Forrás: 168 Óra

POPPER PÉTER AZ ÖNGYILKOS MERÉNYLŐK PSZICHOPATOLÓGIÁJÁRÓL

Trencséni Dávid

A terrorizmus legújabb kori harcosa, az öngyilkos merénylő az elmúlt években Európa számára eddig ismeretlen mértékű pusztítást vitt végbe. Civilek ezreivel végeztek a fanatikusok, miközben százmilliók lelkébe ültettek el szorongást. A pszichológust kérdeztük: mi motiválja a saját halálával pusztító terroristát.

Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából – írta korábban. Az öngyilkos merénylet esztétikai kategória?

Ez nem ízlés kérdése. Sokkal inkább az európaitól gyökeresen eltérő kultúrából ered.

Ezzel magyarázható, hogy kontinensünk terroristái nem követnek el öngyilkos merényleteket?

Európában is volt rá példa a második világháborúban. Önfeláldozó katonák bajtársak megmentése vagy különleges katonai célok érdekében vállalták a szinte biztos halált.

Nincs különbség a harci cselekmény és a direkt öngyilkosság között?

De van, méghozzá az önátadás mértékében. Az európai kultúra a felvilágosodás idején fogadalmat tett: racionálisan próbálja megérteni a világot. Máig kritikai attitűd határozza meg viszonyát a világgal, önmagával és istennel. Keleten ez nem jelent meg. Descartes szerint a tudomány tárgya, hogy milyen a világ; a vallásnak pedig, hogy milyennek kellene lennie. De a kettőt nem szabad összekeverni. Keleten sokkal élőbb a „milyennek kéne lennie a világnak”, az a fajta elkötelezettség vallás, erkölcs és eszmék mellett, amelyben a racionális Európa sosem tud tökéletesen feloldódni. E mentalitás nem teszi lehetővé az öngyilkos merényletek elkövetéséhez szükséges teljes önátadást. Ráadásul a Kelet kultúrája emlékező kultúra, az élethelyzetek megoldásában a hagyomány, az ősök viselkedése segíti. Európáé viszont gondolkodó kultúra, a pokolba kívánja a hagyományt, bilincsnek érzi.

Európa túl individualista az öngyilkos merényletek végrehajtásához?

Igen. Az indiai és muzulmán fanatikusok önként feladják egyéni érdekeiket, szoros közösségben, erős érzelmi kötelékben élnek. Sokkal erősebben, mint amilyet mi képesek vagyunk elviselni. Kétarcú dolog ez. Egyrészt kisarjadhat belőle a borzalom, másrészt viszont olyan közösségi élményben van részük, amely Európában csak társadalmi regresszió során, totalitárius rendszerekben jöhet létre. És még egy fontos aspektus: a különböző kultúrák teljesen eltérően viszonyulnak a halálhoz.

A legtöbb azt hirdeti, hogy az anyag megsemmisülését a lélek továbbélése követi.

De hisszük-e? A nagy kérdés: azonosulnak-e a tannal. Szent Pál szerint a hit gyökere a remélt dolgok bizonyosságként való megélése. Az ember sok mindent remél: a halál után folytatódik a lét, isten igazságos, van jutalom és büntetés. Akinek ez nem remény, hanem bizonyosság, az közel áll a feltétlen hithez. Az európai ember – talán csak a szenteket kivéve – „csupán” remél. Ezzel szemben Mohamed – zseniális ötlet – azt tanítja, hogy a halál pillanatában az öntudat azonnal kialszik, eszméletlen, semmiről sem tudó, semmit sem érzékelő állapotba kerül a test, és úgy marad az utolsó ítéletig. Ám akkor visszatér az öntudat. Ágy a szubjektív élmény az, hogy halálom pillanatában feltámadok. Ezt a muzulmán komolyan veszi. Az európai meg elmosolyodik, pedig a fanatikus hívő számára Mohamed megszünteti a halálfélelmet. A fanatikus hiszi a próféta másik mondatát is, miszerint aki az iszlámért áldozza életét, kikerüli az utolsó ítéletet, és azonnal istenlátásra kerül Allah hetedik paradicsomában. Az ilyen ember képes lehet öngyilkos támadásra.

Adott tehát a kulturális és társadalmi klíma a teljes önfeladáshoz. De hiányzik a motiváció.

Az egyik mozgatórugó az elkeseredettség. A muzulmán világban generációk nőttek fel katonai lágerekben, kizárólag harcra és gyilkolásra képezve. Nem tanultak polgári foglalkozást, soraikban hisztériásan terjed az elkeseredettség. Ha egy kultúra kilép a racionalitás keretéből, a világ leegyszerűsödik a szentség és a sátán harcára – máris a pusztító agresszióhoz jutottunk.

