Forrás: 168 Óra

Ki a legnagyobb cseh?

2005/33 – Glóbusz

E. Fehér Pál

Vagy fél évig szavaztak a csehek a tévében – a Budvar sörgyár szponzorálásával – arról: ki közülük a legnagyobb. Ők is a BBC példáját követték, csak éppen nem az irodalmat választották, hanem a történelmet. Mit tükröz a végeredmény? Hogyan látják titkon irigyelt közép-európai sorstár-saink a históriájukat? Szerzőnk szántott végig a százas listán.

Előbb egy százas lista állt össze a rekordnézettségű tévéműsor nézőinek szavazatai alapján. A 98. helyre a cseh kommunista vezér, az 1953-ban elhunyt Klement Gottwald került. A 100., utolsó helyre Milo%u0161 Zeman volt szociáldemokrata miniszterelnök. A középmezőnyben találjuk a nemzetközi és a hazai terepen annyit vitatott egykori elnököt, Bene%u0161t és a jelenlegi államfőt, Václav Klaust. Előkelő helyezést ért el Madelaine Albright, aki kétségtelenül csehnek született, mégis az Egyesült Államok külügyminisztereként lett világhírű. Az egyetlen cseh irodalmi Nobel-díjast, a költőt, Jaroslav Seifertet azonban nem nagyon ismerik (el).

IV. Károly, az elsőÉs bármily különösen hangzik, az élbolyból hiányoznak azok, akiket mi, magyarok a cseh nemzet reprezentánsaiként, a „bohém lélek” kifejezőiként tartunk számon. Ha%u0161ek és Hrabal külhonban jóval népszerűbb, mint odahaza. Vagy a tükör, amelynek ők az alkotói, mutat olyan képet, amit a csehek nem szívesen néznek? Tudható például, hogy %u0161vejk, a derék katona – akit mi kedvelünk, s akiről nagy valószínűséggel állítható: a legismertebb cseh név a világban – odahaza korántsem örvend tiszteletnek. A vezető értelmiség körében nem kedvelik sem Ha%u0161eket, sem hősét. A csehek ugyanis nem szeretnek „kisemberként”, pláne %u0161vejkként megjelenni a világban.

Tízes lista

A játék végére kialakult a tízes éllista is, erről szavaztak a döntőben a nézők. Található rajta király (IV. Károly), másodikként egy államalapító elnök (Masaryk), prédikátor-mártír (Husz János), hadvezér (a huszita %u02D8i%u2030ka). Pedagógus (a Sárospatakot is megjárt Jan Amos Komenský). Két író, Karel %u010Capek és a Magyarországon jóformán ismeretlen Bo%u2030ena N%u011Bmcová. Egy színész, az 1980-ban elhalálozott Jan Werich. Az Újvilág-szimfónia szerzője, Dvo%u0159ák. Valamint egy ma élő, ám kétségtelenül történelmi személyiség: Václav Havel, az értékes harmadik helyen.

A döntő nyertese az 1316 és 1378 között élt IV. Károly német-római császár, cseh király. Ő ma a „legnagyobb cseh”. Persze, ha rosszmájú akarnék lenni, megjegyezhetném, hogy a Luxemburgi-dinasztiából származó uralkodó nagyjából annyira volt cseh, mint a fia, Luxemburgi Zsigmond. Utóbbi akár cseh is (ilyenként adta áldását Husz megégettetésére), akár magyar is lehet. (Mert magyar királyként is szerepel a históriában.) Kétségtelen: Károly tudott csehül, szerette Prágát, és neki köszönhető a Károly híd és a Károly Egyetem. De hát tudjuk: a középkorban a nemzeti hovatartozás felettébb bonyolult ügy. A csehek csehnek tartják, rögtön a legnagyobbnak. (A vetélkedőben a jeles csehek között szerepelt a prágai német zsidó író, Franz Kafka, hasonlóképpen Sigmund Freudhoz, aki szintén cseh földön látta meg a napvilágot.)

Az ilyen össznépi társasjátékot persze nem szabad összekeverni a tudományos igényű felmérésekkel. Túl sok a véletlen elem, semhogy megbízható eredményre lehessen számítani. A kérdés is nehezen értelmezhető. Kiválasztható-e „a legnagyobb” bármely nemzet lányai, fiai közül? Annak idején Kossuth Lajos Széchenyi Istvánt a nyilvánosság előtt tüntette ki a legnagyobb magyar címével – kettejük politikai párviadala idején. Talán arra számított: Széchenyi viszonozza a gesztust? Az utókor hol Széchenyit, hol Kossuthot választja. Máskor Deák Ferencet, aki – kettejükkel ellentétben – végképp nem tartott igényt a címre.

