Forrás: 168 Óra

Békés Pál

Mostanában volt volna nyolcvanéves Kardos G. György. Egykori kiadója az alkalomhoz illő és az egyetlen méltó módon emlékezett meg róla. Újra kiadta négy regényét, az Izraelben játszódó három kötetet és a másfél évtizeddel később megjelent negyediket, amelyet mindannyiunk szerencséjére Vámos Miklós préselt ki szívós munkával a húzódozó Kardosból.

Nézem a négy könyvet, most, hogy ilyen reménytelenül klasszikussá és kerekké lett az életmű, ráadásul szabályossá is – a négy kötet így együtt, akár egy antik tetralógia: három tragédia plusz egy szatírjáték. Az utóbbi ráadásul a címében hordozza, hogy írója minek szánta: Jutalomjáték.

Idővel persze egyre kevesebbeknek tűnik majd fel a hiány: ugyan kit érdekel, hogy valaki valamit nem írt meg? A hiány a 77-ben befejezett trilógia és a 93-ban megjelent „ráadás” között tátong. A hiány a tizenhat év alatt meg nem született regény, amelyet annak idején sokan vártak. Borról, a szerbiai lágerről szólt vagy szólhatott volna, ahová az alig érettségizett fiút munkaszolgálatra vitték sokakkal, egyebek közt Radnóti Miklóssal együtt. Onnan gyalogolt a szabadulást követően Isztambulba, majd jutott az akkor még brit Palesztinába, és lett szemtanúja, valamelyest részese Izrael állam véresen zűrzavaros születésének. Hat évet töltött a Közel-Keleten, azután tért haza – az okokról csak annyit mondott: anyja nagyon hívta. A szerbiai láger és a balkáni vándorút élményei, az egyszer-majd-leendő regény törmelékei föl-fölbukkantak ugyan a beszélgetésekben, négyszemközt és társaságban, presszóasztaloknál és kocsmapultoknál, de múlt az idő, és maradt a baráti kérdezősködés meg a noszogatás: szóval, mikor? Azután már csak így: miért nem? A válasz előbb halogató, azután kitérő volt. Végül ingerült. A valódi választ pedig ma már csak találgatni lehet. Van, aki úgy gondolja, hogy „elírták előle a témát” – és az 1975-ben megjelent Sorstalanságra utalnak, melyet Kardos az elsők között mondott remekműnek, és „javasolt Nobel-díjra” egy írásában. (Szemben azokkal, akiknek csak Kertész Imre világsikere idején jutott hirtelen eszükbe, hogy ők már annak idején, a megjelenés pillanatában tudták, miről van szó.) Mások úgy gondolják, a bori lágerben olyan dermesztő dolgokat tapasztalt, a magyar foglyokat őrző magyar keret olyan elborzasztó viselkedésének volt szemtanúja, amellyel nem akarta-tudta szembesíteni olvasóit.

Hazudni pedig képtelen volt. Sokan tudták életében is, hogy ez a bölcs derűvel szemlélődő, minden mondatát iróniába csomagoló, néha nyafogó, hasonlíthatatlan humorú ember mekkora író. Tudta Spiró György, aki máig emlékezetes cikkben köszöntötte hetvenedik születésnapján. Tudta Bächer Iván, akinek pontos szavaival a kiadó jelenleg reklámozza a regényeket. És tudták feltehetőleg azok is, akik rendre kihúzták a Kossuth-díjra felterjesztettek listájáról. Mert hát Kardos G. György valahogy mindig keresztbe feküdt a pályán. Noha sikeres volt, így vagy úgy mindenkinek megakadt a torkán. Például a baráti Lengyelországnak, mely rossz néven vette volna, ha a regénytrilógia második kötete az eredeti címmel – Sasok a porban – jelenik meg, hiszen az utalás a lengyel hadijelvényre vonatkozott. (A baráti Lengyelország nem volt rest cselekedni, s így lett a cím: Hová tűntek a katonák?) Például az izraeli könyvkiadásnak, mely első és legsikeresebb könyvét, a húsz nyelvre fordított Avraham Bogatir hét napját csak hosszú habozás után, igen későn adta ki, ráadásul a regény barátságtalan kritikákat is kapott. Elég merész ötlet Kardos G.-t Izrael-ellenességgel vádolni, de azért megesett.

Mindezek persze ma már csak mellékes lapalji jegyzetek. Ami marad: a regények. Melyekről néhány évvel ezelőtt, amikor felmerült, hogy folyóirat-emlékszámmal kellene tisztelegni az író előtt, egy kritikus azt mondta: köszöni a bizalmat, igazán megtisztelő, hogy rábízták a feladatot, de nem ír a trilógiáról, hiszen nincs mit: elavult, poros, és ma már a témája is tökéletesen érdektelen.

Én meg forgatom a köteteket, és úgy látom: elevenek. Úgy látom: kevesen tudnak annyit az emberről, mint Kardos G. György. Úgy látom: a könyvek nyomasztóan, már-már képtelenül aktuálisak, hiszen nem tudok úgy a képernyőre nézni, hogy ne a folytonosan fortyogó, veszedelmesen izzó Közel-Keletről szóló tudósításokba akadnék – bizonyos értelemben minden ilyen beszámoló véres adalék a regényekhez. Melyek viszont kulcsot adhatnak a látottakhoz.

Az Izrael megalakulásának idején játszódó trilógia zárókötetének címe: A történet vége. De hát látva látjuk: nincs vége, talán nem is lesz soha.

És Kardos G. György történetének sincsen vége. Ismerem a végrendeletét. Az életről szól, és az irodalomra csupán egyetlen mondatot veszteget: „A legcsekélyebb mértékben sem érdekel, hogy műveim és nevem fennmaradnak-e.”

Engem viszont érdekel. És úgy látom: fennmaradnak.