Forrás: 168 Óra

Egy színész négyzetméterei

MÁTÉ GÁBOR RÉPAFÖLDRŐL ÉS MORÁLRÓL

2005/38 – Kultúra

Sztankay Ádám

Húszévesen szembesült a kényelmetlen ténnyel: haszontalan életet él. Eldöntötte, megváltozik. Rendezőnek készült, színésznek vették fel. Kaposváron indult a pályája. Egyebek mellett eljátszotta Hamletet, s akkoriban azt mondta: ezután már nem lehet szerepálma a színésznek. A budapesti Katonában Catullusként debütált, idővel rendezni is elkezdett. Ma a színház főrendezője. Második önálló osztályát vezeti a színművészeti egyetemen. Euripidész Médeia című drámájában Iaszón megformálásáért a hétvégén vehette át a kritikusok díját.

Internetes életrajzában szakmai állomások helyett lakásváltásainak a története olvasható – precíz négyzetméter-melléklettel. Sajátos.

Az életrajzok lényege: honnan hová. A lakások címei persze egyéb múltbéli történéseket is felidéznek bennem. A méretváltások pedig egy egzisztencia fel- és leépüléseit jelzik bárki számára.

A nyolcvanas évekre esett egy kilakoltatás is: feleséggel, két gyerekkel. Mit szúrt el?

Az akkori rendelkezések miatt én is belementem egy „fiktív cserébe”. Ember ilyenbe még nem bukott bele addig. Esetemben kettős ügyvédi műhiba történt. Sok pénzt veszítettem, és a lakást. Az ügyvédet végül kizárták a kamarából.

Ön már ismert művész volt: gondolom, a fél ország összeszaladt, hogy segítsen.

Az illetékesek letagadták magukat, vagy mindenhonnan kinéztek. Csak Szegvári Katalin állt mellém, amikor meghallotta valahonnan, hogy bajban vagyok. Elkísért a hivatalokba, mert én alkalmatlan vagyok az ügyintézésre. Végül annyit sikerült elintézni a Czibere nevű, pár hónapig funkcióban lévő művelődési miniszternél, hogy adjanak kétszázezer forint kamatmentes kölcsönt. Nagy pénz volt, talpra állhattam.

„Az életemnél is jobban szeretem a színházat” – mondta egyszer, privát életét csökevénynek titulálva. Figyeltem önt számos fesztivál, színházi esemény civil helyzetében: óvatos ufonauta egy nem túl kiforrott civilizációban. Színházrendező édesapja sem szimpla karakter, de önnél azért földönjáróbb embernek tűnik. A hétköznapok slamasztikái mellett mi vezet oda, hogy a hivatástudat mániává fokozódjék?

– Apám és én – külön történet. Abban része van, hogy sikertelen rendezőfelvételim után bátorított: próbálkozzak színész szakon. Ami a hivatást illeti: volt bennem exhibicionizmus, de az iskolai szavalóversenyeken például mindig csak második-harmadik helyezett voltam. Ám rendszeresen bejártam a Madách Színház előadásaira, ahol édesanyám jegyszedő volt. Nagyon jól éreztem magam abban a környezetben. Számomra a színház már akkor többet jelentett, mint egy átlagos színházba járónak. Napi rendszerességgel láttam játszani például Pécsi Sándort, Gábor Miklóst, Tolnay Klárit, Kiss Manyit vagy a karakterszínész Gyenge Árpádot. Erősen hatottak rám.

Interjúban mesélte: a katonaságnál aknavetős volt, de nem lőtt egyet sem, csak cipelte ide-oda a szétszedett fegyver alkatrészeit, vagy szorgoskodott a répaföldön. És közben az édesapjához hasonló nyitottságát felváltotta az édesanyjától örökölt zárkózottság. Lehet, az én hibám: nem látom az összefüggést.

Hedda Gabler (Básti Julival)Nem is a zárkózottság a jó szó. Ma talán nyitottabb vagyok, mint fiatalabb koromban. Az a helyzet, hogy a katonaság előtt felületes, magamutogató hülyegyerek voltam, aki nagyon sokra tartotta magát. Aztán amikor a honvédségnél a kiképzést a tétlenség időszaka követte – és bizonyos helyzetekben még a társakkal sem lehetett beszélgetni -, egyetlen szórakozásom maradt: próbáltam felidézni addigi húsz évem történéseit. Szinte semmi lényeges nem jutott eszembe. Pedig azt gondoltam, hogy nagyon tartalmas életem volt. Ballagtam Békésben a cukorrépaföldön a gép mögött, szedegettem a lehullott répát, és meg voltam rémülve: csak a nagy semmi van a múltamban. Ez elriasztott addigi önmagamtól, és jelentős átalakuláshoz vezetett.

Színészként miből építkezik? Például Iaszón aranyláncos, tarka inges „nyerészkedőjéhez” honnan a minta?

