Forrás: 168 Óra

Koltai Tamás

Mostanában mégiscsak elolvastam Spiró György regényét. Egyszer már magammal vittem a Balatonra, de akkor nem volt helyzet az olvasásra (el is kotyogtam ebben a rovatban), ami kivált megengedhetetlen egy olyan terjedelmes könyv esetében, mint a Fogság.

A következő alkalom „az évi rendes” szabadság volt, egy hét, történetesen a Kanári-szigeteken, Tenerifén – hol máshol, ha az embernek csereüdülési bónja van? Nézte az én kedves párom, amint csomagolom a vaskos kötetet, mindjárt megkérdezte, az Encyclopaedia Britannicát nem akarnám-e magammal vinni – mondtam, azt nem. Ő Sylvia Plathet vitt, az könnyebb. No jó, előételnek én is Závadát, A fényképész utókorát, nem is csalódtam, fáin kis regény, bírom az ilyet, több szálon fut a cselekmény, ugrálunk az időben, minden megszakított elbeszélő aktus növeli a feszültséget, várod, hogy a szereplők, az idők, a cselekményszálak összefussanak, príma társasjáték.

Fekete a homok a Puerto de Santiago strandján, a La Arenán, kicsi és barátságos üdülőfalu, távolabb a déli kommersz tömegbázistól, fölöttünk nem messze függőlegesen a tenger fölé magasodó két, ötszáz méter magas szikla, a Los Gigantes (az utolsó napon majd elhajókázunk alattuk delfinnézőben), szerintem ideális hely Spiró-olvasásra. Strandolvasmánynak viszed? – kérdezte valaki még itthon. Annak, de nem ez a lényeg. A külföldi nyaralás idejére megszűnik az otthoni világ, és ha az ember könyvet visz magával, egyszerre két új világba kerül bele. Utólag majd kiderül, a kettő közül melyik a valódi, és melyik a fiktív. De nemcsak a strandon lehet jól olvasni. Vagy az ötórás repülőúton. A reptéren is, amíg az ember a sorban araszol a csekkolásig, vagy a bőröndjét várja a szalag mellett. (Persze ilyenkor nem veszi észre, ha a párja a szomszéd targoncára dob rá két pulóvert, és az új tulajdonosok elkocsikáznak vele. De ez majd csak hazafelé fog történni.)

Nagy könyv a Spiróé, nehéz is (tartani kell a homokon fekve, nincs minek nekitámasztani), hétszázhetven oldal. Uriról, az első században élő zsidó fiúról és szabad római polgárról szól, akinek latin neve Gaius Theodorus. A regény elején tizenkilenc éves, a végére bekalandozza a Római Birodalom egy szeletét Rómától Jeruzsálemig és Alexandriáig. Ha kritikát írnék, leírnám azt a fantasztikus történelmi, kultúrtörténeti, etnográfiai és szociográfiai apparátust, amellyel Spiró dolgozik. Szerencsére nem kritikát írok, csak olvasok, egyelőre megfordulok, hogy a nap a másik oldalamat is érje – eszembe jut, hogy délkörileg durván a Jeruzsálem-Alexandria-vonalon fekszem -, és belemerülök a népek, vallások, nevek, szereplők, események, tárgyak, fizetőeszközök, életszokások, viselkedésmódok, intrikák tengerébe. (Néha az Atlanti-óceánba is, meglepően friss egy áramlat miatt, de nem hideg.)

Mindig csodáltam Spirót azért, ahogy mesélni tud, de most egyenesen lenyűgöz, és nemcsak a meséjével, hanem azzal, ahogy kiszínezi a történetet. Olyan az egész, mint egy kifestőkönyv vagy egy mozi, képek sorában jelenik meg az elbeszélés, városok, paloták, kikötők, könyvtárak, júdeai falvak, római nyomornegyedek, alexandriai vendéglők, építkezések, ünnepek, tűzvészek, népvándorlások, népirtások, háborúk. „Szopogatták a bort, körülöttük vígan tenyészett az eszméletlen élet” – írja Spiró egy helyen, és bár itt is ironikus felhangja van a mondatnak, nem ezért idézem. Hanem mert végig az eszméletlen élet tenyészik a regényben, akkor is, ha a vitalitás győzedelmeskedik, és akkor is, ha a halál ül tort, a történések kézzelfogható, tapintható valósága, valódisága az, ami elképeszt. Egy ideig azzal szórakozom, hogy kitaláljam, mi a tény, és mi a fikció, de hamar rájövök, hogy reménytelen, nyilvánvaló, hogy Spiró iszonyú mennyiségű dokumentumot épít bele a szövegbe, de legalább ugyanennyit „képzeleg” is (hőse mondja magáról a vége felé, hogy egész életében képzelgett, és lett ezáltal egy másik élete, miközben a regény arról szól, hogy a sorsa mennyire ki van szolgáltatva a valóságnak), s a kettőt lehetetlen szétválasztani. Én legalábbis nem tudom.

