Forrás: Világgazdaság

Háttér

Irán és urán – bizalomdúsítás

[2005-08-16]

Állítsanak bármit is a felek, az Irán körüli vita meggyőződésem szerint jelenleg korántsem az urándúsításról szól, hanem sokkal inkább a nyugati világ Teheránnal szembeni bizalmatlanságáról. Ez jó és rossz is. Jó, mert így még bízhatunk a probléma tárgyalóasztalnál való megoldásában, rossz, mert az utóbbi évek tapasztalatai alapján (pl. Irak) éppen a bizalmatlanság az, amelyet manapság legkevésbé képesek legyűrni a világpolitika főszereplői.

Mindenekelőtt szögezzük le: ha Irán ma valóban az urán-oxidnak a gáz halmazállapotú urán-hexafluoriddá való átalakításánál tart – s ebben miért kételkednénk, ha a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakértői sem állítanak mást -, akkor Teherán még nem dúsítja az uránt (mint azt a hírek alapján sokan hiszik), s jóval messzebb áll egy esetleges atomtöltet létrehozásától, mint azt sokan sugallják vagy láttatni szeretnék. Olyannyira messze, hogy a nemzetközi közösség immár két év óta semmifajta bizonyítékot nem tud – s ami fontosabb -, nem tudhat felmutatni arra vonatkozóan, hogy az iráni atomprogram katonai jellegű lenne. Tekintettel arra, hogy 2-5 százalékig az urándúsítás sem az. Márpedig a jelenlegi nemzetközi szabályok szerint Teherán kénye-kedve szerint állíthat elő reaktor-koncentrációjú uránt. Ezt ma már azok is elismerik (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Német- és Franciaország), akik 2004 novemberében még azzal az egyfelől megmosolyogtató, másfelől meglehetősen lekezelő érvvel próbálták leállíttatni a teheráni vezetéssel az atomprogramot, hogy Iránnak – kőolaj- és földgáztartalékai miatt – tulajdonképpen nincs is szüksége atomenergiára. Mint ismeretes, nem jártak sikerrel azok a brit-német-francia javaslatok sem, amelyek kereskedelmi kedvezményekkel próbálták rávenni ugyanerre Teheránt, azonban ajánlataik (pl. hogy majd ők szállítanak fűtőanyagot) lényegében továbbra is megkérdőjelezték Irán urándúsításhoz való jogát. Vagyis az ország szuverén döntésének lehetőségét e kérdésben.

S ez az a pont, ahol látványosan megmutatkozik a Nyugat különleges politikai bizalmatlansága Iránnal szemben. Ráadásul úgy tűnik, hogy ez esetben elsősorban az iráni vezetés egyfajta „szellemi nyugatellenessége” az, ami zavarni látszik a túloldalt. Vagyis nem annyira az ország konkrét politikai berendezkedésével van a baj, hiszen az emberi jogok és a demokratikus berendezkedés tekintetében az atomfegyverrel – és nota bene: nem csekély fundamentalistával – rendelkező Pakisztán sem egy mintaország, ám nemigen hallani arról, hogy Washingtonban és Londonban valaki látványosan aggódna egy esetleges iszlámábádi fordulat miatt. Vagy azért verejtékezne, mert a pakisztáni atom esetleg rossz kezekbe juthat. Ezzel szemben szinte naponta találni olyan elemzéseket és megnyilatkozásokat, amelyek a fenti bizalmatlanságtól vezérelve az iráni urándúsítás, az iráni atomfegyver-előállítási szándék veszélyeiről szólnak. Vagyis olyan dolgokról – s ezt talán nem árt megismételni -, amelyekre egyelőre nincsen semmilyen konkrét bizonyíték.

Itt és most meg sem kísérlem vitatni ennek a bizalmatlanságnak a jogosságát. (Például azzal, hogy Teherán – bár kétségtelenül vitában áll az Emírségekkel három sziget okán, de – utoljára az 1860-as években indított háborút.) Azon azonban elgondolkodnék a nyugati nagyhatalmak helyében, hogy vajon az őket olyannyira zavaró iráni spirituális nyugatellenességhez mennyire járultak és járulnak hozzá az Irán körüli események, illetve maga a Nyugat? Mert mit láthat(t)unk Teheránból nézve? Mindenekelőtt azt, hogy az ország deklarált és nem deklarált atomhatalmak környezetében él (Oroszország, India, Pakisztán, Izrael), hogy az Iránt a „gonosz tengelyéhez” soroló Egyesült Államok katonái az ország határainál tevékenykednek (Irak, Afganisztán) vagy állomásoznak (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Törökország). S mindeközben az iraki helyzet megoldásában egyre nyilvánvalóbban Teheránra szoruló washingtoni vezetés időről időre bejelenti – hmm -, nem zárja ki a fegyveres beavatkozás lehetőségét sem Iránnal szemben.

Hát mit mondjak: az iraki példát látva az iráni vezetés helyében magam sem lennék túl nagy bizalommal a Nyugat iránt. Elsősorban azért nem, mert pontosan tudnám, hogy a biztonság- és bizalomerősítésnek az 1970-es évektől olyan intézményrendszere és kultúrája alakult ki, amely még a bipoláris világban is hatékonyan volt képes kezelni az ennél jóval veszélyesebb helyzeteket. Vagyis élnék a gyanúval, hogy a vita megoldását nem az urándúsítás, hanem a politikai bizalom és akarat dúsításának hiánya akadályozza.

Comments are closed.