Forrás: 168 Óra

Retúr

ALEXANDER BRÓDY ÚTJAI

2005/38 – Háttér

Nagy József

Mit tesz a magyar, ha hidegen kapja levesét az étteremben? Leginkább megeszi. Esetleg rosszallón szól a pincérnek, hogy „Laci úr, nézzünk egy forrót ugyanebből”. Ha nagyon laza, csettint, hogy „csálinger, adjál rá celziuszt”. És mit mond, ha Bródy?

„Jóuram, ugyan remek ez a gulyás, de talán nem eléggé meleg.”

És nem húzza száját a pincér, csak annyi, hogy „pardon, Bródy úr”. Ágy, Bródy úr, pedig a vendég csupán másodjára ül itt, a külvárosi étteremben. Másfél évszázados épület, frissen felújítva, a falon szecesszióféle, a kertben öreg gesztenyék, odébb az ötvenes villamos zörög. Hónapja járt először Pestlőrincen Bródy Sándor, öt perccel az érkezés után már a tulaj (ő sem utolsó figura) ült mellette – Szemere Miklós gróf volt a közös téma.

„A legjobb gulyást azonban egy bolond embernél ettem. Annál a Szemerénél, akiről már hallott bizonyosan. Ő csinált Szentlőrincen valami lövészünnepélyt, hogy megmutassa a grófoknak, hogy milyen úriember. A grófok nem jöttek el, de a meghívott polgárság eljött… A magyar konyhán főzték azt a bizonyos gulyáshúst, amelynek zamatát a szabad tűzhely adta meg… talán a legnagyobb művészet kell hozzá.” Ezt Krúdy írja a Bródy Sándor vagy a Nap lovagja című regényében.

Az a Bródy persze nem ez a Bródy. Előbbi Sándor névre hallgatott, Jókai felfedezettje, Krúdy atyai barátja, korának ünnepelt írója. Utóbbit, a miénket Alexander néven ismeri a világ. A família azonos, két generáció a távolság.

Ülünk hát a gesztenyék alatt, idézünk Krúdyt, Bródyt s bolond Szemerét, ki kilencszázkettő őszén egyetlen bécsi éjszaka alatt kétmillió-kétszázezer koronát kaszinózott össze, éppen százezerrel többet, mint amennyiért néhány nappal később megvásárolta fél Puszta Szent Lőrincet, s lövöldét építtetett „a magyar ifjúságnak, hogy tanulja védeni a hazát”. Ez a lövölde ma az étterem. S mi mást ehetnénk kertjében, mint gulyást. Amely végre meg is érkezik, immár nem melegen, hanem forrón, hisz Bródy úr, tudja meg a világ s ki pincér, mind, úgy szereti.

Forrón.

„Harminchárom január huszonnyolc, akkor születtem, Budapesten, ott voltam.” Az ükükök kazárok, arisztokratává lettek, aztán szerettek, házasodtak mindenfelé.

A tizenkilencedik századi Bródyról ma annyit tud a nép, hogy „övé a rádió utcája”. Házasságán kívül, Hunyadi Margit színésznőtől született fia, Hunyady Sándor szintén író. Rokon még Gábor Dénes, a Nobel-díjas fizikus, Bródy Imre, a kriptongőzös izzó feltalálója, s rokon Bródy Ernő, az Országgyűlés csúcstartó, negyvenhárom éven át képviselősködő tagja. „Oly megrázóan beszélt az első zsidótörvény megszavazása ellen a parlamentben, hogy utána odaléptek hozzá ketten a szélsőjobboldali Magyar Élet Pártjából, korábban normális emberek, utóbb nyilasok lettek, amúgy véletlenül szintén a családból valók, s megölelték, hogy drága vérünk, gyönyörűen szóltál. Ilyen ország ez.”

Édesapjával és hugával,

ZsófivalA mi Bródynk apja a két világháború közti Magyarország egyik leggazdagabb gabonakereskedője. És a lósport nagy barátja – a harmincas években több tucat lova futott, 1946-48 között ő igazgatta az ügetőt. „Barátja, Dinnyés Lajos miniszterelnök őt bízta meg, hogy Amerikából pótolja a harcokban szinte teljesen elpusztult magyar lóállományt.”

A 47-es derbit Bródy-ló, Koppány nyerte. „Szülői engedély nélkül fogadtam a versenyen. Mindössze hárman találták el a befutót, köztük én. Az elnök, vagyis apám irodájába kérette a nyerteseket. Amikor meglátott, így szólt: Maga fogad? De hisz ehhez fiatal! És hat hónapra kitiltott az ügetőről. Hivatalosan!”

Versenybiciklit Olaszországból hozott a fiának. „Hatalmas érték volt, szép, zöld. Én meg a Vérhalom téren elcseréltem három üveg málnaszörpért. Apám kérdezte: Maga nem kap idehaza elég málnaszörpöt? Mondtam: kapok. És komolyan gondolta a cserét? Komolyan. Rendben, de tudja meg, tőlem soha többé nem jut kerékpárhoz. Nem is jutottam… A nagybátyám vett egyet nekem pár hónap múlva. Ja, és azt is hozzátette apám, hogy belőlem sosem lesz üzletember.”

