Forrás: 168 Óra

Szabad húrokon

ILLÉNYI KATICA MŰFAJAI

2005/33 – Kultúra

Sándor Zsuzsanna

Illényi Katica komolyzenészként indult, szakmai görcseit a könnyű műfajban oldotta. Prímásoktól is tanult hegedülni, évekig játszott a Budapest Klezmer Bandben. Szabadelvű a zenében: úgy véli, a művészetnek csak a minőség szabhat határokat. Nemrég jelent meg Mézillatú nyár című önálló albuma.

Pontosan érkezik, mobilját kikapcsolja, ne zavarja a beszélgetést. Törékeny elegancia mozdulataiban. Nőiessége festetlenül még leplezetlenebb.

– Szerintem tegeződjünk, egyszerűbb így – mondja. Helyet keresünk a Stadion Szálló halljában. A közelben lakik, de riporterekkel szívesebben találkozik itt.

A napokban jelent meg második albuma: szvinges lokálhangulatot idéz a harmincas évekből. Merengő, vidám muzsikák egy harmóniára hangolt világból. Diszszonancia nélküli érzelmek hegedűn és énekelve. Thália színházbeli koncertjét rögzíti a korong.

A cappuccinóhoz sűrű aszfaltszagot kavar a szél az utcáról. Nem éppen mézillatú a nyár Budapesten.

– Bevallom, a lemez címe nem igazán tetszett. A zene sokkal jobb – fürkészem, megbántottam-e.

Mosolyog. Feszességünket oldja az őszinteség.

Újabb koncertre készül, önálló estre ősszel a Művészetek Palotájában. Már most annyira izgul, hogy éjjelente azt álmodja, nem szólal meg a hegedűje, nincs nála a fellépőruha. Nemcsak főszereplője, hanem szervezője is az estnek, rengeteg a feladat. Elhívja zenészbarátait is, az Erkel Ferenc Kamarazenekart. A dzsessz és könnyű műfajok mellett Bachot is játszik majd öccsével, Illényi Csaba hegedűművésszel.

– A színpad az egyetlen hely, ahol teljesen magamat adhatom. Sokféle hangulatból áll össze az életem, és mindegyikhez tartozik egy zene. De ahogy múlik az idő, egyre fontosabbak a gyökereim.

Családi öröksége a muzsika. Édesapja, Illényi Ferenc az operaházban hegedült, gyógypedagógus édesanyja jól zongorázik. A papa úgy határozott, mind a négy gyerekét a vonó mesterének taníttatja. A zenei alapok oktatását saját kezébe vette. Az amúgy szelíd ember vasszigorral diktált a házi zenekurzusokon. A gyerekeknek naponta legalább három órát kellett gyakorolniuk a tudásuknál jóval nehezebb darabokat. Aki elvétett egy hangot, kezdhette elölről. Amíg nem szólt hibátlanul a mű, a szobából sem mehetett ki. Játékra, gyerekkorra az „Illényi-vonósnégyesnek” nem maradt ideje. Néha annyira utálták a hegedülést, hogy szándékosan megesebezték a kezüket, elvágták a húrokat. Ám a papa kemény módszere gyors eredményeket hozott: a testvérek sorra nyertek kerületi ifjúsági zenei versenyeket.

Illényi Katica három és fél évesen már rendszeresen muzsikált. Az óvodában megdöbbentette, hogy rajta kívül senki sem ismeri a vonót:

– Azt hittem, a világon mindenki hegedül vagy csellózik.

Papája gyakran vitte magával az Operába. A kislány főleg a balettelőadásokat nézte elbűvölten. A piruettek álomvilágba szédítették. Ötévesen szobájába zárkózva saját táncot koreografált, s hajlongott képzeletbeli közönségének. Bár mindig mondogatta otthon, inkább balettozni szeretne, szülei úgy gondolták, hegedülnie kell. Ekkora talentum nem veszhet el.

Tizennégy évesen felvették a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Hegedűmestere szigorban túltett az édesapán is. Távolságtartóan méricskélte a kamasz lány produkcióit, soha nem dicsérte. A jóval idősebb hallgatók között félve húzódott meg a „korkedvezményes” diák.

Később édesapja Németországban kapott állást, Katica ott tanult tovább: mesterének kurzusaira a világ minden tájáról jöttek hegedűsök. A tanár úr az órák elején végigmérte a társaságot, és akire rábökött, annak kellett játszania. A mester azután nevetve karikírozta a hibákat mindenki előtt. A megaláztatást egy évig bírta Katica. „Ha kékre-zöldre vertek, akkor sem megyek oda többé” – állt a szülei elé. Hazajöttek, de a pesti Zeneakadémia légkörét is egyre nehezebben viselte. Gyűlölt szerepelni, hangszervizsgáin gyógyszerrel oldotta a stresszt. Zavarták a zenekari próbák, hogy nem lehet önálló stílusa, azt kell játszania, amit a többieknek. Rémisztő volt a felismerés: egész életét végiggyakorolta, viszont már nem érdekli a zenekarban való hegedülés. Táncolni, énekelni vágyott.

Amikor ezt megemlítette az akadémistáknak, úgy néztek rá, mint egy dezertőrre.

