Forrás: Világgazdaság

Külföld

Wim Duisenberg utolsó cikke a Világgazdaságban – Európa jövőjéről

[2005-08-03]

Az európai monetáris integráció kritikusai gyakran érvelnek úgy, hogy a politikai integráció hiányában előbbi is bukásra van ítélve. A kritikusok következtetésével egyetértek, az előfeltevésével azonban nem, mert az egységes valuta eddigi sikerei pontosan az unió tagállamainak politikai elkötelezettségére vezethetők vissza.

Más szavakkal kifejezve: nem igaz, hogy az Európai Unió nem alkot politikai uniót. Az európai gazdasági integráció minden aspektusában tükrözi azt a törekvést, hogy Európát politikailag is integrálni kell, ami – legalábbis az én nézetem szerint – a gazdasági és monetáris integráció viszszafordíthatatlanságát hordozza.

A visszafordíthatatlanság az európai integrációs folyamat 1952-es kezdete óta érvényesnek tekinthető, amikor hat ország megalakította az Európai Szén- és Acélközösséget. Már ennek is kifejezetten politikai célja volt: ki kell vonni a nehézfegyverek gyártásához szükséges két legfontosabb nyersanyagot azon államok ellenőrzési köréből, amelyek akkor nemrég még a világ legvéresebb háborúját vívták. A háttérben eme, a békére irányuló törekvés a későbbiekben is kulcsfontosságú hajtóerőként hatott az európai gazdasági integrációhoz vezető úton.

Rene Pléven francia miniszterelnök már 1951-ben javasolta, hogy a leendő szén- és acélközösség mellett teremtsék meg az Európai Védelmi Közösséget. Ez a törekvés akkor elbukott, de az elképzelés nem halt el. Később ugyanis Robert Schumann francia külügyminiszter – akit az európai integráció egyik atyjának tartanak – kifejezetten a békéért folytatott küzdelem eszközeként határozta meg a szén- és acélközösség működtetését. Az intézményt egy alkalommal „mint az érdekek fuzionáltatásának” mechanizmusát határozta meg, amely a korábban véres konfliktusban lévő államokat elvezetheti egy tágabb és elmélyülő közösséghez.

Ezek a szavak később, az egységes valuta bevezetésének időpontjában ismét elhangzottak. Németország – főként Helmut Kohl kancellársága idején – gyakorta összekapcsolta a monetáris integrációt a politikai unióval mint végcéllal. Kohl maga egyszer úgy utalt az egységes valuta sikerére, mint amin a háború és a béke kérdése múlik.

Ezen okok miatt nem értek egyet azok érveivel, akik szerint az európai monetáris integráció támogatása volt az az ár, amelyet a németeknek meg kellett fizetniük újraegyesítésük elfogadásáért. Éppen ellenkezőleg, történeti feljegyzések igazolják, hogy Németország már jóval a vasfüggöny leomlása előtt sürgette a monetáris és a politikai integráció egyidejű előbbrevitelét.

A gazdasági integráció támogatása mögött természetesen más mozgató erők is fellelhetők. Az EU vezetői meg vannak győződve arról, hogy az úgynevezett négy szabadságnak – azaz a javak, a szolgáltatások, a tőke és az emberek szabad áramlásának – megvalósítása optimalizálni fogja az európai lakosság jólétét. A vezetők egyúttal arra is törekszenek, hogy növeljék a kontinens stratégiai erejét.

Az európai integrációs folyamat kezdetén a béke iránti vágy volt a fő mozgató erő olyan személyiségek gondolkodásában, mint Schumann és Jean Monnet, csakúgy, mint később, amikor Helmut Schmidt és Valérie Giscard d”Estaing lerakták az egységes valuta és a mai Európai Központi Bank alapjait. Az európai integráció fél évszázadon keresztül – gyakorta visszaesésekkel, máskor óriási lépésekkel – úgy haladt előre, hogy közben korábban egymástól elszigetelt piacokat lehetett egybevonni.

A folyamat idővel egyre erősebb gazdasági konvergenciához vezetett. Eközben Európa gazdaságai nem váltak egymás hasonmásaivá, és az egy főre jutó GDP-szintek sem egyenlítődtek ki. A tagállamok gazdaságai közötti különbségek azonban soha nem voltak olyan drámaiak, hogy leküzdhetetlen akadályokat állíthattak volna az egységes valuta bevezetésének útjába.

Ennek a történetnek a megértése létfontosságú, mert az Európai Unió ismét egy küszöb előtt áll: megtartsa-e azt az ígéretét, hogy elkezdi a tagfelvételi tárgyalásokat Törökországgal. Az uniós alkotmány tervezetének a francia és a holland népszavazáson elszenvedett bukása azt is sugalmazhatja, hogy Európának az erre adott évtizedes ígéretét nem lehet és nem is kell betartani. Ami engem mindebben – veszélyes fejleményként – megdöbbent, az az, hogy a béke ügye, amely az európai integrációt kezdetektől fogva előre vitte, alig bukkan fel a mostani vitákban.

Éppen ellenkezőleg, felelős államférfiak és pártvezetők léptek nyíltan a színre a leendő török tagság elutasításával, holott magam azt reméltem, ők megtanulták Schumanntól és Monnet-tól, mi az, ami valóban fontos Európa és a jövője számára. Természetesen nem a Törökország és az EU közötti katonai összeütközéstől félek, mert Ankara végső soron a NATO lojális tagja maradt. Tartok viszont a kultúrák Európában – különösen Francia-, Német-, Spanyolországban és Hollandiában – fenyegető viharos összecsapásától, az iszlám, a humanitárius keresztény és zsidó tradíciók között.

Számomra a muzulmán Törökországnak az európai politikai unióba való integrálása a béke ugyanazon kérdését veti fel, amellyel Schumann és Monnet oly sikeresen konfrontálódott. Ma Európának a kultúrák közötti békére van szüksége, mint ahogy valamikor megteremtette a nemzetek közötti békét, és éppen ezen ok folytán kell a soraink között üdvözölnünk Törökországot.