A családnál gyakran vendégeskedtek politikusok, köztük az említett kisgazda Dinnyés Lajos, Vas Zoltán miniszter és a kereszténydemokrata Balogh páter. Vasárnaponta arisztokraták és művészek ebédeltek náluk, a desszert után ifjú Bródy Csortos Gyulával kártyázott, Bajor Gizit mulattatta. Amúgy is nagy háztartást vittek. A feleség, Pollatschek Lilly festett. „Mama sosem nőtt fel igazán. Képes volt egy percen belül zokogni és kacagni. Gyakran franciául szólt hozzám, puszilni kellett, s én nem szerettem puszilni. Husimusi, mindig ezt mondta, ma sem tudom, mit jelent. Czóbel, Kmetty, Szántó Piroska járt hozzá. Apám piszkos körműeknek nevezte őket. Később, amikor New Yorkba költözött édesanyám, ottani műterme is festők találkozóhelyévé vált.”

Úgy húsz lehetett Sándor, amikor kérte anyját, hadd fessen ő is. Hibátlan nő állt modellt akkoriban Pollatschek Lilly műtermében. „Mit akar? Magának nincs tehetsége a festészethez, különben is tudom, mi jár a fejében… Ezt kaptam tőle. Művész volt, nem igazi mama. Kiállításon viszont szerettem vele. Elmagyarázta, hol kell bemenni egy képbe, hogyan kell megérteni.”

Ha a piktorkodáshoz nem is, a művészethez úgy általában volt érzéke Sándornak. Nem volt még tizenöt, amikor Luzernben megvette első festményét. Heteken át mindennap bejárt a Rosengart-galériába, s rendre egy ötszáz dolláros Klee-vászon előtt cövekelt le. Végül megkérdezte, lehet-e részletre vásárolni. Lehetett. Akkoriban öt dollár volt a heti zsebpénze, mégsem tartott két évig az adósság – karácsonyi „javadalmakból” előtörlesztett.

De hogy is került a svájci városba?

Negyedikes volt az Árpád Gimnáziumban, 1947-et írtak, amikor Vas miniszter titkárának segítségével, hivatalos útlevéllel Nyugatra jutott. Néhány hónapot Svájcban töltött, annyi pont elég volt a Klee-képhez, aztán irány Amerika. Egy New York közeli városban járt középiskolába, tizenhat évesen, távol a családjától – apja maradt Magyarországon, édesanyja akkor épp Párizsban festett.

Első feleségével, negyedik feleségé-

vel és a harmadik feleségétől

született lányával, Velencében

Egyetemre Princetonba került. „Az író Scott Fitzgerald szobájában laktam. De nem vele egy időben.” Órák előtt a menzán szolgált föl, de nem bírta a hajnali kelést, így hamarosan ő lett az egyetem melletti „lakótelep” tejesembere – ahhoz elég volt hatra húzni a vekkert. Einsteinnek és tudóstársainak hordta a reggelinek valót. „Szemtanúja voltam, hogy kilépett a házából, szóba elegyedett az iskolába induló gyerekekkel, majd percekkel később becsengetett saját magához, s a feleségétől megkérdezte, hová is készült… Neumann Jancsi szintén Princetonban lakott, a felesége fiatal korában jó barátja volt édesapámnak, így gyakran hívtak ebédre.” Leves Einsteinnel, főétel Oppenheimerrel, desszert Neumannal – elég jó.

Diplomatának tanult. Kína-szakos lett, vonzotta a keleti filozófia. 1953-ban végzett, addigra szülei is kiértek a tengerentúlra. Az Egyesült Államokban tombolt éppen a kommunizmusellenes hisztéria, gondolta, pihenteti pár évig a diplomatakarriert. Évfolyamtársa apjának tanácsára a reklámszakmát választotta, s ott ragadt. A világhírű Young and Rubicamhoz került, harmincnégy évet húzott le. Mint az amerikás mesékben: kifutófiúként kezdte, és a vállalati elnökségig vitte.

Még az egyetem könyvtárában akadt egy regényre, benne az utolsó fejezetnél cédula, rajta régi diák tizenéves üzenete: „Ha idáig ér, hívjon fel!”, név, szám. Felhívta, beszélgettek – jó poén, semmi különös. De az ötlet megtetszett neki. A Young and Rubicamnál levelet kézbesített valamelyik főnökének. A vezér íróasztalán Biblia hevert, „nyilván dísz”, vélte Sándor. Mikor legközelebb arra járt, cetlit csúsztatott a lapok közé: „Ha idáig ér, hívjon fel!”, név, szám. Szemtelenség volt, csekély rizikóval, hisz ki forgat dekorációs kötetet. Két nap múlva csöngött Sándornál a telefon: „Odáig értem.” Szerencsére nemcsak hite, humorérzéke is volt a főnöknek – így lépett elő portássá Alexander Bródy.

