Forrás: 168 Óra

Londonisztán

2005/34 – Glóbusz

Aczél Endre

Nem is olyan rég John Prescott brit miniszterelnök-helyettes még azt mondta: az Omar Bakri Mohamed nevű prédikátor kitoloncolásához új törvények kellenek; aztán kiderült, hogy mégsem. A magát sejknek reklámozó, még csak nem is brit állampolgár gyűlöletgerjesztőt a belügyminiszter mégiscsak „kirekesztette” brit földről, mondván, hogy ottani jelenléte „nem szolgálja a közjót”. Tíz további, ugyancsak nem brit állampolgárságú muzulmán deportálásra vár. ACZÉL ENDRE írása.

A júliusi londoni merényletek után a brit és a francia kormány (abban is jelesül Nicolas Sarkozy, az új belügyminiszter) szinte egyidejűleg jelentette be, hogy leszámolni kíván az országabéli muzulmán közösségek gyűlöletkeltő prédikátoraival, papjaival, tisztségviselőivel. A leszámolás formája: deportálás. Ilyesmi Franciaországban már korábban is megesett; Nagy-Britanniában még nem. De a dolog most új lendületet kapott. És hamarosan fékeket is fog kapni, hiszen az végül is a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása. Sarkozy ezt mondta: „A francia köztársaság nem gyönge rendszer, amely elfogadni tartozna azt, hogy egyvalamely hitéleti helyen gyűlöletre és gyilkosságra buzdító beszédek hangozzanak el.”

Tony Blair is beszédekre hivatkozott, bűnténynek nyilvánítván minden olyan nyilatkozatot, amely „a terrorizmust helyesli, sőt dicsőíti”.

Brit szigor

Blair bejelentette: a (muzulmán) hitéletnek azon központjait, ahol „szélsőségességre ösztönöznek”, bezárják, az erőszak és a gyűlölködés brit földön élő exponenseit deportálják, végül pedig a „szélsőséges tevékenységben” elmarasztalt brit állampolgárságú embereket megfosztják állampolgárságuktól. A vállalkozást az amerikai Time magazin „Londonisztán bezárásának” nevezte. (A „Londonisztánnal” való viccelődés azért is érdekes, mert az Al- Káida nevével jelzett terror az USA-ra csapott le legerősebben, ám a harcias iszlámtól való félelem ott sokkal kevésbé érezhető, mint Európában.)

Előre megmondható, hogy a „fegyelmezett” Franciaországban kevésbé, a libertariánus Angliában viszont annál több polgárjogi szervezet fog felbukkanni és szót kérni a tervezett intézkedések ellenében. Blair például még szinte be sem fejezte a mondatát, máris az orra alá dörgölték önnön hitvesének három évvel korábbi kijelentését, amely – rosszindulattal – értelmezhető volt az öngyilkos palesztin terroristák tetteinek „megértő” kezelése gyanánt is. („Amíg fiatal emberek úgy érzik, semmi reményük nincs, csak annyi, hogy felrobbantsák magukat, addig semmi előrehaladás nem lesz” a palesztin-izraeli viszonyban, mondotta Cherie Blair. Erre az ügyre alább visszatérünk még, van egy bizarr leágazása.)

Omar Bakri MohamedNézzük azonban, ahogyan mondani szokás, a dolgot magát. A bevezetőben említett Bakri „imám” – aki állítólag libanoni-szíriai kettős állampolgár, ám akit Libanon nem ad ki Szíriának, mert (komplikált az ügy) épp most szabadult meg a szíriai gyámságtól – ugyanúgy politikai menekültként került Angliába, mint deportálásra váró társainak többsége. Ezek az emberek muzulmán anyaországuk büntetőeljárásai elől szöktek a nagyvonalú britekhez, akik be is fogadták őket. A dolog innentől fogva szinte érthetetlen. Hogyan képes valaki lázítani egy olyan ország és annak kultúrája, értékrendje ellen, amelynek az életét köszönheti? Miként képes úgy élni a rázúdult szabadsággal, hogy nyíltan vagy kevésbé nyíltan szervezkedik a befogadó ország ellen? Bakri „tanítványai” (ezt a szellemes fordulatot olvastam valahol: „öregdiákjai”) közül például többen azonosított, öngyilkos merénylők, nyilvánvaló kapcsolatokkal az Al-Káidához.

