Forrás: MCSZ

2005. szeptember 2.

Egy logikai önellentmondás: azaz vajon megszállhatja egy ország saját magát?

Bányai László – Izrael kiürítette a Gázai-övezet 21 zsidó települését, evakuálta Észak-Szamária négy zsidó falvát, ennek ellenére Mahmúd Abbasz és a Palesztin Hatóság ( a továbbiakban PH) más tisztségviselői úgy nyilatkoznak, hogy Gáza továbbra is „megszállt” terület maradt. Mahmúd Abbasz, a PH elnöke a külügyminisztérium hivatalos honlapjának tanulsága szerint úgy nyilatkozott, hogy „a kiürítésre kijelölt terület jogi státusza nem változott.” A különböző palesztin frakciók három alapvető érvet hoznak fel annak megalapozására, hogy a Gázai-övezet” még akkor is „megszállt” marad, ha az izraeli hadsereg teljes mértékben eltávozik onnan.

Nasszer al-Kidwa, palesztin „külügyminiszter” azt állítja, hogy mindaddig amíg a palesztinok nem gyakorolhatnak teljes szuverenitást Gázában, a terület „megszállt” marad, mert Izrael ellenőrzi a területi vízeket és a légteret.

Szaeb Erekat a PFSZ Tárgyalási Ügyek osztályának vezetője szerint a Gázai-övezet és a Nyugati Part az oslói megállapodások szerint „egy terület”, így a gázai kivonulás annak csak egy részét érinti, ezért a jogi státusza változatlan maradt.

Mahmúd al-Zahar, a Hamasz gázai vezetője szerint „Palesztina egésze a mi földünk. „Sem a Gázai-övezet, sem a Nyugati Part vagy Jeruzsálem felszabadítása sem lenne elég. Hamasz a fegyveres harcot a teljes föld felszabadításig folytatja. Nem ismerjük el Izrael Államát vagy a jogát arra, hogy Palesztina egy cm2-t is megtartsa.”

A palesztinok gyakran használják érvként Izraellel szemben, hogy a Nyugati-part és a Gázai-övezet izraeli „megszállás” alatt áll. Az igazság ezzel szemben az, hogy e területek jogi státusza 1967 óta vitatott. Az izraeli hadsereg ugyanis ekkor Jordániától a Nyugati-partot és Egyiptomtól a Gázai-övezetet a Hatnapos Háborúban foglalta el. Az egyetlen korábban elismert szuverénként 1517 és 1917 között e területet az Ottomán Birodalom kormányozta. 1923-ban, a lausanne-i békemegállapodásban azonban a törökök minden területi igényükről lemondtak, miután az Ottomán Birodalom felbomlott. A brit mandátum a kérdéses területet a zsidó nemzeti otthon részeként jelölte ki. Az ENSZ Közgyűlés 1947-es határozata a Gázai-övezetet és a Nyugati-partot egy jövőbeli arab állam területeül jelölte. Ám ezt a határozatot az akkori arab államok elutasították. Ezért e területek jogi státusza megoldatlan maradt.

A PFSZ 1974 utáni politikai hatalmát kihasználva az arab blokk az el-nem-kötelezett országok támogatásával több tucatnyi nem-kötelező ENSZ határozatot fogadtatott el, amelyek e területeket „megszállt palesztin területelnek” nevezte. Ez a kifejezés legutóbb az Itrael által a Nyugati-parton épített biztonsági kerítéssel kapcsolatosan a Hágai Nemzetközi Bírósághoz is eljutott. Ám a „megszállás” nemcsak retorikai vagy politikai terminus. Elsőként és elsősorban nemzetközi jogi fogalom. A megszállás jogi befejezése nem követeli meg, hogy az egyik fél összes politikai követelését teljesítse a másik. A nemetközi jog főbb forrása a részes államok által aláírt nemzetközi egyezmények és konvenciók és nem az ENSZ Közgyűlés ajánlásai. A legfontosabb dokumentum az 1949-ben kötött Negyedik Genfi Konvenció a „Polgári személyek védelméről háború idején.”

Izrael 1967-ben azzal érvelt, hogy a genfi konvenció jogilag nem vonatkozik a Gázai-övezetre és a Nyugati-partra, mivel azok korábbi megszállói, Jordánia és Egyiptom e területeket jogellenesen hódították meg 1948-ban és a nemzetközi jog nem tartotta őket jogszerű szuveréneknek. Megszállni csak egy másik állam területét lehet. Márpedig a nemzetközi jog szerint a Gázai-övezet és a Nyugati-part ma nem tartozik egyetlen jogszerű államhoz sem. Igy a területeket 1967-ben elfoglaló Izrael semmiképpen sem minősülhet megszálló hatalomnak. Ennek ellenére az egymást követő izraeli kormányok a konvenciót de facto alkalmazták 38 éven át. A IV. Konvenció afféle nemzetközileg elismert mércéjé vált az államok jogainak és kötelezettségeinek katonai megszállás esetében.

