Amikor Fahd 1921-ben megszületett, még nem létezett Szaúd-Arábia, az olajkincsről sem tudtak, az Arab-félsziget szegény, gyéren lakott terület volt, ahol igen kevés iskola és kórház működött, és leginkább a kard törvénye uralkodott. A királyság 1932-es létrejötte után az ifjú herceg a zord sivatagi lét helyett inkább Libanon és Európa szórakozóhelyeit választotta: a playboyok életét élte, amelyet főként a nők, az italozás és a szerencsejáték töltöttek ki. Monte-Carlóban állítólag egyszer egyetlen éjszaka hatmillió dollárt vesztett.
A tékozló fiú a beszámolók szerint azután tért haza, hogy idősebb bátyja, Fejszál herceg figyelmeztette: viselkedése veszélybe sodorhatja trónra kerülését. Ágy hát apjának, a királyság alapítójának 1953-as halála után Szaúd király kormányában az oktatási tárca élére került. Bár oktatása korábban a Koránra és olyan hagyományos arab sportokra, mint a solymászat és a teveverseny korlátozódott, a világra való nyitottsága révén megteremtette a modern szaúdi iskolarendszert. Fahd 1962-ben megkapta a belügyi tárcát, hogy aztán 1964-ben kulcsszerepet játsszon a kormányzásra alkalmatlannak ítélt Szaúd elleni vértelen puccsban, amelyet követően Fejszál lett a király. Fejszált azonban 1975-ben egy unokaöccse megölte, és mivel az őt követő Khalid nem sok figyelmet fordított a kormányzásra, az immár trónörökös Fahd de facto uralkodóként kézbe vehette országa irányítását.
A hetvenes évek olajdollárjaiból Fahd hatalmas infrastrukturális beruházásokat valósított meg, lényegében megteremtve a modern szaúdi királyságot. Közben azonban igyekezett megőrizni a törzsi élet szokásait, növelve a szunnita iszlám konzervatív ágának, a királyságban szinte államvallássá lett vahabizmusnak a befolyását, amiért otthon és külföldön egyaránt bírálták. Miután a Szaúd-dinasztia egyik legkomolyabb belső kihívásaként 1979-ben – az iráni síita forradalom évében – szaúdi iszlamisták megszállták a mekkai nagymecsetet, a Khalid halála után 1982-ben királlyá koronázott Fahd – hatalmának megszilárdítása érdekében – 1986-ben felvette Mekka és Medina, az iszlám két legszentebb helye őrzőjének címét, és még szorosabbra fonta szövetségét a konzervatív papsággal. Közben megbízható szövetségese maradt az Egyesült Államoknak, és viszonylag mérsékelt álláspontot foglalt el Izraelt illetően.
A nyolcvanas években azonban csökkentek az olajbevételek, és bár a gyorsan szaporodó lakosság az oktatástól az egészségügyi ellátáson át a lakásig szinte mindent ingyen kapott, a tömegek egyre türelmetlenebbé váltak a szupergazdagokkal szemben – például Fahd saját maga 18 milliárd dolláros vagyont halmozott fel. A király 1990-ben komoly külső kihívással került szembe, amikor Szaddám Huszein Irakja lerohanta Kuvaitot. Fahd önvédelemből beengedte a királyságba az amerikai katonai erőket, amelyek azonban az első Öböl-háború után nem távoztak, további elégedetlenséget szülve az uralkodó családdal szemben. Fahd kompromisszumokkal és elnyomással válaszolt: afféle parlamentpótlékként létrehozta a tanácsadó testületet, a súrát, de a rendszert bíráló hitszónokokat és értelmiségieket börtönbe záratta. Az amerikai katonák elleni 1995-ös és 1996-os merényletek után az végképp nehéz helyzetbe hozta a királyi családot, hogy a 2001. szeptember 11-ei terrorcselekmények mögött a szaúdi származású Oszama bin Laden vezette al-Káida terrorhálózata állt, a 19 öngyilkos gépeltérítő közül pedig 15 szaúdi volt. Az országot szorongató gazdasági és politikai válsággal egy időben Fahd egészségi állapota is megrendült, a tolószékbe kényszerült király az utóbbi években már alig-alig mutatkozott.