Forrás: Múlt-Kor

www.mult-kor.hu

A roma holokauszt emléknapja

2005. augusztus 2.

1944 augusztus másodikán – egyetlen éjszaka alatt – négyezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigánytábort. Az áldozatok többsége nő, gyermek és idős ember volt. Ennek emlékére augusztus 2-a a roma holokauszt nemzetközi emléknapjává vált, amelyet a világ számos országában megtartanak. Az európai romák ezen a napon emlékeznek a Roma Holokausztban elhunyt mintegy félmillió európai romára.

Koszorúzás és virrasztás

Kivégzés előtt…

A roma holokauszt emléknapja

Magyarországi romák megélt és elmesélt történetei

Visszafojtott emlékezet: a roma holokauszt története

A cigányokról nem tudtak mit leszedni

Cigányok fekete listán

A roma vészkorszakKoszorúzással, kiállítással emlékeznek ma Budapesten a roma holokausztra, este virrasztás kezdődik a nemzetközi emléknapon. Az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) Dohány utcai székháza falán elhelyezett emléktáblánál délután három órakor kezdődik a megemlékezés. A koszorúzás előtt beszédet mond Kolompár Orbán, az OCÖ elnöke, Göncz Kinga ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszter, Kállai Katalin, a kulturális minisztérium roma ügyi stratégiai főtanácsosa, Schmitt Pál, a Fidesz alelnöke, Fodor Gábor, az SZDSZ ügyvivője és Almássy Kornél, az MDF alelnöke.

A székházban emlékkiállítás nyílik, majd hangversenyt tartanak. Este hét órakor a részvevők gyertyát gyújtanak az udvaron. A IX. kerületi Nehru parkban ugyanebben az időben tart virrasztást a Roma Polgárjogi Alapítvány arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen az éjszakán az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban néhány óra alatt több ezer roma embert végeztek ki. Az évfordulóról a Cigány Világszövetség kongresszusának határozata alapján 1972 óta emlékeznek meg a világ számos országában. A nácik által meggyilkolt mintegy félmillió cigány közül 23 ezren haltak meg Auschwitzban, sokan orvosi kísérletek áldozataként végezték.A túlélők emlékezete

Az alábbiakban a Roma Sajtóközpont túlélőkkel készített interjúk alapján kiadott kötetének részlete olvasható.

Vajda Rozália

Farkasfán éltünk. Summáskodtunk, mert már munka nem volt, mint most sincsen. Pécsen, Baranyába, meg Tolnába voltak ilyen nagy uradalmak, oda szoktunk elmenni családostul együtt. Istállóba vótunk. Márciusba kihajtották a teheneket a mezőre, a romákat meg be. Még szalma se volt, kazal volt. De nagyon büdös. Aztán későbben kértek a férfiak fejszét, fűrészt a cselédektől, csináltak priccseket, hoztak be egy kis szalmát. Mégiscsak jobb volt, mint a földön. Ott voltunk nyolc hónapig. Akkor már szedték a romákat mindenfelől, minket is el akartak vinni, csak az intéző nem engedte őket, mert jól dolgoztak. Jött egy katonatiszt. Reggel nyolckor ki kellett állnunk az udvarra. Voltunk talán negyvenen-ötvenen. Esküdtetett. A kezünket a szívünkre kellett tenni, hogy hűségesen fogunk dolgozni. Volt egy öreg néni, az már nem bírt dolgozni. Nem tette a kezét a szívére. És akkor a hadnagy mondja, hogy te mért nem teszed a kezdet a szívedre. Mondta, azért, mert én hamisan nem esküdök. Odament, piff-puff, két pofont lehúzott neki. És akkor rászóltak a nénire többen, hogy csinálja, mert ez csak egy látszat. Hát az kényszerből megcsinálta szegény öreg néni. (…)

