Forrás: 168 Óra

Ami nem kottázható

BABOS GYULA MESÉKRŐL ÉS FORMÁCIÓKRÓL

2005/37 – Kultúra

Sztankay Ádám

A gitárművész azt mondja: soha nem volt a díjosztók látóterében. Néhány hete viszont a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével jutalmazták.

Egyszer volt, hol nem volt című dzsesszlemezének megjelenése idején mondta: kedvenc meséje Andersen rendíthetetlen ólomkatonája. Miért épp az?

A banya nem akar benne gyerekeket enni, a srácok sem sütögetnek öregasszonyokat, mindenkinek helyén marad a feje is. A szép történeteket szeretem. A horror nem visz sehová.

Saját meséjében rendszerint megemlíti: tízéves volt, amikor szülei elváltak. Pszicho-thriller múlhatatlan emléke?

Zsidó-cigány családban születtem: már ez is érdekes összetétel. Nem volt egyszerű a gyerekkorom. Szüleim balhéi még a „zenei képzésemre” is kihatottak. Apám prímás volt. Édesanyám felmenői között is rengeteg a muzsikus. A válás után előbb anyámhoz kerültem. Nála zongorázhattam. Amikor viszont pár év múlva kivándorolt Amerikába, nem adta velem a hangszert az apámhoz. Ezért hegedülni kezdtem. Fiatal nevelőanyám és az egész szomszédság rimánkodott a gangon: ne tegyem. Végül az utcánkban egy szobafestő haverom mutatott nekem gitáron egy akkoriban menő rock and roll számot. Aztán odaadta a hangszert. Ott, az utcasarkon ülve szólalt meg az első pár hang a kezem alatt.

Meg is alakult az első iskolai banda?

Erre már csak a korán félbeszakadt tanulmányaim miatt sem kerülhetett sor. Apám akkoriban sokat volt külföldön. Amikor másodikos koromban megsértődtem a fizikára, és kimaradtam a középiskolából, nem volt, aki helyre tegyen.

Mégsem kallódott el.

Saját döntésem alapján beiratkoztam egy zeneiskolába. Nem sokkal később már hívtak a Futurama zenekarba. Az meg hozta magával a színházi lehetőséget. Alig tizenöt évesen a Kisszínpadon zenéltem Horváth Jenő darabjában, a Kis királynőben. Kalmár Tibor rendezte, játszott benne Salamon Béla, Alfonzó, Kabos László is.

Hogyan lett végül dzsesszista?

Zenész barátaim közül már sokan „fertőzöttek” voltak, engem is örökre „megcsípett” a műfaj. Bekerültem Pege Aladár együttesébe. Tizenhét éves voltam, amikor megnyertük a rádió dzsesszversenyét.

Húszévesen pedig már külföldön játszott a Pete Lanchester and The Upsettersben. Az MSZMP támogatta?

Örömzene, 2005. augusztus 19.Egy év itthoni vendéglátózás volt az előszoba az ilyen lehetőségekhez. Nem kellett hozzá párthűség. Jávori Vilmos Junior Sextettjében játszottam, mielőtt kieresztettek minket Svédországba. Eredetileg két hónapról volt szó. Amikor lejárt az idő, másfél éves kamuszerződést írattam alá saját magammal egy svéd kocsma fejléces levélpapírjára. Hazaküldtem az illetékeseknek, és elkezdtem a szabadúszást. Több formációval játszottam. Néhány napot még magyarokkal is egy koppenhágai kuplerájban. Pete Lanchesterrel Németországban találkoztam, hívott a nemzetközi bandájába. Főleg amerikai katonai bázisokon játszottunk, amíg elegem nem lett az egészből.

Miért lett elege?

Bánatos és főleg magányos voltam. Szakadt szállodai szobában laktam Wiesbaden legelegánsabb részén. A csajozás sem ment éppen. Egy nap szépen beültem a kocsimba, és hazajöttem.

Szép autó volt?

Naná. Összességében azért nem volt deficites a kinti meló. Selyemsálat hordtam, brillgyűrűt, dögláncot. Bársonyzakóim színe passzolt az autó fekete-bordó dukkójához.

Jampecként került a vasalatlan Kex együtteshez?

Hazaérve azt láttam: az összes haverom nyakig van az avantgárdban. Például Ráduly Misi meg Orszáczky Jackie. Elkezdtem velük dzsemelni. Két buli után már én is rongyokban jártam. A Kexbe Doleviczényi Miklós hívott, amikor elment a gitárosuk. Annyit kérdezett, tudok-e improvizálni. Mondtam: szeretek. Ágy indult el Baksa-Soós János vezetésével az a sajátos elmeosztályi különítmény, amely az akkori zenei élet legcsodálatosabb jelensége volt.

Mi volt a titka?

Képzeljen el egy olyan zenei kultúrát, amelyben a többség önfeledten ordította: „Isten véled, édes Piroskám!” Az „ajjaj fekete vonat, elvitted a páromat” volt a katarzis. Ehhez képest Baksa, ez a karizmatikus, lenyűgöző bohóc előrement a színpad szélére, és a maga sajátos stílusában megszólalt: „Nincsen apám, se anyám, se Istenem, se hazám.” A közönség döbbent áhítatban hallgatta. Addig a zenélés számomra csajozással „fűszerezett” munkahelyi elfoglaltság volt. A Kexben értettem meg, hogy egész másról szól.

A belügyieket akkoriban irritálták az efféle felismerések.

