Forrás: 168 Óra

Mit csinál most Muhamad?

2005/33 – Mostanában

Békés Pál

Mostanában gyakran eszembe jut Muhamad. Hogy van? Ha ugyan él még. Hiszen ő maga mondta merengő félmosollyal: hosszú életre nem számít.

Ezt csaknem harminc éve tudatta velem, a hetvenes évek második felében, és azóta volt alkalom élni is, halni is épp elég. Muhamad palesztinnak mondta magát, bár azt nem árulta el, hogy pontosan honnan érkezett Magyarországra, és ha valaki tudakozódott, hol lakik, amikor épp nem a Budaörsi úti kollégiumban állomásozik, valami olyasmit felelt: hol itt, hol ott, és tulajdonképpen mindegy is, mert ő nem azért él, hogy lakjon valahol. Tulajdonképpen rokonszenves fiú volt, néha kicsit melankolikus, néha kicsit agresszív, ám egyiket sem vitte túlzásba. Állítólag állatorvosnak tanult, de azt sem vitte túlzásba. Diákléte ímmel-ámmal folytatott pótcselekvésnek látszott.

A nemzetközi kollégiumban találkoztunk, valami bulin. Barátnőm akkoriban magyart tanított idegen ajkúaknak, így azután gyakran invitálták különféle ürügyekkel tartott összejövetelekre a tanítványok – egy nemzetközi társaságban valaki mindig ünnepel, és persze meghív boldog boldogtalant; úgy illik. A barátnőm rendszerint magával vitt engem is, nehogy már azt higgye valaki, szabad a vásár. Üldögéltem mellette és nézelődtem. Volt mit nézni: egymásba értek a bulik a Budaörsi úti kollégiumban, és menynyezetig ért a nemzetköziség.

Csak találgatni lehetett, hányféle náció hemzseg a méretes paneltömbben. Természetesen igen nagy számban képviseltette magát az európai szocialista országok tanulóifjúsága, de bennük nem volt semmi különös. Hacsak nem az őszinteség emlékezetes pillanatai. Például amikor Wolf, egy NDK-s közgazdászhallgató, beszélgetés közben beleásított a képembe, és azt mondta, bocs, részeg is meg álmos is, úgyhogy most lelép, mert másnap hajnalban megy a követségre, és még meg kell írnia jelentését a többiekről. Meglepte, hogy meglepődöm. Min csodálkozom? A többiek meg róla jelentenek, ez a magyarországi tanulmányok természetes velejárója, hát mit gondolok, ingyen van az ilyesmi? Egyébként meg nem kell ebből akkora ügyet csinálni, így van és kész.

Persze nemcsak az Óvilág volt jelen a kollégiumban. Ahányszor egy-egy sátorral bővült a béketábor, vagy legalább felmerült a lehetőség, hogy valamelyik afrikai, ázsiai ország a helyes útra tér, új lakók tűntek fel a Budaörsi úton.

A bentlakók magukkal hozták az otthoni szokásokat, és ügyeltek rá, hogy hagyományaik feledésbe ne merüljenek. Az észak-koreaiak például kizárólag testületileg mutatkoztak. Nyolcan voltak, egyforma zakó, egyforma ing, és az egy ütemre dobbanó szívek fölött nyolc pici piros jelvény Kim Ir Szen elvtárs arany képmásával. Az észak-koreaiak mindenütt jelen voltak, de senkivel nem vegyültek, nem beszéltek és nem mosolyogtak – olyanok voltak ők a népek tengerében, mint egy magányos többes szám.

A kubaiak viszont hangosan, vidáman hemzsegtek, az életük szüntelen ünnep, mintha soha nem aludtak volna, a szobáikban zene szólt, jöttek és mentek – egymásnak adták a kilincset. Egyesek azt mondták: ez szó szerint értendő, és ezért tünedeznek el a kollégium közös helyiségeinek ajtóiról a kilincsek. Ez természetesen megalapozatlan és rosszízű vádaskodás volt: miért éppen a kubaiak? Bennfentesek szerint az angolai diákok terjesztették, mert voltaképpen rühellték, hogy hazájukban testvéri segítséget nyújtó kubai csapatok állomásoznak, és rossz hírbe akarták keverni a kubaiakat. Egyébként meg kit érdekelt, hová tűntek a kilincsek? Hiányuk csak még nyitottabbá tette a közös kollégiumi életet; zárt ajtó nem állhatta útját senkinek.

Az etiópok, akik akkoriban ébredtek rá, hogy az Afrika szarván pusztító aszály ellenszere a marxizmus, magukkal hozták belső feszültségeiket. Ágy azután egy addisz-abebai illetőségű diák széttört sörösüveggel – Kőbányai? Világos! – megvágta egy szakadár eritreai nyakát, aki csak azért nem vérzett el, mert a vietnami medikusok éppen a baleseti sebészeten gyakorolták a sürgősségi ellátást, és benne voltak a praxisban. Ebből a vagdalkozásból értesülhettek a tájékozatlanok, hogy Etiópiában előző nap kitört a polgárháború. A kollégium vezetői a fogukat szívták: na, ez begyűrűzött. Egy darabig csend borult a paneltoronyra, de azután hamarosan folyt tovább minden a régi kerékvágásban.

Muhamad részt vett minden összejövetelen, nem volt különösebben nagytermészetű, de azért megitta a magáét – vallási előírások nem bénították -, és olyankor persze politizált. Az épület lényegében erre szolgált, politika volt a panelek kötőanyaga, azt kevertek az alap betonjába is.

Muhamad azt mondta, élete célja a független Palesztina. Mindenáron. Ha kell, legyen a teste fegyver. Ha nincs más út, szívesen válik fegyverré tetőtől talpig. Ezek a szavak akkor, a hetvenes évek Magyarországán értelmezhetetlenek voltak. Muhamad költőnek tűnt.

Apránként kiderült róla: sosem járt Palesztina, Izrael területén. Egy jordániai menekülttáborban született, azután más közel-keleti államokba vetődött és előbb-utóbb kiebrudalták mindenünnen. Különféle arab rendőrségek. Zsidót életében először Magyarországon látott.

Budapestre UNESCO-támogatással érkezett, itt pedig szívesen látták az állítólag haladó fiatalt. Bár nem haladt sehova. Ha valami nem érdekelte, hát az, amit kínnal-keservvel tanulgatott. Nem érdekelte más sem. Egyedül a független Palesztina. Jeruzsálem fővárossal. Izraelt a tengerbe.

Azután egyszerre csak eltűnt a Budaörsi útról, és senki nem tudta megmondani, hová lett.

Nézem a tévében a gázai kivonulás zavaros képeit, az egymásnak feszülő fanatizmusokat, a keservesen szedelődzködő zsidó telepeseket, a keserves örömünnepre készülődő palesztinokat, és minduntalan eszembe jut az a melankolikusan agresszív kollégista. Hogy fegyverré vált-e. Vagy inkább – ha nem fűlött is hozzá a foga – állatorvossá. Tömeggyilkossá vagy békés civillé? Ölt-e vagy ölték? És ha mégis él, ott van-e Gázában? És ha ott van, mire készül? Holnaptól mi lesz?

Jó volna tudni, mit csinál most Muhamad.

Comments are closed.