Tudtuk, hogy a cigányokat is üldözik. A zsidók akkor már fogytán voltak, jöttek a cigányok. De senki sem szólt ellene, senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad. Otthon kiabálták utánunk, hogy büdös cigány meg rohadt zsidó. Ilyen taknyos gyerekek. Itt, ahol a gyógyszertár van, volt egy üzlet. Zsidó volt az üzletvezető. Ez lehetett negyvenháromban. Két taknyos lánygyerek jött utánuk és énekelték: „egy rabbi, két rabbi….”. Köptek rá a küszöbére meg az ablakára. (…)

Engem a vonaton kaptak el. Olyan tizenhat éves lehettem. Már ősz tájba” volt ez. Már azt hittük vége a háborúnak. Ugye, se újság, se rádió, se semmi. Ki tárgyalt velünk, cigányokkal. Hát senki. Nem tudom már, Szombathelyre, vagy Körmendre mentem, levettek a vonatról, bevittek Körmendre, aztán meg Komáromba. A családom onnan tudta, hogy aki akkor két napig nem ment haza, arról lehetett tudni, hogy elvitték. Anyám akkor volt éppen terhes az öcsémmel. Behívatta őt, a sógornőjét, meg egy harmadik asszonyt a jegyző, mert Szombathelyről volt itt egy nyilas vezér. Azt mondja a jegyző: ezt nem adhatom oda, mert ez pocakos, ez meg csámpás, ez meg néma. Ágy nem vitték el anyámat meg az öcsémet. Neki szerencséje volt. Volt akit gyerekkel együtt elvittek. Édesapám meg előbb meghalt. Jót nem mondhatok. Jó nem volt az én életemben. Nem sokat vesztett volna velem a világ, mert nálam különbek is meghaltak. Akiket elvittek Dachauba, meg Auschwitzba. (…)

Három hétig voltam ott. Ott halt meg az unokatestvérem. Beteg volt, enni meg nem adtak. Nagy mocsok volt, se véce, se semmi. Az a sok ember, bűz volt mindenfelé. Mindenki ott végezte a dolgát, tisztálkodni nem lehetett. Aki meghalt nem ám eltemették! Volt egy olyan hídféle, azt megnyomták, oszt be a Dunába. Férfiak, nők, gyerekek egybe. Magyar katonák vigyáztak ránk, de akik letartóztatták az embereket, azok csendőrök voltak. Komáromból vitték tovább az embereket Lengyelországba. Nekem az volt a szerencsém, hogy az utolsó táborba kerültem. Ágy nem kerültem el a gázba. Akkor már vége volt, az oroszok jöttek innen is, onnan is, le kellett állni, elengedték az embereket. Az egyik unokatestvérem Körmendre került a kórházba, tífuszos volt, a másik testvérem is ott halt meg Komáromba. Bedobták a Dunába. Terhes volt szegény, ott szült a táborban. Sokan voltak, akik ott szültek. De nem segítettek a szülésnél se semmit, olyan hely se volt, ami tiszta lett volna. Őriszentpéteren is vannak rokonaim, az egyiket Szombathelyen fogták le, aztán elvitték Kőszegre. A felesége várta-várta, de nem jött a férfi. Fogta magát egy hat hónapos gyerekkel, ment az ura után érdeklődni, azt is letartóztatták. Meg volt egy testvérem Budakalászon, olyan tizennégy-tizenöt éves gyerek volt, és a községbe valami vezetőféle barátja vitette el, hogy legyen meg a létszám. Ő Németországban volt. Később elmesélte, hogy hordta a halottakat a gázkamrából. Úgy maradt meg az élete, hogy ilyen küldönc féle volt. (…)