Kesztyűs kézzel

De ez még hagyján. A rendpárti indulatok olyankor támadnak föl a legerősebben, amikor kiderül: a londoni metrómerénylők egyikének a helyi önkormányzat fizette a lakbérét; vagy olyankor, amikor az derül ki, hogy Bakri urat és (brit földön született) hét gyermekét a brit adófizetők fontjaiból származó szociális segélyek éltették. (Őt ugyan nem, de a gyerekeit továbbra is ezek fogják éltetni.) És eme indulatok csak erősödnek azáltal, hogy még mielőtt a brit kormány a deportálás eszközéhez folyamodna, megállapodik a célországokkal – Jordániával például -, hogy a deportált muzulmán radikálisokkal „kesztyűs kézzel” fognak bánni. Igen, ahol jogrend van, a kormány ilyen megállapodásokra kényszerül. Mert az Emberi Jogok (brit) Törvénye egyszerűen nem engedélyezi a kiadatást olyankor, ha a kiadott személyre kínzás vagy halálos ítélet vár.

Gondoljuk ezt végig még egyszer. X. Y. egy muzulmán országból Angliába menekül a rá váró kínzások, netán halálos ítélet elől, majd a befogadó országban – hitéleti alapon – halálos ítéleteket mond ki neki nem tetsző muzulmán politikusokra, szent háborút hirdet, és muzulmán törvénykezést (sariát) népszerűsít, tudva: ha mindezekért őt kiakolbólítják, visszamehet muzulmán hazájába, és elszenvedheti mindazt (ha életben marad, szerencséje van), ami elől elszökött.

Van erre magyarázat? A mi fogalmaink szerint nincs. Legföljebb az, hogy az illetőnek a szabadság egészen mást jelent, mint minekünk. „Felülről nézvést” azonban olyan fokú, gátlástalanság és cinizmus búvik meg mindezek mögött, ami példátlan. Más kérdés, hogy a dráma szereplői talán nem is tudnak mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal; másként élik meg a történetet.

A legszebb fejezete az ügynek a BBC híres, Panorama névre hallgató politikai sorozatának friss darabja, ahol is egy oknyomozó riporter némi őszintétlenséget vélt fölfedezni a tekintélyes (és megvallottan erőszakellenes, illeszkedő) Brit Muzulmán Tanács vezetőjének magatartásában. E tanács azt ígérte Tony Blairnek, hogy a szélsőségekkel „leszámol”. Ám a riporter fölfedte: a tanács lovagi címmel megajándékozott elnökének – Sir Iqbal Sacranie-nak – előbbre való a tanács „sokszínűsége” (magyarra fordítva: a harcos iszlamisták eltűrése), mint a radikálisoknak a mozgalomból való kiszűrése. (A kizsuppolásra ítélt Bakri is azt mondta, ő föl nem jelentene egy öngyilkos terroristát.) Más szóval: az iszlám szolidaritás az uralkodó princípium.

A Sir Iqballal készített terjedelmes interjúnak kifejezetten kellemetlen – és annál árulkodóbb – fejezete volt, hogy az amúgy igen jómódú és tekintélyes férfiú szembesülni kényszerült két döntésével. Az egyik úgy szólt, hogy nem vesz részt a holokauszt-emlékezésen; a másik viszont úgy, hogy részt vesz az Izrael által elpusztított – és az öngyilkos merénylőket mindvégig lelkesen támogató palesztin Hamász-vezér, Ahmed Jaszin sejk emlékünnepségén. Választékos nyelvezetű replikájában Sir Iqbal csak a „brit muzulmánok” öngyilkos merényleteitől határolódott el keményen; a többit a „harc egyik aspektusának” minősítette. Nyilatkozatának mellékleteként szót kapott az általa vezetett tanács egyik legnagyobb tagszervezetének szóvivője, aki (mellesleg egy dr. akárki) kétséget sem hagyott afelől, hogy az öngyilkos palesztin terroristák küldetésességéről helybenhagyó véleménye van.

Miután a műsor lement, Sir Iqbal Izrael-barát propagandavállalkozásnak (amelyet ráadásul „magas körök” támogattak) minősítette a Panoramát. Ami (s itt térünk vissza Cherie Blairhez) azért hangozhatott bizarrul szakértő fülekben, mert Izraelben és Izrael barátai körében a BBC-t szinte megszállottan elfogult, palesztinbarát, arabbarát adónak szokás minősíteni. Tény, hogy a brit világpolitika mind a mai napig őriz valamit a birodalom egykori arab (s ebben az értelemben fogalmilag Izrael-ellenesként is értelmezhető) rokonszenvéből.

Képtelenség

S az is tény: a BBC szerkesztéspolitikája talán nagyobb mértékben hajlott a közel-keleti válság kiegyensúlyozott kezelése felé, mint a nemzetközi média más szegmensei. De hogy „Izrael-barát” mondanivalója lenne? Ilyen képtelenség megfogalmazására csak olyan ember képes, aki ha bajban érzi magát, tüstént levetkőzi minden méltóságát. Visszalép a „zsidó összeesküvés” unalmas, egyes számú kockájára mint a legkényelmesebbre. Lásd a lovag, Sir Iqbal esetét.

Comments are closed.