Forrás: 168 Óra

A háborúnak vége van

2005/31 – Glóbusz

Aczél Endre

Tűzszünet? Fegyverszünet? Nem. Fegyverletétel. Az Ár Köztársasági Hadsereg (IRA) névre hallgató gerillaszervezet 2005. július 28-án egy hiteles DVD-n (jellemző, nem?) bejelentette: fegyvereit ezúttal nem „használaton kívülre” helyezi, mint tette ezt a múltban, hanem megsemmisíti. Egyszersmind megfogadta, hogy a továbbiakban tisztán politikai, kizárólag békés célokra kívánja használni. Afelől azonban, hogy továbbra is létezni kíván (akár mint öregdiákok egyesülete), s hogy a cél, mármint Árország, az ír sziget egyesítése, északi részének a brit kormányzás alól való kivonása – nos, ebben nem tett engedményt. Mit ér valójában ez az egész?

Épp húsz éve annak, hogy először jártam – tudósítóként – Észak-Árország fővárosában, Belfastban. Még ki sem csomagoltam, a helyi protestáns pártok egyikének a szállodámtól úgy száz méterre levő irodája előtt bomba robbant; volt miről írni. Maga az incidens rutinesemény volt akkortájt, amiképp az is, hogy aki a belvárosba ment, annak motozáson kellett átesnie.

A főváros örömtelennek tűnt akkortájt. A jómódú, a brit uralomhoz foggal-körömmel ragaszkodó protestánsok negyedeire (szigetecskéire) az ír katolikus kisebbség részben szándékosan lerohasztott, elhanyagolt körzetei „rímeltek”. Évekkel később is meséltem hallgatóságomnak arról, hogy döngölt földutakért nem kell föltétlenül Borsodba vagy a Nyírségbe menni; találni ilyet Belfast katolikus kerületeiben is. Mindehhez körítésnek ott volt a nyomasztó brit – elvben békefenntartó – katonai jelenlét is. Túl a belvároson egy métert nem lehetett menni anélkül, hogy az ember ne ütközzék járőröző egyenruhásokba, szirénázó rohamkocsikba, megfigyelőtornyokba stb. Úgy mentem haza Londonba s onnan végül Budapestre, hogy kilátástalannak láttam az ottani jövőt. Pláne azután, hogy az IRA angliai „hadjárata” néhány drámai, bár politikailag teljességgel haszontalan akcióba (például az egész brit kormány felrobbantásának kísérlete Brightonban ) torkollott.

(Miért mondom, hogy haszontalan? Magyarázattal tartozom. A mai „al-káidás”, iszlamista terroristáknak a pusztításon kívül megnevezhető politikai céljuk nincs. Az IRA-nak mindig is volt ilyen célja: az Észak-Árország fölötti brit uralom föladásának kikényszerítése. Akár erővel, akár tárgyalással. A terror nem egynemű.)

Alkuesély

Aztán elmúlt pár év, és az IRA – még Margaret Thatcher idejében – késznek mutatkozott bizonyos politikai alkudozásokra. E jelenség hátterében az állt, hogy a fegyveresek politikai képviselete, az ír nacionalistának mondott (természetesen katolikus gyökerű) Sinn Fein párt esélyt látott a maga számára az IRA által (is) képviselt politikai érdekek békés érvényesítésére.

Úgy a kilencvenes évek elejétől datálhatjuk azt a folyamatot, amikortól az Árország egyesítését akaró erők politikai, illetve katonai szárnya kezdett elválni egymástól. A történet kulcsfigurája egy ügyes politikus, bizonyos Gerry Adams, a Sinn Fein vezére. Talán soha nem fog kiderülni, hogy Adams milyen szálakkal kötődött a gerillákhoz, és mikor gondolta meg magát végképp a fegyveres harc kilátástalanságára nézve. Én úgy gondolom: elég régen. Ha történelmi párhuzamot akarnék vonni, a negyvenes évek végének Izraelje kínálkozik: az államalapító cionista mozgalom érdeke volt a britek kiűzése, de a mozgalom legális része (a Zsidó Ügynökség) idejekorán leszakadt a terroristákról (Irgun, Stern-csoport), marginalizálta és sorsukra hagyta őket.