Egyszer operett-előadáshoz hívták hegedűsként „besegíteni”. Addig még sosem látott operettet. Az utcán, hazafelé, már a primadonna dalát dúdolta. Titokban kezdett énekelni tanulni az Országos Szórakoztatózenei Központban. Szakmai görcseit lazította a könnyű műfaj. Harmadikos akadémista volt, amikor a szülők rosszallása ellenére is jelentkezett a színművészeti főiskola musical szakára. A felvételi még ma is nyomasztó emléke. Magányosan ácsorgott a színpadon, a reflektor elvakította. „Maga honnan jön? Mégis mit képzel? Csak úgy átruccan egyik főiskoláról a másikra?” – pattogtak a kérdések a sötét nézőtérről. Már az első rostáról kirúgták.

Átgyötrődött éjszaka után döntött: ha már idáig eljutott, befejezi a hegedű szakot. Aztán másnap elindul, és megy, míg nem talál egy tánciskolát. Szteppelni, balettozni és énekelni fog.

Titkos tanulmányait maga finanszírozta: esténként az Operett zenekarában játszott, turnékra is eljárt a társulattal. Az egyik külföldi szilveszteri műsor előtt megbetegedett a szubrett. Mivel a művészek sejtették, hogy Illényi már minden dalt kívülről fúj, kérték, ugorjon be, legyen Farkas Bálint partnere a színpadon. Azután rendszeressé váltak duettjeik.

Illényi Katica 1991-ben befejezte a Zeneakadémiát – Brahms hegedűversenyével. Örömében, hogy többé nem kell órákra járnia, körbecigánykerekezte az épületet. Este lement a Mátyás-pincébe, kismagnóval fölvette Lakatos Sándor muzsikálását.

– Mindig csodáltam a prímásokat: szeretem, hogy természetesen játszanak…

Diploma után amerikai turnéra indult az operettisták alkalmi csapatával: szubrettként lépett föl a Csárdáskirálynőben, A mosoly országában, a My fair Ladyben. S bár elvégezte az operettszínház stúdióját, szerepet itthon sosem kapott.

– Úgy éreztem, ha már így alakult, legalább pótolom az elmaradt gyerekkort. Miközben saját műsorommal léptem föl, az üres estéken barátaimmal biliárdoztam, flippereztem.

A biliárdpartiknak a Budapest Klezmer Band ajánlata vetett véget. Hegedülni, énekelni hívták az együttesbe. Illényi korábban nem is hallott zsidó zenét. Hamarosan úgy játszotta, mintha ezer éve ismerné. A Madách Színház Hegedűs a háztetőn című előadását élőben kísérte a klezmerbanda. A címszerepet Katica alakította – százötvenszer.

Imádta az együttest, ám a rengeteg szólófelkérés miatt újra az önállósodás mellett döntött. Szerepelt tévéshow-kban, a Dáridóban is. Tudta, hogy ezért többen lenézik komolyzenei körökben. De nem törődött a fanyalgókkal. Első önálló lemezéért Emerton Díjat kapott.

Gagyit persze nem vállalt. Csábították óriás gázsival diszkósított klasszikust, lakodalmas rockot játszani – hiába. Olcsó sikerre nem vágyott. Elektromos hegedűje dísz a szobájában, a zene – az ő számára – akusztikus hangszeren valódi. Nála a többműfajúság a művészi kvalitás mércéje: kizárólag a minőség szabhat határokat. Akkor volt a legboldogabb, amikor egyik este Bach hegedűversenyét adta elő az Óbudai Társaskörben, utána barátokkal ment lazulni dzsesszkocsmába, s ha már magával vitte hangszerét, csak úgy beállt az együttesbe kísérni.

Szabadelvű a színpadon, az életben is. Szerinte a különbözés tisztelete teremthet békét a kultúrában, a társadalomban.

Ahogyan halványodnak a régi iskolai sérelmek, egyre többször játszik komolyzenét. Nemrég vett „új” hegedűt: az 1700-as években készült mesterhangszerrel már bármilyen koncertteremben előadhatja klasszikus kedvenceit. Néhány zeneszerzőt annyira tisztel, hogy műveiket nem akarja játszani negyvenéves kora előtt. Ma már megérti, szülei miért ragaszkodtak ahhoz, hogy ne hagyja abba a hegedülést. Testvérei is valóra váltották az apai álmot: mindannyian a vonó mesterei lettek – külföldi zenekarokban.

Katica különben most is naponta jár táncórákra, hetente többször énekleckét vesz. Hegedűjátékát magnóról hallgatja vissza, nehogy hiba észrevétlen maradjon. Ha tévéstúdióba hívják muzsikálni, gyakran lemondja a felkérést: tökéletlen minőséghez, play backhez nem adja a nevét. Bár kérték, politikai rendezvényeken sem szerepel.

– Zenész ne pártosodjon. A művészetben nincs négyévente hatalomváltás.

Szeretne később írni, zenét tanítani is. Örök útkereső.

– Ha megkérdeznék, meddig akarom ezt így csinálni, azt mondanám: addig, amíg belülről éget a lelkesedés. Komolyzenéből, dzsesszből úgysem lehet kiöregedni, legfeljebb a táncból. Habár… Sammy Davis nyolcvanévesen is fantasztikusan szteppelt.

Hátradől a széken, óráját nézi:

– Úristen, hogy elszaladt az idő!

Aztán még sokáig beszélgetünk.

Comments are closed.