Régi szép idők: a kex

(Kisfaludi Andráa, Babos Gyula,

Somló Tamás, Závodi János)

Rendőrök is megjelentek a koncerteken, de nem volt konfliktusom velük. Sajátos trükkökkel bomlasztották a zenekart – bár csak sejtem a szándékosságot. Engem mindenesetre fél év után behívtak katonának. Előbb „állj, vagy eláslak!” feladatot kaptam az utászoknál. Később apám ismerősei segítettek bekerülni a Honvéd Zenekarba. Ütősnek. Elég szép?

Katonaként kezdett játszani a Rákfogó együttesben. Aztán különböző formációkban összekerült a hazai dzsesszélet minden jelesével. Olyan külhoni sztárokkal játszott, mint Victor Bailey vagy Frank Zappa. Kilencvennégyes Blue Victory című lemezét tizennégy országban adták ki, külföldről érkeztek világhírességek a felvételéhez. De van, ami nem jött össze: a Berklee College of Musicot el sem kezdhette, pedig huszonöt évesen ösztöndíjjal felvételt nyert oda.

Anyámat látogattam meg Amerikában. A Berkleere kazettányi anyagot küldtem magamról: azonnal felvettek. Színházi és filmzeneírást, hangszerelést akartam tanulni. Tudtam, itthon ezen a szinten senki sem tanult hasonlót. Tartózkódási kérvényemet a magyar konzulátus elutasította. Egyben azt is közölték: ha nem hagyom el Amerikát, még apám külföldi fellépési lehetőségei is megszűnnek. Napokig úgy éreztem, kiszakad a gyomrom a fájdalomtól. De nem volt választásom.

Iskolájaként szokta emlegetni a hajdani Friderikusz-show-t, amelynek állandó kísérője volt zenekarával.

A világ legprofibb művészeit figyelhettem testközelből. Alain Delont, Franco Nerót, Gina Lollobrigidát. A Giulietta Massinával készült interjúból pedig a legmagasabb szinten tanulhattam emberséget, világlátást, művészi alázatot.

Kiüvöltözte a mérgét, vagy fájt a gyomra, amikor befullasztották a műsort?

Sosem dühöngtem. Elfojtom a feszültséget. Igen, fájt a gyomrom.

Meséiből olvastam ki: nem sokkal édesapja halála után pszichológusnál kötött ki. Elmúlt már negyven, mégis csak akkor nőtt fel?

Nem a felnőttséggel volt baj. Két nagyanyám már gyerekkoromban eléggé „lemeztelenítette” előttem a szüleimet. Ezzel együtt nagyon szerettem apámat. Fontos volt nekem. Halála után mégis állati kemény akartam lenni. Nem hagytam időt a gyászra. Aztán hirtelen szétestem, egekbe szaladt a vérnyomásom. Nem is pszichológus, inkább „beszélgetős bácsi” segített rendbe tenni magamban a dolgokat.

Azóta „béke és nyugalom”?

Ha ilyen egyszerű lenne az élet! Három éve infarktushoz vezetett az évtizedekig visszatartott indulat.

Harmadik házasságában él. Zenészsors? Vagy természete magyarázza a számot?

Még logika sincs benne: férfi és nő viszonyában ne is keressen senki. Beleugrottam a kapcsolatokba. Az első két házasságot, gyerekem születését öt év alatt abszolváltam. Jelenlegi társammal viszont több mint húsz éve vagyunk együtt.

Ő is szakmabeli, de sosem engedik, hogy a sajtó megnevezze.

A magánéletünk csak a miénk. Egészen különleges nő, fantasztikus ember. És tudja „kezelni” a rapszodikusságomat.

És ez így gömbölyű, gömbölyű.

Ugorjunk.

Érettségi előtt megsértődött. A Berkleetől eltiltották. Ugyanakkor a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatóhelyettese, évek óta tanít a Zeneakadémián is.

Amikor bevezették a vonatkozó uniós szabályokat, számítani lehetett rá – néhány újságíró várta is -, hogy papírok híján majd jól kivágnak. Ám elmaradt a szenzáció. Különben azt gondolom: nem a szó hagyományos értelmében vagyok tanár, nem okítok, hanem konzultálok. Segítek időt spórolni a hangszertanulás tévútjainak a lerövidítésével. Abban próbálok segíteni, ami nem kottázható.

Szakmájáért is vállalt feladatot. Egyik alapítója a dzsesszzenészek társaságának. Nem macerás?

Szükséges. Itthon manapság olyan produkciókat, médiamarhaságokat ünnepelnek, amelyek már Nickelsdorfnál elvéreznének. Miközben a nemzetközi pódiumokon állandóan jelen lévő dzsesszzenészeknek hiányzott minden érdekérvényesítő, illetve hangsúlyos megmutatkozási lehetőségük. Már az augusztus 19-i Örömkoncert megért minden pluszmunkát.

Friss keresztjét megszokta?

Jólesik az elismerés mint a siker egyik formája. Persze az is igaz, az újságírók most állandóan azt kérdezgetik: eddig nem éreztem-e mellőzöttnek magam.

Kiérlelt válasza lehet.

Egy biztos: a díjosztóknak soha nem voltam a látóterében. Azt csináltam, ami nekem fontos volt. Amíg be nem kerültem a szakmai társaságunk grémiumába, azt sem tudtam, hol a minisztérium. Pedig a haverjaim szerint kérhettem volna már ezt-azt. De hát minek? Nincs politikus, aki a tehetségből repetát adhatna.