Volt ott nem csak cigány, hanem szegényebb parasztok is. Mindenféle romák voltak Komáromba. Beások, romungrók köszörűsök. Muraszombatból voltak beások. Volt ott az a szegény Gyuri bácsi, nagy erős szép ember volt. Nem volt szegénynek nadrágja, csak egy kis hitván valami volt rajta. Olyan szépen énekelt, a többit vigasztalta. Meg Zalából is sokat vittek oda. Akiket elkaptak, látták, hogy olyan csórós féle, már vitték is. Nehezen teltek a napok. Csak vártuk az egyiket a másik után, hogy mikor ölnek meg. Hosszú volt egy nap. Olyan hosszú, mint most egy hónap. A saját rongyainkban voltunk. Naponta egyszer kaptunk enni délben. Akinek gyereke volt, kisebb nagyobb, ezeket megválogatták. Akinek nem volt gyereke, azokat vitték el. Marhavagonokkal szállították őket Komáromból tovább. Összegyűlt négy-ötezer ember, akkor szállítottak. Előtte való nap szállítottak, hogy én odakerültem. (…)

Egy nap aztán kinyitották a kaput, és mondták: mindenki mehet. Mindenki elmehet haza. Oda, ahova tud. Gyalog mentünk, amerre láttunk. Mentünk egy darabig, oszt a patak mellett leültünk. Volt ott ilyen fűzfavessző, nekiálltunk szedni, két három ember meg kötött. Eladtuk a majorba egy pengőért-kettőért, így sikerült útravalóra meg ennivalóra valamit gyűjteni. Ágy jutottunk el Szombathelyig. De nem találkoztunk már senkivel az ottani ismerősök közül. Azokat már meg is ölték. Aztán valahogy hazavergődtünk. Anyám várt otthon. Az öcsémet akkor láttam először. Ha az oroszok egy hetet késnek, a nyilasok a cigányokat minden faluba lelövöldözték volna. Már ki volt adva parancsba. Mert sokan mondták utána a parasztok, hogy nektek is csak egy hét lett volna hátra, ha nem jönnek az oroszok.(…)

Jót nem lehet mondani arról a rendszerről se, meg erről a rendszerről se. Még egy kicsit jobb volt a hatvanas évektől hetvenig, mert munkát kapott minden roma. Hát annyit nem kapott akkor sem, mint a gádzsó ember. Amit a paraszt nem fogadott el, azt a cigánnyal megcsináltatták. De nem lehetett, hogy a cigány tanuljon, vagy diplomát szerezzen. Itt van a fiam, tiszta ötös volt mindenből, úgy érettségizett, akart továbbtanulni. Be kellett neki menni mindenhova, ide-oda küldözgették. Hát ugye nem voltunk párttagok, partizánok, mert csak azok kerülhettek be. Ezelőtt húsz évvel a romákat be se akarták venni az óvodába. Ezt nem a Kádár csinálta, itt, a nagyképű emberek. Akkor a romák hogyan juthatnak előre. Hetvenkettőben költöztem ide. El tudtam helyezkedni. A selyemgyárban dolgoztam. De most nem kapnak munkát, hatezer forint segélyt kapnak itt a romák. Nem is adtam be a kárpótlási igényemet, minek, úgyse adtak volna semmit. Azt a kis pár száz forintot a nyugdíjhoz. A fiam mondta, anyu, ne menj, ne kérjél semmit. (…)

Tudja, nem szeretek erről beszélni, meg már el is felejtettem sok mindent. Soha senki nem kérdezte, hogy mi volt velünk. Több, mint ötven év telt el, senki semmit nem mondott, meg nem kérdezett semmit. Hát most aztán legenda lesz. Hazaértem, nem mentem férjhez. Volt egy udvarlóm, húztuk az időt, húztuk az időt, és akkor meghalt. Utána meg már nem akartam férjhez menni. Olyan nem jött el, akit szeretni is tudtam volna. Van egy fiam, itt élünk ketten. Negyvenkét éves, de még nincs felesége. Félek, ha meghalok, mi lesz vele. Egyedül marad, se feleség, se gyerek.

Az interjú szövege a Romapage oldalán

(Múlt-kor/Romapage/MTI)

www.mult-kor.hu?article=10407

Minden jog fenntartva

Comments are closed.