Forrás: HVGHatvan éve került bíróság elé a nácikkal kollaboráló vezetők archetípusaként számon tartott norvég Vidkun Quisling, akinek egykori villáját most népirtásmúzeummá alakítják át. Az Európa-szerte vele egyívásúnak tartott politikusok háború utáni sorsa a hasonlóságok mellett igen nagy eltéréseket is mutatott.
„Pártom, a Nasjonal Samling programját nem a németekről mintáztam, hanem már 1918-as oroszországi tartózkodásom alatt kidolgoztam” – magyarázkodott 1945. augusztus végén kezdődő és két hónapig tartó perében Vidkun Quisling norvég fasisztavezér. Ehhez képest Nemzeti Egység nevű pártjára – amelyet Adolf Hitler 1933. januári hatalomra kerülése után három és fél hónappal alapított – nemcsak számtalan ideológiai és gyakorlati koppintás volt jellemző, hanem vezetőjének a német Führer szó megfelelője dukált, tagjai pedig a náciktól ismert karlendítéssel üdvözölték egymást. Quisling szerint ez utóbbival pusztán a viking ősök tradicionális köszöntését elevenítették fel.
Hasonlóképpen nélkülözte az eredetiséget a bábkormány világháború alatti tetteit felsoroló – egyebek mellett az 1940. április 9-ei államcsínyt, a németek politikai és katonai kiszolgálását, a zsidók deportálását, illetve az ellenállók üldözését és kivégzését felrovó – vádpontok elleni védekezése. A természetesen ártatlanságát hangsúlyozó „nemzetvezető” hiába hivatkozott arra, hogy tetteivel a marxista-kommunista forradalom veszélyétől kívánta megoltalmazni a norvégokat. Míg ő – a készségesen szolgáló helytartók névadója – úgy emlékezett, hogy „önmagát áldozta fel” nemzetéért, árulása mélységesen megdöbbentette a semlegesség lehetőségében az utolsó pillanatig reménykedő Norvégia lakosságát. Ráadásul nagyon hasonló okfejtés – jóval emelkedettebb előadásban – nem is sokkal korábban már elhangzott.
Az oslói Quisling-per ugyanis – bár három hónappal a náci háborús bűnösök nürnbergi tárgyalása (HVG, 1996. szeptember 28.) előtt kezdődött – korántsem az első ilyen jellegű felelősségre vonás volt. A második világháborúnak hivatalosan véget vető japán kapituláció napján, augusztus 15-én ítélték halálra Párizsban Philippe Pétain marsallt, aki a németek által nem megszállt, Vichy központtal működő dél-franciaországi részek vezetője volt. Az agg, 89 éves marsall csak röviden szólalt meg vádlói előtt, hangsúlyozva, hogy „életemet Franciaország szolgálatában töltöttem, (…) áldozatomat mostantól nem lehet kétségbe vonni, (…) az önök ítéletére az Istené és az utókoré felel majd”. Védői ezek után ékes – sokszor a pátoszt sem nélkülöző – szavakkal fejtegették: „Hatalmát arra használta, hogy pajzsként védelmezze Franciaországot a legrosszabbtól.” Igaz, Pétain esetében ez a legrosszabb nem a Quisling által emlegetett kommunista veszély, hanem ellenkezőleg, a náci Németország volt. A tartalmi különbség ellenére ennek alapján szokás történészberkekben „pajzselméletként” emlegetni a háborús kollaboránsoknak azt a – szinte minden perben előhozott – védekezését, hogy tetteikkel tulajdonképpen csak a nagyobbik rossztól akarták megkímélni országukat (lásd Az önvédelem tanúi című írásunkat is).
A francia marsall nemcsak ebben járt az élen, hanem neki köszönhető a kollaborálás szó negatív jelentéstartalma is. Az együttműködés (collaboration) kifejezés 1940 októberében, Hitlerrel való találkozója utáni rádiónyilatkozatában bukkant fel először abban az értelemben, hogy a háború után már az értelmező szótárak – fejtette ki Jan T. Gross lengyel származású amerikai történész egy öt évvel ezelőtt angolul megjelent tanulmánygyűjteményben – kifejezetten a vichyi Franciaországra utalva emelték be a szócikkbe az elnyomók elvtelen kiszolgálását is.
