Forrás: 168 Óra

A pozsonyi perzsa

KRASZTEV PÉTER TÉVESZMÉKRŐL ÉS ÖNKÉPEKRŐL

2005/39 – Háttér

Sztankay Ádám

Mi, perzsák című cikkében írta egyszer: sosem értett szót azokkal, akik a többséggel azonosultak. Azokkal sem, akik mániásan fixálódtak kisebbségi identitásukhoz. Azt látja helyesnek, ha mindenki szabadon választ identitást. Akik pedig állítják, hogy az identitás genetikailag velünk született s életünk végéig meghatározó, azokat legszívesebben analízisbe küldené. Pozsonyi kinevezése kapcsán azzal intézte el a jobbos sajtó: személyében bulgarista került hazánk szlovákiai kultúrközpontjának élére, aki amúgy szadeszes miniszteri haver.

Cikkében úgy fogalmaz, hogy a „perzsa”: beavatott kívülálló. Legalább annyira ismer egy közeget, mint aki azt létrehozta és működteti, mégis egy másik közeg fogalmaival próbálja megközelíteni. Pozsonyban ön lehet „perzsa”?

Csak az lehetek. Persze tudom azt is: a szlovákiai magyarság számára hangsúlyosan fontos az etnikai hovatartozás. Ám programommal mégis azt szeretném elérni, ha a közönség – idővel – a kulturális produktumokat saját értékük, érdekességük miatt tartaná fontosnak. Függetlenül attól, hogy az magyar „termék”.

Ajjaj. Szinte látom, ahogy szavaira felhorgad a honfivér.

Amikor engem bárhol a nemzetiségemről faggatnak, szívem szerint azt válaszolom: elsősorban állampolgárságom van. Pozsonyban is főként jó állampolgár szeretnék lenni. Nem a magyarság absztrakt fogalmát akarom képviselni, hanem annak az államnak a sokszínűségét, amelyben élek.

Nyitottságát múltja magyarázza?

Tizenkét éves koromig édesapám hazájában, Bulgáriában éltem. A helyi kölykökkel kántáltam Ivan Vazov író klasszikusát: „A legnagyobb öröm számomra bolgárnak lenni!” Magyar ajkú édesanyám többször rám szólt: gondoljam ezt végig! Apám a bolgárok hősi múltjával traktált. Amikor áttelepültünk Magyarországra, s megtanultam magyarul is írni-olvasni, ráébredtem: a bolgár és a magyar iskolai történelem nem vág egybe. Mintha nem csupán ötszáz kilométer választaná el a két országot. Sokszor kérdezték: bolgárnak, vagy inkább magyarnak érzem-e magam. Rendszerint azt feleltem: félig így, félig úgy. Magyarországi nagyapám – aki 42-ben lépett be a pártba – egy időben katolikust próbált faragni belőlem. Tizenhárom éves koromban az is kiderült: felmenőim egyik ága nem is annyira katolikus, mint inkább katolizált. Nem egyszerűen magyar, hanem magyar zsidó. Harmadik felem felfedezése után végre nem kellett azon rágódnom, hogy bolgárnak vagy magyarnak érzem-e magam. Gondoltam, nyugodtan kivárhatom, amíg a dolgok végleg tisztázódnak. Hiszen ki tudja, milyen rokonság szakad még a nyakamba. Amúgy azóta a nevemet a sors tréfájának tartom: „krasztev” magyarul azt jelenti, hogy „keresztes”.

Akárhogy is: a magyar kultúra külhoni képviselőjétől sokan elsősorban a nemzeti elhivatottságot várnák el.

A rendszerváltás idején volt rá remény, hogy megszabaduljunk egyes, még a 19. században fixálódott téveszméktől. Valamit aztán elszúrhattunk, mert ez sokaknak nem sikerült. Ám tetszik vagy sem: a nemzeti tartalom csupán egy szövedéke a kultúra egészének. A muzeális kultúraértelmezés nem vezet sehová.

A szlovákiai magyarság mennyire tolerálja ezt a nézetét?

Iskolai megnyitón voltam nemrég a füleki katolikus templomban. Ott mondta Csáky Pál kormányfőhelyettes a beszédében: a szlovákiai magyar oktatás konzervatív, és a közösség bezárkózottságát erősíti. A politikus kritikus hangvétele revelatív volt számomra. Hiszen magam is azt gondolom: az „identitáspolitika” avítt és nevetséges. Egyébként a helyi magyar nyelvű napilap, az Új Szó fiatal újságíró-generációjának írásai is ezt a véleményt erősítik. Előbb-utóbb kudarcba fullad néhány itteni kisebbségi politikus és az otthoni nagypolitika képviselőinek a törekvése, hogy a határon túli magyarokból egy síkon gondolkodó „szavazógépeket” neveljenek. A szlovák társadalom változása is más attitűdre készteti a helyi magyarságot.