Fiam a barátjával indul a Teidére – majdnem négyezer méter, Spanyolország legmagasabb hegycsúcsa -, kérdezi, megyünk-e, kérdezzük, akarjátok-e, hogy menjünk, nem feltétlenül, vonják meg a vállukat, és beülnek a bérelt autóba, inkább mennénk egyedül. Miért ne, mondjuk mi, elvégre tavaly múlt tizenhét, január óta van jogosítványa, az a dolga, hogy az eszméletlen keskeny szerpentinen kocsit vezessen. Majd videózik, és otthon együtt megnézzük. Elvégre mi az a Teide, nem azért jöttem a Kanárira, hogy kocsikázzak, kocsikázni otthon is tudok.

Vissza Spiróhoz. Uri, a göthös, derékfájós, vaksi zsidó fiatalember fokozatosan megedződik a fizikai és lelki strapákban, a rossz szemével nemcsak olvasni tud jobban, mint mások (közel hajolva kiélesednek előtte a betűk, épp a gyönge látása miatt lesz belőle könyvmoly és több nyelvet beszélő tudós), hanem a világ folyását is jobban látja. Annyira széles a látóköre, hogy az ő szemével az antik világ erkölcsi, politikai, gazdasági, szellemi és tudományos állapotát is átlátjuk, értesülünk a közigazgatás, az állami élet, az ipar, az üzlet, a kereskedelem, a korrupció működéséről s mellesleg sok minden egyébről, például, hogy melyik hírneves drámaszerző vagy szónok volt zsidógyűlölő (nem árulom el, tessék elolvasni), vagy ki volt az a szegénységet hirdető nagy filozófus, aki irdatlan vagyont gyűjtött össze (dettó).

A narratíva szigorúan antik keretek között mozog, nincsenek anakronizmusok, de a gondolkodás, a szó- és fogalomhasználat evidensen mai, amitől az a határozott „képzelgésem” támad, hogy a világban mindig minden ugyanúgy folyt, ahogy most. Ettől a keserű fölismeréstől percenként röhögőgörcsöm támad. Úgy kezdődik, hogy Urit az apja valahogy benyomja egy delegációba, amely peszachra adót visz Jeruzsálembe, ettől kezdve kémnek, azaz fontos embernek nézik (ahogy ő is másokat), hol kiváltságokban részesítik, hol börtönbe zárják, hol Pilátusnál vacsorázik, hol tyúkólban hál, hol gazdag, hol majdnem éhen hal, hol gimnáziumban tanul, hol a húgylét tapossa, és noha alkalma van fizikai és szellemi tehetségének számos jelét s ezáltal életösztönének különleges bizonyítékát adni, azaz munkával rendes pénzt keresni (ami merőben szokatlan), ahhoz túl ügyetlen és túl jellemes, hogy konform karrierista, azaz „életművész” legyen. Átéli a nagy alexandriai pogromot – a Vészt -, a császárok vérengzéseit, pár órára egy cellába kerül Jézussal és a latrokkal (néhány soros epizód, kivégezni viszik őket, évekkel később azonosítja a szereplőket), Róma égését, amit természetesen a nazarénusok nyakába varrnak, és kiirtanak kétmillió zsidót.

Átmegyünk Puerto de la Cruzba, „fönt” van, a hegy másik oldalán (a legelőkelőbb üdülő), az öböl fölötti étterem sziklapárkányán megjelenő jókora csótány társaságában vacsorázunk. Ennél jobb lent, délen a Playa de los Cristianos turistáktól védett bennszülött vendéglője a tengeri herkentyűivel. A Los Gigantes mellett fürdünk a „vitorláshajóról”. Nyaralunk, Spirót itthon fejezem be.

Uri megöregszik, a negyvenen is túl van, megszabadul hülye családjától, imádott fiát elnyeli a rendszer, átvágják, végképp kiábrándul minden ideológiából és vallásból, köztük a sajátjából is. Bár egynek közülük nagy jövőt jósol: „Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember, feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen.” Ezért a szarkasztikus, átható tekintetű, metszően okos, agytornász Spiróért rajongok. A befejezés – a végső fiaskó tragigroteszkje – méltó az egészhez, de nem árulom el.

Nézzük videón a Teidét, tényleg nagy. Milyen jelzőm maradt a Fogságra?

Comments are closed.