Pétain marsall pere és sorsa ezeken túl viszont alaposan különbözött más kollaboránsokétól. Elsősorban abban, hogy személyében 1940 nyarán egy minden tekintetben tiszteletre méltó katonapolitikus került a csonka ország élére. A franciák őt tekintették az 1918-ban a németek fölött aratott győzelem atyjának, és nimbusza még pere idején is akkora volt, hogy 1945-ben a francia értelmiség két táborra szakadt miatta. „Ne riadjunk vissza a gondolattól, hogy legbensőnk egy része talán maga is cinkosa volt bizonyos órákban e lesújtott aggastyánnak” – védte a marsallt Francois Mauriac katolikus írófejedelem. „Ha feláldozta saját személyét, akkor ezt nem Franciaországért tette, hanem úgy, mint egy prostituált” – vádolta viszont az utóbb Nobel-díjjal kitüntetett Albert Camus író és filozófus. Tény, hogy a bíróság ajánlására (és a közvéleményt is jó érzékkel megszondázva) De Gaulle tábornok életfogytiglani börtönre változtatta a halálos ítéletet, amelynek meghozatalakor egyébként a zsidóüldözésekben játszott szerepét nem is mérlegelték. 1951-es halála után a francia köztársasági elnökök rendszeresen megkoszorúzták Pétain sírját, és ezzel a szokással csak 1995-ben szakított Jacques Chirac. Pétain internetes honlapján ma arra figyelmeztetik az odalátogatót, hogy a marsall mellett kiállni a strasbourgi Európai Bíróság által 1998 óta elismert jog.
Nem ő volt az egyetlen kollaboráns, akinek pere társadalmi és politikai indulatokat keltett. A Cseh- és Morvaország 1939. márciusi német megszállásakor a független Szlovákiát kikiáltó, majd miniszterelnökként és államelnökként irányító Jozef Tiso 1946 decemberében kezdődött tárgyalása előtt és alatt is komoly viták zajlottak. Más természetűek azonban, mint Pétain esetében. Mint Bradley Abramsnek, a Columbia Egyetem professzorának a kutatásaiból tudható, a katolikus papként „vezérré” váló Tiso pere az újraegyesített Csehszlovákiában egyaránt felszította az ellentéteket az államalkotó két nemzet – az inkább katolikus szlovákok és a protestáns csehek -, illetve a nacionalisták és az előretörőben lévő kommunisták között.
Az aktuálpolitikai játszma kulcsfigurájává vált Tiso mellett széles alkalmi koalíció állt ki: mások mellett az angol követ, a szlovák polgári pártok, a szlovák püspöki kar és a Vatikán. Mi több, az 1946-os választásokon szlovák nemzeti jelképpé avatták. Pedig védői sem ártatlansága mellett kardoskodtak, hanem azt szorgalmazták, hogy ne ítéljék halálra. E mellett elsősorban azt hozták fel, hogy a mélyen hívő szlovák vidék felé rossz üzenet lenne egy pap kivégzése, de azt is, hogy nagyon rontaná az amúgy sem harmonikus cseh-szlovák viszonyt. Ám a politikai szelek akkor már máshonnan fújtak.
A csehek dominálta bíróság elé kerülő vádpontok között első helyen a Csehszlovák Köztársaság szétverése, majd a náci Németország kiszolgálása szerepelt, és a „világ első szocialista országa, a Szovjetunió elleni agresszió előkészítése” is megelőzte az emberiség elleni bűnöket. A kormány elé véleményezésre került kegyelmi kérvényt heves vita után végül elutasították , hogy „ne diszkreditáljuk magunkat a Szovjetunió szemében”. Ágy Benes elnökre – akit még az utolsó pillanatban is próbáltak befolyásolni a szlovák püspökök és a demokrata párt vezetői – hárult, hogy megkegyelmez-e, ám ő arra hivatkozott, hogy nem akar alkotmányos válságot, ezért nem kíván szembeszállni a kormány döntésével. Ehhez képest Tiso kivégzése már akkor is komoly belpolitikai feszültségeket keltett, alakja pedig az 1989-es rendszerváltás után újra megjelent a szlovák történelmi személyiségek listáján – igaz, egyszerre két helyen is: a legelismertebbek és a legmegvetettebbek között.