Szlovákiát egyre gyakrabban emlegetik otthon bezzegországként, miközben tartja magát az a nézet is, hogy a „tótokkal” nem lehet szót érteni.

A nemzeti ellentétek itt már csak „zárványokban” léteznek. Sokkal kevésbé érzékelhetőek, mint azt néhány politikus – szlovák és magyar – a maga érdekei szerint láttatni szeretné. Az átlagember számára a magyarokkal való kapcsolatot már nem az ellentétek jellemzik, hanem a közös történelmi sors. Volt idő, amikor még a magyar beszéd is indulatokat gerjesztett. Ma a szolgáltatásban még a szlovák anyanyelvű is szívesen elővesz öt-hat „ráragadt” magyar szót, ha a vendége magyar ajkú. Antropológusként is lenyűgözőnek találom ezt a „terepet”: minden épül, ugrásszerűen nőnek a befektetések, közben változik a nemzeti diskurzus, alakítják az önképüket, okos a külpolitikájuk.

Nekünk ez miért nem megy?

A szlovák társadalmat senki sem szakította ketté. Sok párt van, a társadalmi paletta is színesebb. De nem dolgom, hogy politizáljak. Az a feladatom, hogy a többségi szlovák publikum előtt megmutassam: a kultúra területén Magyarországon is változatos, értékes s – ha úgy tetszik – modern történések folynak.

Ami feladatát illeti: szépen hangzó lózung, amíg az intézmény internetes honlapja is azt mutatja, jó, ha futja rezsire a támogatásukból.

Egy panaszkodó szavam sem lehet. A hasonló intézményekhez képest kivételezett a helyzetünk: ha sikerül jó kapcsolatot kiépítenem a helyi partnerszervezetekkel, akkor több helyre pályázhatunk, mint bárki más. Például a Visegrádi Alaphoz, EU-alapokhoz, magyarországi, szlovákiai közalapítványokhoz.

A pályázatokat persze meg kell nyerni.

Van tapasztalatom a technikai lebonyolításban. Két évet töltöttem Belgrádban EU-bürokrataként. Ott egy dezintegrálódott társadalomban dolgoztam a civil szervezetek felélesztése érdekében. Többek között a pályázati szisztémát tanítottam.

Tudós embert mi indít a közigazgatás felé? Ismerek filozófust, akinek ízlése ellenére lett volna, hogy a pozsonyinál „rangosabb” intézmény élére álljon.

Amikor megvédtem irodalmi kandidátusi dolgozatomat, elgondolkodtam: hogyan tovább? Könyvtárakban töltsem az egész életemet? A világ tágasabb, bonyolultabb is, mint azt a rögzített szövegek tükrözik. Váltottam. Mégpedig kulturális antropológiára, amely már inkább a valóság interpretálásának művészete. Alapjaiban azt vizsgálja: miért oldanak meg azonos problémákat egészen másként a világ különböző pontjain. Miután bejártam Közép-Európát, rájöttem: a vizsgálódásnál még több értelme van, ha próbálok közvetlenül segítséget nyújtani adott helyzetekben. Ágy kerültem Szerbiába, s ezért pályáztam meg a pozsonyi posztot.

„Szadeszes nyomulás” – értelmezte a kulturális intézetek nyári igazgatóváltásának hátterét a jobbos sajtó. Önt bulgaristának titulálták, aki épp csak tanulgatja a szlovák nyelvet.

A bolgár egyik szakom volt a többi között. Nyelvi „korlátaimról” pedig csak annyit: Prágában jártam egyetemre az egykori Csehszlovákiában. A szadeszes jelző efféle alkalmazása pedig – bár erről még a balliberális oldal is szeret szemérmesen hallgatni – egyenlő a zsidózással. Ázlésem ellen való, hogy bővebben reflektáljak a vádakra.

Nekem sem élvezet, hogy meg kell még említenem: konzervatív elmélkedők szerint néhány frissen kinevezett igazgató mellett az volt a legfontosabb érv, hogy viszonylag jó a kapcsolatuk Bozóki András miniszterrel.

Ha néhányunk között mindenképpen hasonlóságot keres valaki, természetesen talál.

Vállalja?

Annyit mindenképpen: nem vagyunk a katedra mellől elslattyogott szobatudósok. Nem is csőlátású bürokraták kerültek helyzetbe. Benne éltünk a kulturális nyüzsgésben. Megjártuk a Szigetet, mindenféle fesztiválokat, ugyanakkor a magasművészetnek is fogyasztói voltunk. Tudjuk, mi érdekli a legszélesebb publikumot. Nem csinálunk presztízskérdést a pozícióból, így még az is megtörténhet: a puccos, ám esetenként elég diszfunkcionális intézetek helyett kisebb irodákat lehet majd létrehozni, amelyek csak szervezéssel foglalkoznak. Ahogy azt például az osztrákok csinálják. A kulturális események pedig külső helyszíneken lehetnek. Ott, ahol az élet zajlik.