájában, magánéletében a saját útját járta. Az igazi arcát tükrözik a levelei. Azt szerette volna, hogy megértsék. Ideje: most lenne százéves.

Mimóza karjában sírtam ki magam. Szörnyű volt minden. Greta Gustafsson nem felelt meg. Semmi nem felelt meg, ami én voltam. A nevem sem. Semmi. Ráadásul egyfolytában lelkiismeret-furdalásom volt. Egy pohár sör dagadt gombócot csinált belőlem. Sütemény. Kolbász. Sajt. Csokoládé. Ha bármi olyat ettem, amit szeretek, rossz lett a lelkiismeretem. Hogy vigasztaljam magam, még többet ettem. Majd rengeteg sörrel leöblítettem. Aztán hánytam. (…)

Mimóza, akinek nem a türelem volt a legerősebb tulajdonsága, most bátorított:

„Hagyd abba a szenvelgést! Tartogasd a könnyeidet máskorra, amikor majd nagyobb szükséged lesz rájuk. Most, hogy kaptál pénzt, veszünk egy flaska gint. Aztán elmegyünk Jean Johnsson ékszerészhez, s vásárolunk egy szép gyűrűt a mamádnak. Amikor mindezen túl vagyunk, felhívjuk Oscar Andersson barátomat.”

Mimóza ágytakarójával megtöröltem az arcomat. Piszok-, füst- és kölniszaga volt.

„Ki a franc az az Oscar Andersson?” Mimóza harsányan felnevetett. „Nem a szeretőm, ahogy gondolod. Az igazságügy-minisztériumban dolgozik. Kérünk tőle egy időpontot a névcseréd ügyében.”

Magam alá húzott lábbal összekuporodtam az ágyon. „És mi lesz a nevem? Greta, a duci-muci.” Mosolyra húztam a számat, reményeim szerint nagyon szarkasztikusra. „Jó lenne valami G-vel kezdődő. Hogy ne kelljen újrahímezni a monogramot a törülközőimen.”

Mimóza őszintén elmosolyodott, amitől barna szemei felragyogtak. Nyomott egy puszit piros orrom hegyére, s azt mondta:

„Én majd kitalálok neked valami jó G-betűs nevet.”

Ki is találta. GARBO.

(Részlet Tin Andersen Axell Átkozott-imádott fruska! című könyvéből)