A figurát alapjaiban a rendezői elemzés formálta. De természetesen csak úgy tudom eljátszani, hogy meg vagyok győződve arról: ez a történet sok tekintetben a személyes történetem. Megéltem bizonyos állomásait. Iaszón olyan ember, aki megszenvedi, hogy a házassága így alakult, s nem lehet a gyerekeivel. A szerepről való gondolkodásomban mellékes, hogy amit tett, az felületes, disznó dolog. A miértre megvan a belső magyarázatom.

Vagyis a „csökevényes” magánélet pozitívan hat vissza a színészi teljesítményre?

Iaszón esetemben tipikus példa lehet erre.

Színházi emberként, tanárként mindenesetre „makulátlan” apa. Első színművészetis osztályának tagjai rajongva szeretik. Mesélték: kicsit összetörtek most, mert ön annyira le van lombozva attól, hogy nem az életre, hanem a szakmára készítette fel őket. Egyikőjük ugyanis – aki a Katona József Színházban játszotta főszerepek sorát – most hagyja el a pályát. Két másik tanítványa Amerikába készül szerencsét próbálni, és mások is azt gondolják: a honi színi világ nem igazán hasonlít ahhoz a kifinomult, biztonságos műhelyhez, ahol a mesterséget tanulhatták.

Nem vagyok lelombozódva, de azért elgondolkodtat, hogy az osztály jelentős része azt állítja: az iskolában minden jobb volt. Ez nem normális hozzáállás. Ez csak elvesz belőlük, nem építi őket. Nem lehet állandóan visszafelé nézegetni. Valamit biztosan változtatnom kell a képzésben, hogy a jövőben ez ne így legyen.

Nyáron már másodszor állt össze közös produkcióra diplomázott tanítványaival. Szárnyai alatt pihenhetik ki az évad megpróbáltatásait. A közönségnek persze okkal van kedvére a dolog. Ugyanakkor tanítványai szempontjából késlelteti az elszakadás aktusát. Mondta egyszer: ideális esetben a tanítvány előbb-utóbb kedvet kap, hogy „leölje” mesterét.

A sorstalanság forgatása

(Koltai Lajos rendezővel)

A közös munka mindnyájunknak jó. Ami rossz, hogy a nyári produkciókból számukra csupán az összekapaszkodás élményének emléke marad meg. Nem kapnak igazi lendületet a későbbi feladataikhoz, pedig ez lenne a cél. A helyzet persze a korszakot is jellemzi. Legtöbb tanítványom olyan társulatnál van, ahol évad közben is vállalható munkát végezhet. De a megélhetési feladatok, a pluszmelók vacakságai mégis felpuhították az egész szakmát.

Valamikor ön is beszállt egy „szappanoperába”. Aztán kilépett. Miben bízott, amikor vállalta?

Ellen-szappanoperának indult, színészekkel. Olyan kollégákkal, mint például Törőcsik Mari. Csakhogy összevissza vették fel a részeket. Az elsőt a harmadik követte, azt a negyedik. Ráadásul hónapok teltek el a felvételek között. Én viszont szeretem kidolgozni a szerepeimet, belsőleg és külsőleg is. Összevisszaságban ezt nem lehet. Hat forgatás után kiszálltam. Nem okoztam fennakadást, mert eleve fenntartották ezt a lehetőséget.

Életrajzának négyzetméterei így viszont nem nagyon növekedhetnek.

Akkor sem tudok olyan munkát elvállalni, amelynek nincs sok köze a színészethez. Bár van kolléga, akinek nem megy tönkre a tehetsége az ilyen feladatoktól. Ritka szerencse.

Interjúiban visszatérő téma: már a Katonában is próbálják figyelembe venni a tényt, hogy színészeiknek színházon kívül kell megkeresniük azt, amiből kiegészítik a rezsirevalót. Rangját vesztette a színész, értékét a kultúra. A színháziaknak lehet felelősségük abban a helyzetben, amelyen elsősorban a pénzosztók változtathatnának?

Mindenkinek van felelőssége – kinek mekkora. Ám a színésznek elsősorban önmagának kell elszámolnia: miként rakta össze a pályáját. Én persze azt érzem: a magam részéről mindent megteszek, hogy ne slamposodjék tovább a szakma. A színművészetiről is ilyen embereket igyekszem kiengedni. Miközben persze árad a mocsok, mert az ország elkeserítő erkölcsi állapotban van. Mégis: kinek-kinek meg kell próbálnia árral szemben haladni.

Zubogó kanálisban menetelni a fény felé – baromi erő kell hozzá. Honnan veszi?

A fontosságtudat ad erőt.

Egyfajta hiúság?

Az is, de azért annál sokkal több. Fontos, hogy társulaton belül – minden külvilági szutyokság ellenében – képesek vagyunk tisztességgel, a magunk értékrendje szerint dolgozni. Ez kihat az előadásra, jó esetben a nézőre.