Mi fölött érzett elkeseredettségről beszélünk? Egyéni sors, család, nép?

Ezek csak a nyugati ember számára választhatók el élesen, az archaikus kultúrákban nem. Az öngyilkos terroristákban sincs ilyen individuális differencia, ők sokkal inkább egyek a közösségükkel, népükkel, mint mi.

És miért a testre szerelt bomba a megoldás? A kilátástalan európai előbb gyújtja fel önmagát, mint mások ellen fordulna.

Egy iszlám harcos számára tettének értelme van, öngyilkos merénylete nem puszta demonstráció. A világon végigsöprő terror tudatosan végiggondolt, hatásában sikeres folyamat. Hiszen az amerikai-európai kultúrát kizökkentette biztonságából, fölényességéből, stabilitásából – kezdünk úgy élni, mint háborúban. Fellobbant az állandó szorongás és a bizalmatlanság az állammal szemben, amely képtelen megvédeni polgárait. A „szelídebb”, vagyis nem öngyilkos merénylők bombái még nem tudták elérni a stabilitásérzés megrendítését. Pesszimisták szerint a jövő nagy háborúja a keresztény és az iszlám világ öszszecsapása lesz. Ha ez igaz, akkor már el is kezdődött. Érzem magamon, hogy a szorongás meglegyint.

Európa természetesen nem kezd rasszistává válni, de előfordulhat, hogy ha a helyiek az utcán látnak egy arabot, talán terroristának vélik.

Igen, a közelmúlt eseményei aládolgoznak a ennek a folyamatnak. De a félelem és a szorongás nemcsak jelen van bennünk, hanem a hisztériás mechanizmusban egyik szorongás indukálja a másikat. Ágy alakulhat ki hiszteroid érzékenység a terrorizmussal kapcsolatban, elviselhetetlenné téve előbb csak bizonyos helyzeteket, később az egész életet. A félelem így működik.

Félelmünk pozitív visszacsatolás az elkövetőknek: erősíti az öngyilkos merénylet alkalmazhatóságába vetett hitet. Az elkövetők, úgy tudni, népszerű hősök, mintaadók közösségükben.

Pontosan. Európa racionálisan próbál tájékozódni a világban. De a fanatikus közösségekben a folyamat rég túllépte az egyéni indulatszintet: az öngyilkos támadás, az önfeladás szociális kényszer.

Most mi is racionálisan próbáljuk megérteni a merénylőt.

Sosem fog sikerülni. A pszichológia ismeri a megszállottság fogalmát. Mindegy, mi száll meg valakit, lehet az fasiszta ideológia vagy maga az ördög. A középkorban nők százait égették el, akik bevallották: a sátánnal szeretkeztek. Ma nem találkozunk ilyen vallomással, bár valószínűtlen, hogy az ördög impotenssé vált az idők során.

A megszállottság hisztériás módon terjedt, a halál vállalásáig vitte az embereket. Az említett irracionális tudatállapot monomániás jellegű: csak egy területen bontakozik ki a téves eszme, minden másban racionálisan jár el a megszállott. Az öngyilkos merénylőket is megszállottnak tartom.

Egy izraeli pszichológus állítja: a merénylők nem pszichopaták, egyetlen abnormitásuk tettük végrehajtásának pillanatában tanúsított rettenthetetlenségük.

Egy amerikai pszichológus meg leírta a pszichopátia tizennégy jellemvonását. A legfontosabb három ismérv: nem szorong, nem szeret, nem tanul. Nem szorong, ezért nem tanul a tapasztalatokból, vagyis ismétel. És mert nem szeret, hiányoznak bizonyos gátlásai.

A szeretet, az empátia és a részvét viszszatartja az embert bizonyos tettektől – őket nem. A terroristák, ha a kezdetben nem voltak is azok, pszichopatává váltak. Hogy nem szorong valaki, nem fél, rettenthetetlen, az pszichopátiás szindróma. Léteznek reális és irreális félelmek. A reális félelem valódi veszélytől véd, az irreális, a fóbia nehezíti az életet. De ha valakiben nincs normális félelem – és én, mint csökött európai, a halálfélelmet annak tartom -, az nem normális. A terroristákban egy normális reakció „legátlódott”, kiveszett, nem működik.

Jelent-e többletet az elkövető számára, hogy tudja: halálával másokat is megöl?

Az iszlám fundamentalista szemében a nyugati kultúra és képviselője, a nyugati ember sátáni jelenség, őt elpusztítani nem ugyanaz, mint egy muzulmán testvért. Nincs részvét.