A konvenció 6 cikkelye kifejezetten megállapítja, hogy „a Megszálló Hatalmat a megszállás ideje alatt addig a mértékig kötelezi, ameddig egy ilyen területen gyakorolja a kormányzati funkciókat…” Ez azt jelenthei, hogy a „kormányzati funkciókat gyakorló” katonai kormány fennállása hozná létre a „megszállást” magát. Ez a megerősítése a korábbi 1907-es hágai konvenciónak, amely megállapítja, hogy a „Egy területet akkor kell megszálltnak tekinteni, ha az ténylegesen egy ellenséges hadsereg hatalma alá kerül.” A megszállás csak arra a terültre terjed ki, amelyen katonai kormányzás alakul és gyakorolja a megfelelő funkciókat.” Ez egyértelműen azt jelent, hogy az izraeli katonai kormányzás megszűnésével megszűnt a megszállás is.

Az oslói Elvi Nyilatkozatot 1993-ban írták alá. Alkalmazásra 1994-ben a Gáza-Jerikó Egyezménnyel került. 1995-ben az időközi megállapodás végrehajtását kiterjesztették a Nyugatu-part fennmaradó területein a főbb palesztin népesség központokra is. Az egyezmények alapján Izrael a katonai kormányzást felszámolta a palesztinok felett és átadta a Jasszer Arafat elnöksége alatt álló Palesztin Hatóságnak. Izraeli tisztek többé nem szolgáltak a palesztin városok polgármestereiként és megszűnt az izraeli polgári közigazgatás is e területeken. A külpolitika és a külbiztonság kivételével Izrael minden jogkört a Palesztin Hatóságnak adtott át. Osló nem hozott létre palesztin államot, ennek ellenére az 1990-as évek közepére a palesztinok felett Arafat uralkodott és alig elfogadható az állítás, hogy a palesztinok ezidőtájt még mindig katonai megszállás alatt lettek volna.

Nyilvánvaló tehát, hogy a „megszállás fennmaradására” hivatkozó palesztin állítás többszörösen is tarthatatlan. Ennek ellenére miért is ragaszkodnak hozzá? Először is a „megszállás” része annak a palesztin igénynek, amelyben saját szuverenitást fűznek olyan területhez, amelyhez szuverenitásuk egyáltalán nem fűződik. Palesztin állam ugyanis a történelemben sosem létezett. Az utolsó elismert szuverén, az Ottomán Birodalom 1923-ban végleg lemondott a területhez fűződő igényéről. Az ekkor felszabaduló hatalmas terület 99%-án arab államok megteremtését, a fennmaradó részen pedig zsidó nemzeti otthon kialakításáról határozott a Népszövetség. Ezen az ENSZ Közgyűlése sem változtatott, mert az 1947-es felosztási terv sem hozott létre palesztin államot. Mindezek ellenére a PH a Gázai-övezetet és a Nyugati-partot „megszállt palesztin területeknek” tekinti mintha e területre kizárólagos jogokkal rendelkezne.

Ugyanakkor az elektronikus sajtóban az állandó izraeli „megszállásra” való érvelés a palesztinok áldozati pozicióját hangsúlyozza az arab-izraeli konfliktusban, amelyben Izraelt ugyanakkor elnyomó hatalomként tűnteti fel. Segít elhomályosítani a tényt, hogy 1967-ben Izrael jogos önvédelemben lépett háborúba, mégis e felfogás agresszorként jeleníti meg. Sőt „elfogadható” magyarázatként szolgál arra is, hogy a palesztin csoportok miért folyamodnak terrorizmushoz.

Jogi alapként az ENSZ Közgyűlésének a dekolonizációs időszakban keletkezett határozatai szolgálnak. Ágy például a 2708-as számú határozat (1970 december 14) ” ismét megerősíti a gyarmati és idegen uralom alatt élő népek törvényes harcának elismerését, az önrendelkezéshez és a függetlenséghez való jogáért a szükséges, minden rendelkezésre álló eszközzel.” Az 1970-es évek elején Jasszer Arafat gyakran hivatkozott az ilyen ENSZ határozatokra az olyan terrorista cselekmények iagzolására mint pl. a polgári személyszállító repülőgépek eltérítése. Számos arab állam a legutóbbi időkig a „megszállás elleni ellenállás” különleges jogának védelmére való hivatkozással nem hajlandó a polgári személyek elleni erőszak elutasításával a terrorizmus egyeztetett meghatározására az ENSZ-ben.

