Forrás: 168 Óra

Szép emlékek

2005/37 – Mostanában

Almási Miklós

Mostanában a háború végének 60. évfordulója kapcsán egyre-másra jelennek meg dokumentumok, regények, cikkek, internetes szájtok elfelejtett históriákról – valós, kitalált, megszépített vagy hamis kalandokról. Egyik érdekesebb, mint a másik, mert valamit mesélnek arról is, hogy eddig miért hallgattak róluk.

Itt van például a zseniális kémnő, Vera Atkins históriája. Ő vezette Angliából az MI 6 franciaországi titkos operációt, mintegy háromszáz bevetést irányított. (Rossz nyelvek szerint ő volt a 007-es filmek Moneypennyjének modellje – szóval, nem minden kitaláció még az ilyen filmekben sem…) Atkins kémeinek egyharmadát elfogták, de senki sem vallott, a nagy veszteség idővel mégis kérdéseket vetett fel. Atkins a háború után átment Európába, és minden áldozat sorsát személyesen nyomozta ki – franciákat, németeket, kollaboránsokat kérdezett, vallatott, nyomozott, míg pontosan meg nem tudta, mi történt. A másik oldalon azzal is vádolták, hogy felületesen szervezte a bevetéseket, netán a rádióval volt valami baj (kémlányai többnyire annak használatán buktak le), és hogy miért nem dolgozott figyelmesebben – ő ebből a rosszindulatú pletykából akart kikerülni. Sikerült.

A másik história furább. Angliában vagyunk ismét, William Joyce, egy német-angol házaspár gyermeke a harmincas években lelkesedik Hitlerért, antiszemita szónok, aztán amikor kitör a háború, kap egy fülest a titkosszolgálattól, hogy ha így folytatja, lecsukják. Lelécel Németországba, és a náci propagandának dolgozik. Innen aztán többfelé ágazik a történet. Az egyik verzió szerint a német rádió angol adását vezeti, zsidózik, és élteti Hitlert. Az angolok röhögnek rajta, megvetik mint köpönyegforgatót, és alig várják, hogy elkapják. A háború után fogság, hadbíróság. Hazaárulóként kivégzik.

Itt jön a másik verzió. Állítólag a legfrissebb adatokra támaszkodva kiderítették, hogy ez a náci mielőtt lelépett volna Németországba, az MI5 kémje lett. Ugyanis az angol titkosszolgálat beépült az abban az időben terjedő szélsőjobb mozgalmakba, és ennek a titkos műveletnek vezetője be is szervezte a fiatalembert. (Ezért kaphatott fülest, hogy léceljen le, illetve azért tűnt el Angliából, mert megbízatást kapott…) E szerint a verzió szerint Berlinben kettős szerepet játszott: propagandázott Anglia ellen, és közben nyomta az információkat a kémközpontnak. Ebben a verzióban is szerepel a háború utáni per, de itt jön a poén. A fickónak egyetlen mentsége az lett volna, ha felfedi titkosszolgálati múltját – igaz, ezzel betekintést engedett volna a Cég működésébe. (Amit még hatvan évvel a háború után is homály fed. Hivatalosan az adatok, történetek nagyobbik hányada még ma is titkos…) Szóval, a kettős ügynök nem említette kémszerepét, inkább ment a halálba. Talán azért, mert a kémközpont megegyezett vele, hogy felesége szabad, ha nem vall a kémkapcsolatról – a Cégtől sehol se lehet megszabadulni. (Kivétel, ha a Cég összeomlik…) De az is lehet, hogy csak azért hallgatott, mert karakán angol akart lenni, egy kém nem köp…

Az egész persze zűrös história: az eredeti verzió szerint semmi ilyesmi nem volt, szólt ugyan neki a kémközpont, hogy mi lenne, ha, de a fiú annyira be volt zsongva a németekért, hogy nem vállalta. Szimpla náci volt. Mégis, ha már regény, akkor a „halálos hallgatás”-verziónak van valami igazi angol íze: nem kiadni a kémközpontot, akkor se, ha ők kérnek rá. Si non e vero…(Ha nem is igaz, de találó…)

És végül a harmadik – kitalált? felkutatott? szenzációhajhász? – sztori Roosevelt stratégiai húzásáról szól. Amerika a harmincas évek végén, tehát a hitleri terjeszkedés idején izolacionista politikát folytatott, legalábbis a kongresszusban és a szenátusban a többség azon az állásponton volt, hogy Amerika maradjon ki a háborúból, legyen az csak az európaiak ügye. Angliát amúgy is segítjük (a háború elején egyedül állta a sarat a németekkel szemben), de jobban ne keveredjünk bele. Csakhogy a hitleri hódítások egyre szaporodtak, a civilizált világot fenyegették, miközben az angol védelmi erőfeszítések a vége felé jártak, Churchill már fenyegetőzött, Roosevelt pedig tehetetlen volt a háborúellenes lobbival szemben. És ekkor jött az alkalom. Amerikai kódfejtők feltörték a japán flotta titkos nyelvét – azaz tudtak a Pearl Harbor ellen irányuló szándékokról. És Roosevelt lépett…

Ez a sztori is kettéágazik. Az egyik – a régebbi történet – arról szól, hogy FDR tudott a támadásról, (1941. december 7.), de nem engedte értesíteni a Pearl Harbor-i parancsnokot – csak két repülőgép-anyahajót vezényeltetett más vizekre. (Ezekkel a hajókkal nyerték meg később, 1942. június 4-7. között vívott midwayi csatát, ahol is az amerikaiak lenullázták a japán flottát.) Vagyis: FDR beáldozta a Pearl Harbor-i kikötőt, ahol is majd háromezer ember, számos hajó pusztult el. Viszont ezzel elérte, amit akart, megmentette a világot a fasizmustól: Amerika felébredt, azonnal Roosewelt mellé állt – az USA belépett a németek elleni háborúba.

A sztori másik – nemrég megjelent új, korábban titkos adatokkal felturbózott – változata (Robert Stinnett A csel napja című könyve), azt állítja, hogy FDR nemcsak tudott a japán támadásról, de szándékosan provokálta erre a kalandra a japán hadvezetést, így ő csalta be a kelepcébe Yamamoto admirálist és a japán flottát, s végül így győzött Japán felett.

A hivatalos történetírás mindkét verziót cáfolja, a mértékadó sajtó az egész feltételezést Roosevelt-ellenes rágalomnak minősítette. A történészek ezt a második verziót bizonyítékok nélküli hipotézisnek tartják. Ugyanakkor az is tény, hogy az 1939-41-es kódfeltörők munkáját nemrég ismerték el – korábban ez szigorúan titkos hőstett volt. Lehet, hogy sohasem tudjuk meg, mi is történt valójában. Mégis: bármily nagyszerű taktikus és stratéga volt is Roosevelt – ez a trükk valahogy mégsem illik a képbe.