A választás nem független politikai divatoktól. Amikor ilyesmiről szavaznak – nézeteikről, ideáljaikról voksolnak az emberek. Ezért érdekes az ilyen „népszavazás”. Nem a történelmet kell módosítanunk, felesleges érzelmeket nyilvánítani az eredményről. Tudomásul kell vennünk, hogy az adott pillanatban ilyen a társadalom lelkiállapota.

A véletlen nagyságok népszerűségéről sem érdemes elmélkedni. Hokisok, futballisták, tévésztárok vagy popénekesek, egyes politikusok nyilván összeszedik a szavazatokat, holott ők sem hiszik, hogy a nemzet óriásai között lenne a helyük. De erre a társasjátékra nem a bolond extremitás volt jellemző. A résztvevők komolyan vették. Az eredmény így valóban a nemzet lelki önarcképének tekinthető. Nézzük a győztes listát. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a cseh polgár azokra tekint példaképként, akiknek a nevéhez az építés, a gyarapodás fogalma köthető. Olyan eszmények, amelyek a tisztes polgári lét alapjai. IV. Károly esetében nyilván nem négy házassága és feudális szokásrendje számított, hanem a híd és az az egyetem, amely máig meghatározza Prága arculatát.

Ugyanakkor az írónő, Bo%u2030ena N%u011Bmcová népszerűségének alakulásában lagalább annyira közrejátszik élete, lázadása, a házasság konzervatív formájának elutasítása, mint az, hogy Nagyanyó című könyve kötelező olvasmány, a cseh gyerekek kedvence. Husz János a cseh irodalmi nyelv egyik alapítója, Masaryk a modern állam megteremtője. Karel %u010Capek a korszerű újságírás hatásos formálója. Komenský nélkül elképzelhetetlen a modern pedagógia.

Földi dolgok

Pillanatra sem állítjuk, hogy a mai csehek naponta böngészik Husz prédikációit, Masaryk bölcseleti munkáit. (Mielőtt elbíznánk magunkat, megjegyzzük: Széchenyi, Kossuth, Deák műveinek tömegolvasmánnyá válása sem bizonyítható.) Viszont lehetetlen nem látni összefüggést a tény között, hogy Husz annak idején oly mértékben rendítette meg az egyházakba vetett hitet, ami máig hatással van a cseh társadalomra, mely – európai kivételként – abszolút közömbös az egyházak tételes tanításai iránt. Felerészt nyíltan ateistának vallja magát.

Az is a cseh tudat része, hogy nem hajlandók kelet-közép-európaiságuk tudomásulvételére. Még a rendszerváltás előtt emlékezetes disputát folytatott erről Milan Kundera. Szerinte a csehek mégis a közép-európai állapotok foglyai. Havel viszont az egységes Európát és a csehek hozzá fűződő, szétszakíthatatlan kapcsolatát tartotta meghatározónak. A csehek szeretik felemlíteni: Komenský az elsők között áll, akik az európai összetartozás fogalmát filozófiai rendszerként érvényesítették. Dvo%u0159ák Amerikára tekintett, %u010Capek eszményképe Anglia. Igaz, Angliában és Európában is csalódott 1938-ban, a müncheni diktátum idején.

Akik ma arról szavaznak, hogy ki a legnagyobb cseh – történelmi sztereotípiák alapján döntenek. A modern cseh világ két nagy gondolkodója, az egymással állandóan vitázó Emmanuel Radl professzor és a később politikussá lett Masaryk nézetei egy dologban egyeznek: mindketten a realista szemléletet tartják legfontosabb nemzeti tulajdonságuknak. „A mi viszonyunk az élethez különbözik a katolicizmustól: mi földhözragadtabbak vagyunk, inkább hiszünk a földi dolgokban, mint az égiekben… Mi ezen a terepen akarunk küzdeni, egyedül ezen a téren tudunk győzni” – írja Radl. „A cseh ember azt akarja tudni, miként lehet az emberiség létét racionális, progresszív és felvilágosodott módon rendezni” – ez Masaryk álláspontja. A kompromisszumkészség érzete ezért erősebb a cseheknél, mint más közép-európai népeknél.

Az ötvenes évek végén Németh László a cseh kultúra alapos ismerőjeként arról írt: „Magyar ember minden nép történelme s főként irodalma közül a csehben mozoghat legotthonosabban.” E megállapítás igazságát azóta a klasszikus és kortárs cseh literatúra (és film) honi népszerűsége bizonyítja. Ezért érdemes a hátteret szemügyre venni. Például ezt a szavazást.