A „megszállás” itt már nem is jogi kategória inkább a PFSZ Izrael ellenes diplomáciai és katonai céljait szolgáló politikai eszköz. Izraelnek ezzel szemben hangsúlyoznia kell, hogy nem lehetséges olyan politikai ügy, amely ártatlan polgári személyek szándékos meggyilkolását jogosulttá tenné.

A palesztinoknak nem kellemesek az izraeli korlátok a területi vizeken és a légtérben. Ezzel Egyiptomnak is meg kellett azzal békélnie, hogy a Szinájon nem tarthatnak fegyveres erőket. Még sem mondja senki, hogy ez egyfajta formája a „megszállásnak”. Izrael legitim biztonsági érdekei követelik meg ezt a lépést, hiszen a palesztinok korábban és most is lábbal tiporják az oslói megállapodás biztonsági előírásait. Gondoljunk csak a Santorini és a Karin A fegyvereket csempésző hajóira. A palesztinok ettől függetlenül már csak azért sem követelhetnek abszolút szuverenitást, mert az államuk jogilag nem is létezik.

Az Izraelellenes palesztin diplomácia központi eleme, hogy a palesztinok a Nyugati parton és a Gázai-övezetben csak a „megszállás” ellen harcolnak. Hanan Ashrawi jelentette ki a CNN-n Larry King showjában, hogy reméli az USA terrorizmus elleni háborúja új diplomáciai kezdeményezésekhez vezet, amely a probléma gyökerét számolja fel. Ashrawi szerint az intifáda oka az izraeli megszállás. Marván Barguti a Washington Postban / 2002. január 16 / írja, hogy amennyiben Izrael „biztonságot akar, akkor fejezze be a megszállást!”.

Három ok: 1. A palesztinok olyan politikai környezetet akarnak teremteni, amelyben igazolhatják az erőszakot és a terrorizmust. 2. A követelés, hogy Izrael vessen véget a megszállásnak ugyanakkor nem hagy teret a területi kompromisszumra a Gázai-övezetben és a Nyugati-parton, pedig arra a Bt. 242-számú határozata lehetőséget teremt. 3. „A megszállt palesztin területek” tagadják Izrael minden jogát e területekre. Ha a semlegesebb „vitatott, de nem megszállt területekről” beszélnénk, a palesztinok és az izraeliek egyenlő eséllyel vehetnék fel a tárgyalások fonalát. Ráadásul Izrael mint „idegen megszálló” delegitimizálhatja a zsidóságnak Izraelhez fűződő történelmi kapcsolatai is. .

Az amerikai külügyminisztérium Kasmírról „vitatott területként” szól. Úgy szintén amikor az Azerbajdzsánban örmények lakta Karabah-ról beszélnek. Annak ellenére, hogy 1975-ben a Nemzetközi Bíróság Nyugat-Szaharát nem tekintette Marokkóhoz tartozónak, mégsincs szó marokkói megszállásról. A Perzsa-öbölben fekvő Zubara-szigetet Katar és Bahrein egyaránt magának követelte. A nemzetközi bíróság mégis csak vitatott területként hivatkozott rá, míg végül az Katarhoz került.

Izrael 1967-ben a Hatnapos Háborúban foglalta el a Nyugati-partot és a Gázai-övezetet. Meir Samgar írta 1970-ben, hogy nincs jogi lehetőség az 1949. évi IV. genfi konvenció alkalmazására, mivel e konvenció azon a feltételezésen alapul, hogy a területek korábbi tulajdonosait legitimként ismerték el. Egyiptom és Jordánia azonban jogellenesen okkupálta a Gázai-övezetet és a Nyugati-partot 1948-ban. A Nyugati-part jordániai annektálását Jeruzsálemet nem bele értve egyedül Nagy-Britannia és Pakisztán ismerte el, ám a nemzetközi közösség az arab államokkal együtt visszautasította,. Sőt kifejezetten Jordánia kérésére az izraeli-jordániai fegyverszüneti vonalakat sem ismerték el nemzetközi határnak. A fegyverszüneti egyezményben kifejezetten megállapították, hogy „e megállapodás egyetlen rendelkezése sem befolyásolhatja hátrányosan egyik fél jogát, igényét és álláspontját sem a Palesztina kérdés békés rendezésében, az egyezmény rendelkezéseit kizárólagosan katonai megfontolások diktálták. 2. cikkely