És ha már bent volt a házban, nem állt meg a földszinten. Huszonhat évesen lett a cég frissen nyitott frankfurti irodájának második embere. Egy év múltán az olaszországi bázis élére pályázott, biztos volt benne, ő a nyerő. Tévedett, megdühödött, kilépett, Svájcban alapított vállalkozást. Két évvel később a Young and Rubicam visszahívta – alelnöknek. Hamarosan kétszáz irodájuk működött szerte a világban. „Soha nem akartam vezetni, mindig követtek az emberek, falakon mentek át, ha úgy tartottam helyesnek.” A csúcson 20 ezer „faltörő” állt mögötte.

Tisztelték, tett érte. Egy neves olasz édességgyáros három órát váratta Bródy Frankfurtból hozzá repülő munkatársát, s amikor végre fogadta, durván bánt vele. Alexander, miután hírét vette az afférnak, szerződést bontott a régi kuncsafttal, mondván, „pénzes klienst könnyen találok, jó kollégát nehezen”. Az esetnek híre ment – a Spiegel kolumnát szentelt neki -, számos ügyfelet, kiváló munkatársakat vonzott a céghez. Az interjúban kérdezték Bródyt, miért nem indít ismét saját céget. „Mert olyanná akarnám tenni, mint a Young and Rubicam. Abból meg már van egy.”

1981-ben közös vállalatot hoztak létre a világ legnagyobb reklámügynökségével, a Dentsuval, Bródy lett a vezetője. Bekerült a japán anyacég elnökségébe is, „én voltam ott az egyetlen kerekszemű”.

Az aranyérmes kardcsapat két

tagjával, Magay Dániellel és

Keresztes Attilával 56-ban

Melbourne-ben

A reklám-világszövetség első emberévé 1984-ben választották. Az ő elnöksége idején lett tag Magyarország, a Szovjetunió és Kína – egyiket sem lett volna képes más a szervezetbe terelni. Akkoriban nem akadt hely, ahol Kína eltűrte a közös fedelet Tajvannal. Bródy pekingi titka: nem kért tolmácsot.

Hirdette azt is, amit nem lehetett. A skandináv alkoholreklámok tilalma idején Oslótól Koppenhágáig plakátról kérdezte egy fekete kutya fehér párját (black and white): „Mit adsz nekem karácsonyra?” „Blacky, tudod jól, nem mondhatom meg…”

Sok év, sok ötlet telt el, mire Bródy lett a Young and Rubicam második legnagyobb tulajdonosa. „Húsz évig alulfizettek, aztán huszonötig fölül.” Szabály volt, hogy csak munkatárs birtokolhat részvényt a vállalkozásban. De a „fiatal farkasok” tőzsdére szánták a céget. Sándor nem hagyta. „Miután nyugdíjba mentem s kiléptem, a srácok keresztülvitték akaratukat – csak az én tulajdonrészemen 100 millió dollárt kerestek.”

Az a bizonyos nyugdíj, legalábbis az első, 1993-ban jött el. „Egész addig évi 300 ezer kilométert utaztam, többet, mint Kissinger. Hotelekben éltem, megelégeltem.” Lett ideje, s kezdett rendszeresen visszajárni Magyarországra.

Amúgy a hatvanas években jött először. Remegett a határon, félt beautózni a kommunizmusba. „Aztán megláttam a magyar földet, és már nem féltem…” Negyven éve ennek, hanyadszor mesélheti, de még most is elcsuklik a hangja – valódi a könny.

Fél évet itt tölt, felet Hawaiin. Fél év puszta, fél év óceán.

Felesben övé egy könyvkiadó, a Jövendő – nagyapja első újságját hívták így, amit még Gárdonyival indított. Alibizik is. Pontosabban Alibi címmel jelentet meg félévente antológiát, mindig más témakörben kér néhány flekket harminc-negyven jeles és jeltelen magyartól – jelesnek ott van például Esterházy, a jelteleneket most, szerénységből, hagyjuk. Volt már Evés-ivás, Kert, Fürdő, Lovak, Urak-Dámák, Szerencse, s legutóbb Titok. „Egyetlen szerző sem utasított vissza, mert nem vagyok semmilyen oldali, nem is tudom, ki hová tartozik.”

Több mint hatvan éve, hogy édesanyja Pestről Amerikába küldött egy utazóládát – benne félmázsányi családi dokumentum. Tavalyelőtt bukkant Bródy a papírokra, köztük Hunyady Sándornak öccséhez, Bródy Illéshez 1938-39-ben a tengerentúlra küldött leveleire, melyekből idén Honvágy címmel rendezett kötetet. „Kedvenc nagybátyám kedvéért. Tehetség és szerénység, e kettő jellemezte.”

Díjat alapított 1993-ban, elsőkötetes szerzőknek, a Bródy-díjat. Az elsőhöz segített fiatalok azóta mind sokadikosok – valamelyik nagy kiadónál. Bródy „csatlakozó alapítója” (ez a hivatalos titulus) még a Bolyai-díjnak is, Nobel-díjas rokonnal ez kötelesség.

„Az ittlétemmel magamnak szerzek örömet. Ez bizony önzés… Ha itt vagyok, oda van honvágyam. Ha ott, ide. Ott imádok úszni a saját medencémben, a saját