Vagyis: a július végi tettet az IRA jóval korábban is végrehajthatta volna. De itt átlépünk a történelemnek egy egészen másik – Izraeltől gyökeresen különböző – tartományába. Tudniillik: az IRA-t az elmúlt tizenöt évben már csak a tehetetlenségi nyomaték hajtotta a legkülönfélébb, jelentősen gyérülő számú erőszakcselekményekbe. Az a katolikus nemzet (az ír), amelynek képviseletében a protestáns brit uralommal szemben fellépni vélt, egyre erősebben, olykor egyre nyomasztóbban vált sikeressé az Európai Unióban.

Bigottság

A változó világról az IRA nem akart tudomást venni. Úgy tett, mint Semprun hajdani spanyol kommunistái, akik állandóan általános sztrájkot akartak szervezni a Franco-rezsim ellen, holott már „dübörgött” a gazdasági liberalizáció, és az embereknek egyáltalán nem volt kedvük sztrájkolni.

Az Ár Köztársaság, bármennyire valószerűtlennek látszott is ez, egy ponton elébe szökött Nagy-Britanniának. Ami már csak abból is kiolvasható volt, hogy a protestáns többségű és a protestáns lakosság előjogait bigott módon védelmező Észak-Árországba a legtöbb beruházás (külföldi működő tőke) kezdett magából az Ár Köztársaságból, a lenézett, lustának, tehetségtelennek ítélt katolikusok országából érkezni!

Úgy vélem, ez minden változás alapja. Tény, hogy ugyanabban a Belfastban, ahol hajdanán megfordultam – s amelyet a hetvenes évek sztáregyüttese, a Boney M. (l. Belfast, Belfast) olyan helynek minősített, „ahol a távozás harangjait kongatják, s te már el is vesztél” -, manapság az ember toronydaruk tucatjait s olyan látogatók ezreit találja, akik az éjszakai élet örömeit akarják kipróbálni. Látványosan csökkent a munkanélküliség. Akik a hetvenes-nyolcvanas években eltávoztak, visszatértek. Akik kivitték a tőkéjüket, visszavitték. Talán már döngölt földutak sincsenek a katolikus negyedekben; talán az állami pénzen épített panelházakat sem pusztítják a hajdani megszállottak. Talán? Biztos.

Amióta ír sikersztori van, az IRA-nak nincs miért fegyverhez nyúlnia. Az ír katolikusok abszolúte versenyképesek a brit protestánsokkal. Még Ian Paisley tiszteletes, az északír protestánsok ultrának számító politikai vezéralakja sem mer kiejteni többé a száján olyasmit, hogy a katolikusok alacsonyabb rendűek. Ami azonban semmire nézve sem biztosíték. Ugyanis a csöndes gyűlölet tartós. A kilencvenes évek közepe (az IRA által meghirdetett első fegyverszünet) óta igazán látványos terrorakciók nincsenek, viszont a felekezeti pártok közül – ellentétben a normálisnak minősíthető fejlődés igézetével – különös módon a legkevésbé mérsékeltek, liberálisak etc. jutottak túlsúlyba. Protestáns oldalon az említett Paisley katolikusfaló pártja, a túloldalon meg az ír nacionalista Sinn Fein. Más szóval, pártpolitikai értelemben a fejlődés egyáltalán nem hozta magával azt a harmóniát, amely „lent, a tömegek között” érzékelhető.

Iszapbirkózás

Sebaj. Lehet, hogy az olcsó iszapbirkózás miatt nem sikerül gyorsan helyreállítani Észak-Árország saját parlamentjének és kormányának működését (ez gyakorlatilag három éve szünetel), de a tartomány népe, az „istenadta nép” oly rég elszokott már a terrortól, és hozzászokott a viszonylagos jómódhoz, hogy előbb-utóbb „kiszorítja” politikusaiból az igazi békét. Végtére is arrafelé tíz év óta békesség van, a befektetők nem azért építenek szállodákat, kongresszusi központokat, mert tartaniuk kell attól, hogy egy bomba lerombolja őket; épp ellenkezőleg. Lehet, hogy a társadalom bizonyos szegmenseiben él a szektás gyűlölködés, de éppannyira él a gyanakvás is, hogy az ilyen érzületeken előbb-utóbb túl kell jutni, a közjó érdekében.

P. S. Hajdanán, amikor Portugália még gyarmatainak megtartásáért küzdött, a gyarmattartó kormány egy felerészt fehérre, felerészt feketére rajzolt ember képmásával reklámolt Angolában és Mozambikban, mondván: „Mindannyian portugálok vagyunk.” Úgy képzelem, hogy ugyanez északír (fele protestáns, fele katolikus) színekben is megjelenik egy szép napon – bár egészen más végkifejlettel.

Comments are closed.