. Nemzetközi jogászok általában különbséget tesznek „agresszív hódítás” és önvédelmi háborút követően kialakult területi vita között. Stephen Schwebel, aki később a hágai Nemzetközi Bíróságot vezette, 1970-ben ezt írta Izrael ügyéről: „Amikor egy terület korábbi birtokosa a területet jogellenesen szerzi meg, az állam jogcíme, amelyik a területet jogos védelem gyakorlása közben szerzi meg, a korábbi birtokosnál erősebb.” Itt az események történelmi sorrendje 1967 június 5.-én döntő jelenőségű, hiszen Izrael csak azután lépett fegyveresen a Nyugati-part területére, miután a jordániai tüzérség és a szárazföldi alakulatok több ízben fegyveresen sértették meg a fegyverszüneti vonalakat. A támadások 10 órakor kezdődtek. Izrael 11 órakor figyelmeztetett az ENSZ-en keresztül. Jordánia folytatta a támadásokat, így Izrael jogos önvédelemben foglalta el a Nyugati-partot. A „megszállás” nyelvezete teszi lehetővé a palesztin megszóllalóknak, hogy elhomályosítsák ezt a történetet. Azzal, hogy ismételten a „megszállásra” hivatkoznak megfordítják a konfliktus kauzalitását, különösen a nyugati hallgatóság szemében. Igy a jelenlegi területi vita állítólagosan az izraeli „megszállásból” fakad és nem az Izraelre az arab államok által rákényszerített háború következménye.

A BT 242-es határozata ( 1967. november 22 ), amely az 1991-es madridi konferencia és az 1993-as Elvi Nyilatkozat alapjául szolgált – Izraeltől csak „bizonyos területekről” „biztonságos és elismert határokra” való és nem a területekről, különösen nem minden területről való visszavonulást vár. Ez a szöveg több hónapig tartó, hosszas vitát követően került megfogalmazásra. A SZU próbálta beletenni az „összes” fogalmát a területek elé a brit határozati javaslatba. Lord Caradon, brit ENSZ követ azonban ellenállt ezen erőfeszítéseknek.

George Brown három évvel később jegyezte meg, hogy a 242-es számú határozat szerint Izrael nem vonul vissza minden területről.A 338-as számú határozattal együtt világos, hogy csak a tárgyalások eredménye dönti el, hogy Izrael milyen területekről vonul majd vissza.

1922-ben a Népszövetség Palesztina mandátuma a zsidó nemzeti jogokat elismerte a mandátumi terület egészén: „elismerték a zsidó nép Palesztinához fűződő történelmi jogait és az országban a nemzeti otthon megteremtéséhez való jogát.” A Népszövetség nem teremtett jogot, de elismerte a zsidó népnek az elismerés előtt létező jogait, amelyet kifejezett a zsidó nép 2000 éves vágyakozása és igénye államának újjáalapítására. Izrael jogát az ENSZ is megerősítette. Az alapokmány 80. cikkelye ugyanis kimondja, hogy az ENSZ Alapokmány nem változtatja meg a korábban keletkezett- szerzett jogokat. Ezt nem érintette az ENSZ Közgyűlés 181-es számú határozata ( 1947 november ) a Felosztási Terv, amely nem-kötelező ajánlásként a palesztinok és az arab államok elutasították.

A Gázai-övezetet tehát semmiképpen nem nevezhetjük „megszállt palesztin területnek.” Ugyanis nem voltak és ma sincsenek „palesztin területek”, csak „palesztinok által lakott” területek. Az, hogy egy terület lakosai többségében milyen népcsoport tagjai közül kerülnek ki nem ad választ a szuverenitás kérdésére. Márpedig palesztin állam a történelemben sosem létezett. Nemcsak „megszállt palesztin területek” nem léteznek, de a Gázai-övezet még csak nem is „megszállt terület.” Megszállni ugyanis csak egy másik állam területét lehet. Egyiptom, amelytől Izrael 1967-ben e területet elfoglalta sosem számított jogszerű szuverénnek. Kairó a nemzetközi jog súlyos megsértésével, fegyveres agresszióval foglalta el e területet 1948-ban. Miután Izrael kiűzte e területről, már nem hivatkozhatott semmire. Az 1947-es felosztási javaslatot az arab államok elutasították, majd fegyveres agressziót követtek el, így az ENSZ Közgyűlés javaslata nem vált kötelező erejű nemzetközi normává. A Gázai-övezethez – bármilyen szokatlanul hangzik is – egyedül Izraelnek fűződnek legitim jogai. A Népszövetség 1923-ban Nagy-Britanniával kötött mandátuma a „zsidó nemzeti otthon” területéül jelölte ki a Gázai-övezetet. Ágy „a megszállt terület” elnevezés logikai önellentmondás. Fogalmilag kizárt ugyanis, hogy Izrael saját magát szállja meg.

Linkek:

Bányai László írásai