Bár formailag megfelel a kollaboráns fogalmának, mégis rendhagyó a jobboldali Vasgárda mozgalom vezetőjéből Románia diktátorává lett Ion Antonescu sorsa. A háború alatt német szövetségesként a Szovjetunió ellen harcba szálló vezér – sok más quislinggel ellentétben – komoly nemzeti érdemeket szerzett uralma alatt, visszaszerezte például a Szovjetunió által 1940-ben elcsatolt Besszarábiát és Észak-Bukovinát, sőt egészen a fekete-tengeri Odesszáig jutott az országhatárok kiigazításában. 1946. májusi perében persze pechére aligha védekezhetett a szovjetellenes sikerekkel.
De sajátosan alakult Antonescu – akinek mostohaanyja és felesége is zsidó volt – antiszemitizmusa is. Kevés teret kapott beszédeiben az árja fajelmélet, 1942-ig pedig (ha el lehet tekinteni az egy évvel korábbi pogromtól Iasiban) inkább bátorította a cionista mozgalmat az országban – még ha azzal a nem titkolt szándékkal is, hogy esetleg eléri a zsidók kivándorlását Palesztinába. Utána viszont véres leszámolást hirdetett a besszarábiai és bukovinai zsidók – mint „kommunista ügynökök” – ellen. Perében vállalta ugyan a felelősséget rezsimje bűneiért, de történetesen erről azt állította: „Sok elnyomó törvényt hoztam, de egyetlen zsidót sem öltünk meg.”
Németbérencként szokás számon tartani, egykori hazájában mégsem emlegetik bolgár Quislingként az 1943-1944-ben miniszterelnökösködő, manapság már a lexikonokban is csak nehezen található Dobri Bozsilovot – említ egy újabb különutas kollaboránst a HVG érdeklődésére Balogh László történész-politológus. Bulgária világháborús szerepe egyébként is nagyban eltér más, a németekkel szövetséges országokétól. Megtagadták például, hogy hadba lépjenek a Szovjetunió ellen (igaz, ez még az 1943 nyarán tisztázatlan körülmények között elhunyt Borisz cár alatt történt). A korábban a nemzeti bank elnökeként és pénzügyminiszterként is ügyködő Bozsilov pedig – bármennyire kiszolgálta is egy éven át a német érdekeket – ellenállt a mintegy ötvenezres zsidó közösség deportálására vonatkozó nyomásnak. Balogh szerint a Bozsilov-per talán éppen ezért is inkább bűnbakképzésnek, semmint egy kollaboráns felelősségre vonásának tekinthető. Erre utalnak a már 1944 őszétől szovjet megszállás alatt lévő ország bíróságának vádjai: elmarasztalásában a korábbi pénzügyi „hibái” legalább olyan súllyal estek a latba, mint háborús cselekedetei. Mindenesetre 1945. február elején sietve kivégzőosztag elé állították.
Elkerülték viszont a klasszikus quislingsorsot az egykori Jugoszlávia maradékán osztozó politikusok. A független horvát államot létrehozó usztasavezér, Ante Pavelic egyaránt irtotta a szerbeket, a zsidókat, a cigányokat és a kommunistákat, ám 1945-ben Ausztrián és állítólag a Vatikánon keresztül sikerült Argentínába menekülnie, sőt ott Juan Peron elnök biztonsági tanácsadójává küzdötte fel magát. Büntetése csak áttételesen érte utol: 1957-ben egy jugoszláv merénylő megsebesítette. Pavelic ezután Madridba menekült, és két évvel később, 70 éves korában ott hunyt el, minden bizonnyal a merénylet sebeinek szövődményeiben. Hamarabb utolérte végzete a németek által megszállt és teljes mértékben ellenőrzött Jugoszlávia bábminiszterelnökévé felemelkedő szerb fasisztát, Milan Nedicet, aki hatalma alatt büszkén hirdette, hogy Belgrád lesz az első „zsidómentes” európai város. A háború végén elfogták, ám bíróság elé már nem került, mivel perére várva öngyilkosságot követett el a börtönben.
ILLÉNYI BALÁZS
